Fehér Vera: Fotografikus jegyzetek

3 A fotográfia, mint esztétikai üzenet

3.4 Az „emberi lényeg”

Megemlíthetnénk még több, művészettel foglalkozó teoretikus álláspontját, mely arra vonatkozik, hogy szépség rejlik az objektív valóságban, és onnan a művészet segítségével emelhető ki. De a mai, minket tömegesen körülvevő „szép” – és semmiképpen sem művészeti kategóriába sorolható – képek visszatetszőségét többek között az adja, hogy mögöttük már ott rejlik az általuk eladni kívánt termék, vagy egy olyan szándék, ami a fogyasztásra szeretné terelni, irányítani a kevésbé individuális ember figyelmét. A kommunikáció felgyorsulása, és ezeknek a technikai, teljes mértékben apparátusfüggő, szubjektív képeknek az ipari elterjedése csökkenteni látszik a művészi képek iránti igényt.
Művészi megnyilvánulás alatt a flusseri experimentális fotográfia képeit értjük. Az experimentális fényképész – a magyar szakirodalomban speciális képzőművészeti területet jelöl ez a szó, a flusseri kifejezés rokon, de tágabb értelmű –, a valódi fotóművész új látásmódra sarkallja a befogadót. A képzőművészeti igényű fotográfia híve antitechnicista, jellemzője a szabadság.
A fotográfiában rejlő értékek közösségi méretekben csak úgy alkalmazhatók, ha kielégítik a közösség tapasztalásrendszerét, ha abba beleilleszthetőek. Vagy fordítva: a közösség, vagy az egyén személyes tapasztalásrendszere meghatározza és kialakítja az őt körülvevő „mindennapi” fotográfia által közvetíthető értékeket. Az ebben a közegben megjelenni kívánó, és erre alkalmazott fénykép számára két lehetőség marad: vállalja ezt a kötöttséget, vagy konfrontálódik.
Ezek a fogalmak, lehetőségek nem igazán egyeztethetők össze a képzőművészeti elkötelezettségű fotográfus szabadságvágyával. A közösség igénye széleskörű – a művészi színvonal egyben azt is jelenti, hogy mindig keskenyebb réteg igényét elégíti ki, azonban magában hordja a lehetőségét annak, hogy eljusson egy általános, nagy értékhez, ami adott esetben a legnagyobb elismeréshez vezető út lehet. A társadalmi köztereken megjelenő fotográfia valószínűleg nem is lenne képes annyi tehetséget találni, amennyivel fedezhetné a felgyorsult, kommunikációéhes vizualizált társadalmat. Az alkalmazott fotográfusoknak kell tehát felvállalni ezen redundáns szerepek betöltését.
Az esztétikum, mint kategória az „emberi lényeg” megnyilvánulása. A közösségi kontextusban az esztétika magában hordozza az ember és közössége által kialakított kulturális, etikai hagyományokat, magát az erkölcsi jót is. A társadalomban alkalmazott fotográfiát meghatározza az „emberi lényeg” aktuális, pillanatnyi értelmezése, vagy az abból fakadó ideológiai elvárások.
A fényképész, amikor kialakítja a fotografikus jelenetet, a valóságból kiindulva újrafelismeri és kinyilatkoztatja azt (Edward Weston (8. ábra): „A felvétel haladás egy személytelen újrafelismerés felé.”), vagy új összefüggéseket teremt (Laughlin: „Az alkotó fényképész a tárgy emberi tartalmait szabadítja fel, emberséggel ruházza fel a körülötte lévő embertelen világot.”). Tehát objektív és szubjektív is egyszerre. Objektív, mert célja a valóságról torzítatlan képet adni, de ennek a képnek a kialakításához saját, belső – szubjektív – vonatkoztatási rendszerét használja fel. A vizuális, fotográfiai alapú környezet tehát az emberi szubjektum jelenléte folytán rendelkezhet esztétikai üzenettel.
A fotográfus akkor exponál, ha a fényképezendő látvány egy mintaként elfogadott pózba rendeződik, tehát ha szubjektuma – terve – megjelenik az objektív világban. A magas rendű értékeket közvetítő fotográfiában a vállalt értékrendeknek megfelelő szempontok szerint készül a kép, de ugyanez a kettősség jelenik meg bármikor a fényképezés során. A gomb akkor lesz lenyomva, ha a jelenet, a megfelelően érthető és jelentéssel bíró „póz”, látvány megjelenik a keresőben.
Ha azonban a kép nincs egyensúlyban azzal, amilyen énképet a lefényképezett ember képvisel, a fénykép ítéletté válik, így a közösség és az egyén önmegismerési folyamatát táplálja. Az emberek torz formában bemutatott képe, vagy egy háború tudósításakor keletkezett agresszív fényképek is jól példázzák az értékközvetítő szerepet. Exponáláskor a fotós az ítélet jogosságának felismerése miatt kattint.
A legnagyobb hatású fényképeken puszta látvány helyett megismerendő tény, felismerendő összefüggés nyilvánul meg. A valóság általa mély emberi tartalmak hordozójává válhat.
Láthatjuk, hogy a fotográfia milyen módon alakítja a valóságról alkotott elképzelésünket. A benne rejlő objektivitás, ami a szubjektumon – a fényképező ember szubjektumán – megy keresztül, visszahat önmagára. Ebből az összefüggésből egyenesen levonható következtetés az, hogy milyen vonatkozásokat okozhatna a köztereken a valós esztétikai minőséggel megjelenő kép.
Térjünk át azonban a fotográfiában fellelhető objektivitásra. Arra, hogy a valóság igazságtartalma, az „emberi lényeg” mennyire tud tárgyilagosan megjelenni egy – vagy több – fényképen. A fotó objektivitása természetesen bizonytalan fogalom, mivel magának az objektivitásnak is koronként változik a jelentés-összetétele. A fotóobjektivitást annyiban nevezhetjük objektívnek, amennyiben az objektivitás fogalmát szigorúan optikai keretek között képzeljük el, továbbá ha az addig alkalmazott leképezési technikákhoz viszonyítjuk.
Kardos Sándor Hórusz Archívum nevű gyűjteménye remek példa a fotográfiák tömeges jelenlétében rejlő objektivitására, valóságközelségére. A gyűjteményt Kardos hozzávetőlegesen harminc évvel ezelőtt kezdte összeállítani – régi, megkopott, fekete-fehér, archív – privátképekből és magánfotókból.

Azóta másfél-kétmillióra gyarapodott a képek száma. A felmérhetetlen mennyiségű képet lehetetlen kiismerni. A fotók, amikbe „Isten ujja beleért”, lehetnek szociológiai, népművészeti vizsgálódás tárgyai, vagy éppen az archívumot vizsgáló egyén saját magára való rátalálását segítő képek.

Kardos Sándor saját bevallása szerint „itt a véletlen a mérték (…) ugyanaz a véletlen terelgeti a profikat, mint az amatőröket és itt néha véletlenszerűen kijönnek úgymond dilettánsoktól is remek kompozíciók”.

„Ezt a gyűjteményt senki se ismeri, és egy kicsit mindenki ismeri” – így hangzik az Archívum körüli legenda. Sok olyan témájú kép található benne, amilyet nagy nevű fotóművészek is elkészítettek. Az amatőr képalkotók sajátossága, hogy nincs bennük becsvágy, bizonyítási kényszer arra, hogy jó fotóik szülessenek, arra azonban van, hogy az eléjük táruló látványt a lehető leghívebben, leggyorsabban rögzítsék. Fotográfiájuk fő alkotóeleme a véletlen – a szemlélődőt a tárlat mustrája közeli kapcsolatba hozatja a valóság objektivitásával.


A sok szubjektív vagy privát kép így összegyűjtve olyan hatást vált ki a szemlélőből, mintha – benyomásai, emlékei, tapasztalatai révén – közelebb kerülhetne az objektív valósághoz; hasonlóan a már említett amerikai FSA program szociáldokumentarista képeihez.