Egy köpönyeges világutazó alszik a vasútállomás padján, mellette a sok bőröndje. Valamikor a húszas években vagyunk. Ragtime szól, némafilm pereg a színpadon. Bejön egy legény. Biztos a messzi faluból. Komótosan leül. Ő is vár. A köpönyeges világutazó felugrik, rohan ide, rohan oda, de sehova se jut, csak vissza a padra. Különböző tempók egymás mellett. Hajajj, hosszú lesz a várakozás. Mit is lehet csinálni ennyi üres idővel? Meg lehet uzsonnázni – van itt buckos kenyér, oldal szalonna. Avagy lábat keresztbe, úriasan, világiasan a glóbusz híreit olvasgatni. Nocsak, nocsak. Mik nem történnek a nagyvilágban! Két szomszéd összeveszett. Mi több! Kis híján ölre mentek! Máris megelevenedik előttünk a hír: Arany János A fülemüle című meséje.
A két különböző karakterű utazóból lesz egy-egy báb segítségével Péter és Pál, a rossz szomszédok. Mindkettőnek szép a kertje, csak az a baj, hogy az azokat elválasztó fal tövében ott az a fránya diófa. Egyik oldalon a diófa, másikon az ága, rajta a madárka. A történet hosszú némajátékkal kezdődik. Csak felkiáltásokkal, cöcögésekkel, morgásokkal, hörgésekkel jelzik a bábozók bábuik hozzáállását a problémához. Elsőbb jól nevelt, majd egyre hevesebb versengésbe fognak a szomszédok, kinek nagyobb a háza, kinek van több virága, ablaka, háztetője, kábelantennája, kinél szól hangosabban a kedvenc rádiója. Már meg sem próbálják titkolni némiképp alantas, viszont jócskán szégyenletes szándékaikat: mindegy hogy, csak túlszárnyalni a másik.
A két színész néha játssza a történéseket, néha pedig narrálja, kommentálja azokat, egymást és saját magukat is. Néha úgy belemerülnek az irigykedésbe és konkurálásba, hogy szinte mindenről megfeledkeznek. Arról is, hogy ők csak mesélők: egymást dobálják a díszletelemekkel, szétrombolják a játékteret – annyira azonosulnak Péterrel és Pállal, hogy túl is szárnyalják őket. Duplázódik a történet. Majd hirtelen észbe kapnak, eltávolítják maguktól figuráikat, "Na nehogy már! Mi nem vagyunk ilyen badarok, ilyen primitívek, mint ezek a kis bábuk itt!" felkiáltással a legnagyobb egyetértésben énekelnek együtt. Hiszen hát "Milyen szép dolog, hogy már ma Nem történik ilyes lárma, Össze a szomszéd se zördül, A rokonság Csupa jóság, Magyar ember fél a pörtül... Nincsen osztály, nincs egyesség Hogy szépszóval meg ne essék, A testvérek Összeférnek, Felebarát Mind jó barát: Semmiségért megpörölni, Vagy megenni, vagy megölni Egymást korántsem akarja". Nem úgy van-é? S nem mellesleg az előadás is csak úgy mehet tovább, ha ők ketten összedolgoznak, és csak akkor jó, ha ők is élvezik és szeretik ezt együtt. A legszebb, mikor egy síppal mindketten megszólaltatják a fülemülét. A diófából átvedlett bírót már együtt játsszák: hol egyikük, hol másikuk bújik talárba, majd ketten egy emberként osztanak igazságot (?). Élvezik a játékot. Olyannyira, hogy lekésik a következő vonatot is. Nem baj, legalább lehet még játszani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése