Interjú: Szalóki Ági

G.G.: Mondhatjuk, hogy 5 évesen egy zenei élmény indított el a pályán. Mi volt ez?

Szalóki Ági: Az István a király című  rockoperában a Réka szerepét éneklő Sebestyén Márta hangja.5éves koromtól Márta lett a virtuális mesterem. Boldog vagyok, hogy  több, mint 25 év után először valódi kapcsolatba kerülhettem vele.Időnként levelezünk, sőt egy produkcióban lépünk föl.Egyébként Márta minden magyar népdalénekes számára a legnagyobb hatású énekes. Mindannyian az ő virtuális szárnyai alól bújtunk ki. Nagy mester, aki nem tanít, csak utat mutat, ízlést formál és magasra teszi a lécet, hiszen éneklése rendkívül stílushű, virtuóz, ugyanakkor egyéni.

G.G.: Más irányban nem is gondolkoztál?

Szalóki Ági: Nyíltak előttem más utak is és bizonyára sokkal több, mint amit egyáltalán észrevettem, mégis ez tűnt a leghívogatóbbnak és ezen éreztem magam a legtermészetesebben. Nem csak népzenét hallgattam, mindenevő vagyok a mai napig. Gyerekkorom zenei ízlését leginkább édesapám formálta, aki a népzenétől a klasszikuson és a jazzrockon át az etnojazzig mindenfélét mutatott nekem. Ez azért tükröződik is eddigi életművemen, de elég meghallgatni legutóbbi gyereklemezemet, a Gingallót.  

G.G.: Tizenéves korod óta a színpad tölti ki az életed. Az árnyoldalai mennyire érintettek meg?
Szalóki Ági: Talán kissé túlzottan is. Szeretem magam az érzelmeim és ösztöneim által sodortatni. Fiatalabb koromban meg pláne nem ismertem határokat. Sokat szenvedtem emiatt. Az utóbbi időben azonban alapvetően boldog vagyok és ez többek közt annak köszönhető, hogy ezeket az árnyoldalakat korábban megismertem és úgy döntöttem, hogy a napos oldalt részesítem előnyben.
 
G.G.: Sokoldalú az énekesi repertoárod. Ez honnan fakad?
Szalóki Ági: Bármennyire sokoldalúnak, sokszínűnek tűnik, a gyökere mégis nagyjából ugyanaz mindennek: népzene és versek. Az, hogy ezeket hogyan alakítom, az már mind a ma függvénye. Mikor, milyen zenésszel hoz össze a sors, mit tudnak az egyes fúziók  kifejezni s mennyiben fejlődöm ezek által? Szeretem a változást, a változtatást, szomjazom az  inspirációs forrásokat. S bár szomjazom, tudatosan nem igazán keresem, inkább valahogy bevonzom. 

G.G.: Lényegében amihez nyúlsz arannyá válik, hiszen majdnem mindegyik lemezed díjazottá vált, ezt hogyan éled meg? 

Szalóki Ági: Jó érzés nagyon. Az a legszebb, amikor ezeken a dalokon dolgozunk. Az izgalom és játék, szenvedély és szerelem.Valami nagyon nem földi, amit átélek. A zenésztársaim helyett azért nem nyilatkoznék, de nem tagadhatják, hogy boldogok, mikor végigvigyorognak egy koncertet és közben gyönyörűen muzsikálnak.(nevet) Az meg valahogy felfoghatatlan, miként jut el valami - ami egy ember legbelsőbb, legtitkosabb zugaiból tör elő – másokhoz és köt össze embert - emberrel, kultúrát - kultúrával.

 

 

G.G.: Hogyan töltődsz fel két munka között?
Szalóki Ági: Igyekszem tornázni, szaunázni és újabban ismét elkezdtem  konditerembe járni…hát ez biztos nem látszik. Imádok belefeledkezni egy könyvbe és mozimániás vagyok. Van úgy, hogy csak egy-két órám van és felszaladok a Hármashatárhegyre.Ismerem az erdei ösvényeket, mint a tenyeremet. Egész sokat járok koncertre is. Kiváló magyar zenészek vannak, elsősorban a jazz koncertekre vagyok kíváncsi. És mostanában az erdélyi Magyarszovátra járok népzenét gyűjteni, aminek az eredményét a you tubeon illetve a facebookon meg is tekintheti mindenki. Kluzsán Róbert operatőrrel dolgozom, ő számos díjazott dokumentumfilm operatőre volt már. Kis klipek formájában osztjuk meg élményeinket az interneten. Az egyik legújabb klippen Zsigmond Zsuzsi néni épp az almáspite tésztáját gyúrja s közben énekel. 28 órányi felvett kép és hanganyag van eddig, szép lassan felkerül az egész. 

G.G.: Egy hónapja hogy új anyaggal lépsz a közönség elé. Erről elárulnál valamit? 

Szalóki Ági: Május 8-án az A38-on mutattam be a Borlai Gergővel közös Kishúg projectemet. Sokat jelent nekem ez a zene és a Gergővel való együttműködés. Nagy feladat volt a zene és a szövegek, összességében az egész produkció formálása és érzésem szerint most, hogy túl vagyunk a bemutatón, legalább olyan nehéz – és hiszek benne, hogy örömteli és izgalmas - út áll előttünk, mint volt akkor, amikor elkezdtünk dolgozni. A különbség annyi, hogy míg a zene virtuálisan formálódott, most a zenekarban ( Kovács Zoltán-bőgő, Csókás Zsolt-gitár,Borlai Gergő-dobok, Szalóki Ági-ének) és a közönség előtt kell bebizonyítani, hogy nem véletlenül született a Kishúg. Nehéz könnyűzene. Idén már lesz egy-két koncertünk és szeptemberben felvesszük a lemezt.

Bemutatkozik: Niina Ala-Fossi

Új rovattal bővül mától a Kísérleti Adás.Megpróbálunk bemutatkozási lehetőséget biztosítani a tehetséges-feltörekvő fotósnemzedéknek is. Itt végre a szikár adatokon túl mesélhetnek is magukról, megmutathatják min dolgoznak, merre tartanak.

Az első fecske: Niina Ala-Fossi

"Először 1997-ben tanultam fekete-fehér képek készítését egy iskolában, de a dolog akkor még nem igazán nyűgözött le. Kicsit később a Lappföldi Egyetemen (Rovaniemi), ahol szintén fekete-fehér fotókat készítettünk, már komolyan érdeklődtem a téma iránt. Nagyon élveztem a fotográfiával való kísérletezést, amelyet akkoriban bizonyos tekintetben önmagam definiálására használtam leginkább. Egy csomó képet készítettem magamról és a környezetemről. A szakdolgozatomat is fotográfiával, a fotográfia filozófiájával kapcsolatban írtam. Ezt a mai napig izgalmasnak tartom. A fotográfia játszik a valósággal - megtréfál és elhiteti, hogy megragadtunk egy darabot az "igazságból". Még a beállított képek is hordoznak valamit a valós életből. A fotózás ezért lehet oly izgalmas sokunk számára szerintem.

Mivel az egyetemen „művésztanárként” végeztem, a fotográfia mindig egy volt – nem az egyetlen - a számos kifejezési mód között. Éppen ezért én nem tartom magam fotográfusnak. Emellett úgy gondolok a fotózásra mint a művészet egy módozatára, ezért én is művészi céllal és igénnyel próbálok fotókat készíteni. Azt gondolom, hogy érdekes lenne a fotográfiát valami mással kombinálni, például videóművészettel vagy egy installációban.

Számomra a fotográfia akkor kezdett fontos szerepet játszani amikor Magyarországra költöztem, 2005 után. Ekkoriban kezdtem a dolgot komolyan gondolni, aminek következtében FFS tag is lettem.

Mostanában a színes fotográfiát szeretem. Ez sokkal élőbb a fekete-fehérnél, amelynek szintén megvan a szépsége, de nekem túlságosan csak a fényre és árnyékra koncentrál. A sötétszobát felváltották a számítógépek. Digitális képeket is készítek, de leginkább filmre szeretek fotózni egy öreg Yashicával. Még a lencséjét sem lehet rendesen lepucolni, de nem bánom, mert nagyon tetszenek a képek amiket vele készítek! Ezzel a géppel csak lassan lehet dolgozni, ami igencsak befolyásolja azt, hogy mit tudsz fotózni és milyen eredményt várhatsz.

Alapvetően intuitív módon fotózom, olyan dolgokat amelyek egy emléket, érzést ébresztenek vagy hozzám közel állnak. Tehát a téma olyasvalami ami megmozdít bennem valamit és aztán csak remélni tudom, hogy a nézőben is elindul majd valami.

Több különböző futó témám van e pillanatban. A csatolt anyagban a „Hétköznapi történetek” c. portrésorozatból látható pár kép, amelyek egy interjúkon és fotográfián alapuló mikrotörténelmi projekt részei. A projektet partneremmel Vilisics Ferivel együtt csináltam. Idős finn emberek mesélték el nekünk, hogy milyen emlékeik maradtak a magyar önkéntes katonákról, akik 1940-ben szülővárosomban, Lapuában állomásoztak. Portrékat készítettem az emlékezőkről, valamint a történetek fontosabb helyszíneiről.

Az igazat megvallva annyira nem érdekel a háború és a hadtörténet. Ami mégis megfogott a témában az az, hogy emlékeket gyűjthettünk a különböző kultúrák találkozásokról - még a portrék készítése is nagy kihívás volt."

SZEGÉNY GAZDAGOK (musical ősbemutató)

Bár a POSZT-nak vége, nyáron sem maradunk színház nélkül. Erről gondoskodnak a szabadtéri színházak. Ezek közül járt az egyiken Kothencz Attila fotósként a Kísérleti Adás megbízásából:

Jókai Mór regénye alapján a nagysikerű szerzőpáros Kocsák Tibor – Miklós Tibor produkciója:

SZEGÉNY GAZDAGOK (musical ősbemutató)

Margitszigeti Szabadtéri Színpad

A Légy jó mindhalálig és az Anna Karenina híres szerzőpárosának legújabb közös premierje! A magyar irodalom kiemelkedő alkotásában egy izgalmas bűnügy fonódik össze egy szívszorítóan szép szerelmi történet szálaival. A Szegény gazdagok sokkal több egy kötelező olvasmánynál, máig ható példázat hűségről, szenvedélyről, becsületről és árulásról, a gazdagságot megkeserítő lélektelenségről, a szegénységet is boldoggá tehető érzelmi gazdagságról. A Szabad Tér Színház és a József Attila Színház közös bemutatója!

Főbb szerepekben: ZÖLD CSABA, KRASSY RENÁTA, ZENTAI MÁRK, VALENTIN TITÁNIA, VIKIDÁL GYULA, ULLMANN MÓNIKA, PUSKÁS PETI

Rendező: NAGY VIKTOR

POSZT: Kritika: Mi azt gondoljuk Gianina Cărbunariu: 20/20 – Yorick Stúdió (Marosvásárhely) & dramAcum (Bukarest)

Mi azt gondoljuk
Gianina Cărbunariu: 20/20 – Yorick Stúdió (Marosvásárhely) & dramAcum (Bukarest)
POSZT 2010

Szemessy Kinga

Fekete március: összecsapó román és magyar tömegek, mondvacsinált indokok, bizonytalan számú áldozat. Ennek a húsz éve, vagyis 1990. március 20-án történt eseménynek a feldolgozása a magyar és román színészekből álló társulatpár előadása. Az optikusok köreiben a 20/20-as érték az éleslátás ismérve – a Yorick és a dramAcum tagjaié az élesláttatás. Lássuk át a történelmi tényeket, lássuk meg a felek összeférhetetlen sérelmeit, az egymással homlokegyenest szembemenő vélekedéseket – lássuk be: egy város segélykiáltása eddig süket fülekre talált.

     A Ceauşescu-rezsim után se leltek békéjükre a marosvásárhelyiek. Anyanyelvi oktatást követelő tüntetések, manipulált híradás, lakásbehatolások, etnikai zavargások háborgatták a népet – magyarok és románok nem voltak hajlandóak egy levegőt szívni. Egy nap több száz sérültje, sőt halottjai lettek a pogromnak. Sütő András, író fél szemére megvakult. Valami örökre kettétört. Az öt bukaresti román és öt vásárhelyi magyar e – máig elnyúló – konfliktusokról kíván beszélni. Beszélnek róla magyarul, románul, angolul, franciául, németül: vállalják a hibás kiejtést, az ügyetlen mondatszerkesztés – addig hajszolják a premisszákat, míg értésünkre nem adják az ügy súlyosságát, a közös felelősségvállalás kötelezettségét. Szöveganyagukat ötven, a fentieket végigélő lakossal készített interjú képezte: az emlékmorzsák szelekció nélkül sorra beemelődtek a(z így kissé túlnyújtott) produkcióba. Valakit orvostanhallgató, disszidens szerelmétől, valakit egy jó fogszabályzótól, valakit egy nyugodt, holdleső távcsövezéstől fosztották meg a történtek. Néhányakat akkor egy amerikai templomban kiállított, Erdéllyel bővített Magyarország-térkép foglalkoztatott. Akad olyan, aki sérelmezte, hogy rock együttesében, a Reflexben egyedüli románként kellett énekelnie, hogy „Vásárhely, szeretett Vásárhely” – kinézték, pedig ismerte, hogy „A kör közepén állok…” Sárika szülinapját tönkretette a március 15-ei versműsorral vándorló, balatoni színészházasok, Kálnoky Werbőczy Árpádné Gyöngyvér és férje látogatása. A magyar barátok, akik lelketlen fogadják a szuvenírba kapott feles poharakat – a magyarok, kiknek István a király háttérzenével próbálnak imponálni. Mindenki félreért mindenkit. Mindenki kétszínű, üres frázisokat pampog – a temérdek pártot megjárt román öreg nosztalgikus ömlengését követően magyarul szólítja a feleségét. Egy férfi arról regél, nem érti a fiatalokban feltornyosult gyűlöletet – ő ígéri, hogy a gyermekét a jövőnek neveli majd, nem a múltnak. Oda-vissza mindent felülíró részigazságokkal mutogatnak egymásra olyan emberek, akiknek egyébként közös igénye lenne az összetartás. Nincs köztük hősebb hős, nincs köztük gonoszabb gonosz. Holtukban persze mindannyian egyneműsödnek: egy név, életkor, lakhely és kórisme maradnak. Adathalom – semmi több.

      A felsorolt jelenetek rekonstrukciós szándék, bősz moralizálás nélkül sorra életre kelnek. Nincs főszereplő, nincs központi cselekményszál. Egy szituáció, egy vélemény se helyezhető a fókuszba az ellenpontozás hiánya nélkül. Mozaikos, összetorlódó, egymásra licitáló a szerkesztés, nem ritkán játékos-humoros a hangnem. Román kergeti a magyart, akit néha kisegít a cigány és fogócska vice versa. Húsbavágó vicc. Jobb taktika híján egy túlélési útmutatóval szolgálnak a színészek: mutatkozz be Mariaként (így beazonosíthatatlan a nemzetiséged), a társalgáshoz használd az angolt vagy egyéb nyugat-európai nyelvet, mosolyogj szüntelen és ne válassz himnuszt telefon-csengőhangnak. A közösségi műhelymunka jelleggel alakult, Gianina Cărbunariu rendezte, tisztán dokumentarista előadás eredménye, hogy a játszók iszonyat hévvel, kitartással vallanak szorongásaikról. Terepük egy aréna, díszletük semmi, jelmezük és kellékeik száma csekély, jelenetépítésük mintha néha kísérleti stádiumban lenne – ráadásul mi a nehezen olvasható tolmács-kivetítők és a színészek között kapkodjuk a fejünket. Saját erőből követelnek figyelmet: előbb Csillukának, aztán egyes szám első személyű önmaguknak. Szerintük ez az egész már nem tabutéma – „lazán lehetne beszélgetni erről. Ti mit gondoltok?” Mi talán azt gondoljuk, hogy ez igenis égető gond. Lépni kell – de merre, ki után? Vagy talán azt gondoljuk, hogy beiratkozunk egy nyelvtanfolyamra. Talán azt, hogy Pécsig nem ér el mindennek a nyomása, hatása. Talán azt, hogy mi, huszonévesek most hallottunk először a fekete márciusról. Talán, hogy jó – semmiképpen sem közömbös – előadás, de nem biztos, hogy jókor és jó helyen.  

20/20 – Yorick Stúdió (Marosvásárhely) & dramAcum (Bukarest)

Látvány: Maria Drăghici
Fordító, dramaturg: Boros Kinga
Írta és rendezte: Gianina Cărbunariu
Szereplők: Virgil Aioanei, Bányai Kelemen Barna, Berekméri Katalin, Carmen Florescu, Mădălina Ghiţescu, Korpos András, Rolando Matsangos, Sebestyén Aba, Cristina Toma, Tompa Klára

Fishing on Orfű fesztivál: 2010. június 17-18-19.

A POSZT végeztével új vizekre merészkedik a Kísérleti Adás. Irány a fesztiválok világa! Alig pár nap múlva kezdődik a szezon egyik legismertebb könnyűzenei fesztiválja, a Fishing on Orfű. Természetesen innen is megpróbálunk igényes anyagokkal jelentkezni, aki pedig mint fesztiválozó érdeklődik az esemény iránt, az a következő fellépőket nézheti majd meg a három nap alatt:

POSZT: Kritika: Operett-anatómia Harmath Imre-Fényes Szabolcs: Maya – Gárdonyi Géza Színház (Eger)

Operett-anatómia
Harmath Imre-Fényes Szabolcs: Maya – Gárdonyi Géza Színház (Eger)
POSZT 2010

Szemessy Kinga

Giccs, glamúr, kacagás és romantika táncos-zenés formában – íme az operett. Az egriek előadása harsány, ám velős (ön)iróniába oltott, ugyanis egy markáns, reformáló rendező ragadta torkon a fenti definíciót. Jut is, marad is: a produkció kedves tud lenni azoknak, akik még a gramofon-korszakból ismerik a Macskaszerenád és a My sweetheart fülbemászó melódiáit, illetve azoknak is, akik a maníros műfaj paródiájaként szemlélik az intrikus tangeri-párizsi kalandokat. 

     Afrika. Egy lepukkant lokálban alkohol áztatta légionáriusok hastáncosnők csípőcsavarására csorgatják a nyálukat. Köztük a felkapott, bővérű Maya (Járó Zsuzsa), kinek léha arca alatt egy naiv szerelmes „hajadon” lakozik – majd’ első látásra beleszeret a nemrégiben gyilkossá avanzsált Charlie-ba (Schruff Milán). Aztán irány Párizs; a transzvesztita lokáltulaj Barbarával (Mészáros Máté) és a töpörtős túróscsusza-kedvelő, (nem ritkán emlegetett) magyar származású varieté-mester Rudival (Ötvös András) kiegészülve megalakul a fergeteges Maya-trió. Mindeközben kiderül, hogy Dixi (Vajda Milán) nem is annyira érdemelte meg a pisztolyhalált, ugyanis a Madelaine-nel (Mészáros Sára), Charlie kedvesével folytatott viszonya mufurc blöff volt – más kérdés, hogy a fiú se kapott ólmot a szeme közé, pusztán gyermeki riadalmában elájult, amikor előkerült a browning. A Maya-banda befut, az ármányra fény derül, a primadonnát sutba dobó Charlie ellen pedig revans készülődik. Még egy féltékenységi duplacsavar Bambóval, a „mantovai herceggel”, aztán a képlet szerinti zárlat: happy end.

     Egy operett andalgósan könnyed, rózsaszín, limonádé. Sokan bóvlira bélyegezik, pedig egyetlen bűne, hogy nem kíván túlmutatni saját hatáskörén, azaz a szórakoztatáson. Pontosabban nem kíván túlmutatni rajta, amíg azt nem Zsótér Sándor rendezi. Itt Ambrus Mária díszlete egy gügye mesekönyv illusztrációjának felnagyított változata, Benedek Mari jelmezei Picassót idézik, míg Ladányi Andrea a mozgásidézetek révén a Gagyilev-féle Orosz Balett repertoárján gúnyolódik az Egy faun délutánjától A hattyúk taván keresztül Sztravinszkij Petruskájáig. Magán röhög a műfaj, egy múlt század renoméja. Listázza a kliséket, a bevett, vaskos hagyományokat – kezdve az „ihletett” gesztusoktól a „Maya baja a haja” furmányos szóviccekig. A koncepció az őszinte vallomásokat, a nagy találkozásokat leveti magáról, így többek között a Szeretnék egyszer egy kicsit boldog lenni című dalbetét is visszafogja a tempót és a végelláthatatlannak tűnt stílus-csipkelődést, de az előadás végén a kedvenc nótánkért szóló, kézfeltartásos szavazás visszakanyarodik az eredeti szándékhoz. Színház a színházban a metódus, melynek mankója maga a történet is. Mindegy, hogy sivatagi csehóban, avagy luxusmilliomos francia dívaként, de sosem árt, ha kicsit másnak, többnek adja el magát az ember, mint ami valójában.

       A táncos-énekes blokkok színvonala – nem kívánalommentesen, de – magas, bár ebbe a koholt, ürügyszerű operettbe mondhatni belefér néhány fals hang, félrement lépéskombináció és apróbb csetlés-botlás is. A Kákonyi Árpád vezette zenekarral tökéletes, vitális együttműködésben dolgoznak a színészek, remekül idomul hozzájuk a szaxofonnal, basszusgitárral dúsított friss, szenvedélyes hangzás. Mészáros Máté, Mészáros Sára, Ötvös András, Venczel Valentin és Vókó János és a „távirat-táncos” egyöntetű színészi érdeme a funkcionális karikírozásban van. Pontosan annyira mímelik a maguk magassarkúba bújtatott férfi-szubrettját, a közönségnek pipiskedő porcelán-balerináját, a kabarépoénokon nevelkedett pesti ficsúrját, az „anno első harmadik Richárd” szomorú bohócát és elvakult gerilla-Gorilláját, hogy nem ripők foltjai, hanem a rendezői elgondolást erősítő pillérei lesznek az estének. Tolmácsolásukban a komolyan vételezés terhe nélkül, cinkos játszótársként hallgatom a Rumbát, az Itt a luxusvonatot, a Galambombombom-ot. Számomra két kies mégis akad: maga a címszerepet játszó Járó Zsuzsa és a bonvivánként fellépő Schruff Milán. Járó hangja ugyan minden kollégáján túlnő, de alkatra és játékra is félúton van a belevaló bombázó és a puritán kóristalány között. Schruffnál se más a helyzet: egyszerre butus fiúcska és egomán burzsuj. Így az ő szerepkörük kilóg; nem is kikent, nem is hiteles – az egyedüliek, amik nem kerültek a zsótéri sebészkés alá (és ez egy „mű-tét” esetében akár megbocsáthatatlannak is nyilvánítható). 

Harmath Imre-Fényes Szabolcs: Maya – Gárdonyi Géza Színház (Eger)

Dramaturg: Ungár Júlia

Díszlet: Ambrus Mária

Jelmez: Benedek Mari

Koreográfus: Ladányi Andrea

Zenei vezető: Kákonyi Árpád

Rendezőasszisztens: Lázár Rita

Rendező: Zsótér Sándor

Szereplők: Maya, táncosnő – Járó Zsuzsa, Barbara – Mészáros Máté, Madelaine – Mészáros Sára, Charlie – Schruff Milán, Rudi – Ötvös András, Dixi – Vajda Milán, Gorilla – Venczel Valentin, Colbinné – Fekete Györgyi, Kapitány – Vókó János, Bambó, zenebohóc – Venczel Valentin,

További szereplők: Horváth Zita, Kulcsár Noémi, Nagy Eszter Kata, Zombori Dorottya, Csere Zoltán, Kiss Róbert, Túri Lajos, Feledi János

POSZT: Gianina Cărbunariu: 20/20 Yorick Stúdió, Marosvásárhely - dramAcum, Bukarest

"Nehéz szabadulni tőle, pedig nem dráma. Alig dráma. A színészek interjúkat készítettek a 20 évvel ezelőtti marosvásárhelyi verekedés résztvevőivel vagy szemtanúival, és ezeket az interjúkat vitték színre. Amolyan ősszínház, a történtek feldolgozása színpadon, magyarul, románul, néha angolul, feliratozva, alig használnak eszközöket, néhány szék, pohár. De erősek a szövegek, ijesztőek, vadak, néha meg mintha csiklandoznák az embert. Kitűnő színészek, főleg a férfiak."
Fáy Miklós 

POSZT: Harmath Imre - Fényes Szabolcs: MAYA Gárdonyi Géza Színház, Eger

"Amit régen a stílus léhasága, a zeneszerző azonossága fogott össze, azt most, a stílus halódásával, az új, némileg brutális, kabarettista hangszereléssel lehet, hogy reménytelen lenne egyben tartani. De ha, mint egy feszes háló, rávetül erre a balett-történet, a díszlet, a jelmez, Matisse és Picasso, Petruska, a Faun, a Hattyúk tava és a Ladányi Andrea-koreográfiákat meglepően jól táncoló kar, összeáll minden. Kultúrkörnyezet teremtődik a darab köré, egységes világra nézünk vissza innét, ahol vagyunk, az egri színház földszintjéről, és nincs más dolgunk, mint ritmusra rázni a lábunkat, de jó kis számok ezek!"
Fáy Miklós 

POSZT: A díjazottak

A X. PÉCSI ORSZÁGOS SZÍNHÁZI TALÁLKOZÓ DÍJAZOTTAI – 2010. JÚNIUS 12.



A szakmai zsűri díjai:


Legjobb előadás:
Szergej Medvegyev: Fodrásznő
Rendező: Viktor Rizsakov
Csokonai Színház, Debrecen


Legjobb rendezés: 
Bagossy László
Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline
Örkény István Színház, Budapest


Legjobb női főszereplő: 
Kerekes Éva
Bertolt Brecht: Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése
Örkény István Színház, Budapest


Legjobb férfi főszereplő:
Kovács Zsolt
Ion Luca Caragiale után Rusznyák Aladár nyersfordítása alapján Mohácsi István és Mohácsi János:
Az elveszett levél
Pécsi Nemzeti Színház


Legjobb női epizódszereplő: 
Hámori Gabriella
Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline
Örkény István Színház, Budapest


Legjobb férfi epizódszereplő: 
Urbán Tibor
Ion Luca Caragiale után Rusznyák Aladár nyersfordítása alapján Mohácsi István és Mohácsi János:
Az elveszett levél
Pécsi Nemzeti Színház


Legjobb díszlet: 
Ambrus Mária
Bertolt Brecht: Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése
Örkény István Színház, Budapest

Legjobb jelmez:
Ignjatovic Kristina
Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline
Örkény István Színház, Budapest


Legjobb színpadi szöveg:
Parti Nagy Lajos
Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline  - fordításáért
Örkény István Színház, Budapest


Különdíj:
Yorick Stúdió, Marosvásárhely & dramAcum, Bukarest
Gianina Cărbunariu: 20/20


A nemzetközi zsűri díja:

Bodó Viktor
Vinnai, Turai, Róbert, Bodó: Kockavető
Szputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet – Labor, Budapest



A MASZK Országos Színészegyesület színész zsűri díjai:


Legjobb férfi alakítás:
Nagy Péter
Nyikolaj Vasziljevics Gogol: A revizor
Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg


Legjobb női alakítás:
Szűcs Nelli
Szergej Medvegyev: Fodrásznő
Csokonai Színház, Debrecen


A Fidelio Est díjai:

Legjobb 30 év alatti színésznő – megosztva:
Béres Márta
Erdély Andrea
The Beach – Albert Camus Közöny című regénye alapján
Kosztolányi Dezső Színház – Urbán András Társulata, Szabadka



Legjobb 30 év alatti színész:
Ötvös András
a versenyelőadásokban nyújtott színészi teljesítményéért


A közönség zsűri díja:

Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline
Rendező: Bagossy László
 Örkény István Színház, Budapest


A Thália Színház Rivalda díja:
(vendégjáték a Thália Színházban)

Yorick Stúdió, Marosvásárhely & dramAcum, Bukarest
Gianina Cărbunariu: 20/20

Gárdonyi Géza Színház, Eger
Fényes Szabolcs – Harmath Imre: Maya

Pécsi Nemzeti Színház
Ion Luca Caragiale után Rusznyák Aladár nyersfordítása alapján - Mohácsi István – Mohácsi János:
Az elveszett levél

POSZT: Kritika: Urbán András Társulat: The Beach

Urbán András Társulat: The Beach
POSZT 2010

Szemessy Kinga

  A rendőrök rendíthetetlenül szolgálnak – értünk –  és védenek – minket. Vajon ül a nézőtéren? És nyáladzó-hájadzó, a fiatalságot-az-életből-kiszerettető-látványú-öreg-utálók? Aki külvárosba küldené a gyerekeseket – hisz azok másra se jók, minthogy kinézzék az ember szájából az édességet? Aki unja a kutyagumit a talpán? Aki undorodik a villamoson tülekedő testek összesikamlásától? Olyan, aki kötelező shoppingot írna elő a csöveseknek? Csakis a társadalom érdekében. A kérdések áradnak, a jelentkezők nem. Újabb zavarbaejtő, szociográf kibeszélő show-jellegű Urbán András-előadáskezdés.

  Az apropó, az ürügy Camus: Közöny című kisregénye. Egy történet, melyben Meursault egyik vétke, hogy megölt egy arabot, a másik – ennél súlyosabb –, hogy „anyja halála másnapján fürödni ment, viszonyt kezdett, s nevetni tudott egy komikus filmen.” A helyzet kínálta kérdéseket, iszonyodott viszonyokat szedi mozaik-csokorba a The Beach. Az ebek iránti ellenszenv eredeteztethető Salamano kínjában bevizelő „rémes dög”-je után, a nyugdíjas figurák vizsgálhatóak Pérez „vőlegény” és otthon-társai felől, az előadás címe és hőfoka pedig Marie „Ugye szeretsz? Mondd, hogy szeretsz!”-karaktere nyomán – ha akarjuk. Provokatív problémafelvető folyam, mellyel biztos egyetért valaki – de csöndben van –, mellyel biztos ellenkezne valaki – de csöndben van. Valaki az anyja temetése napján „tanúsít érzéketlenséget”, valaki egyszerű, populáris kérdések hallatán. Persze ha egy merénylet a téma, már mindenkinek tágul a pupillája, mindenki szóra nyitja a száját. Egy gyilkost megvetni közhely, pártolni cinkosság – mindenki ugatja a magáét. Mindegy mit. Közben a vádlott kívül reked, „a pört tőle függetlenül tárgyalják – az ő sorsát intézik, s meg se kérdezik a véleményét.” Ez mi, ha nem közöny?!

  A gyásznál lehet fontosabb az éhségérzet? A szexuális kielégültség? Hogyne, de hogy ki meri-e jelenteni valaki, az már közel sem bizonyos. Meursault a nyaktiló előtt állva is csak vállat ránt: „Sebaj, hát akkor meghalok. Jobb elégni, mint eltűnni. Magamban biztos vagyok – és úgy fogtam ezt az egyetlen igazságot, mint ahogy az fogott engemet.” Ő már nem langy ember. Mások szemében nem. Tette megosztó, személyét és hozzáállását támogatni vagy tiltani lehet – kell. Létének és halálának célját, küldetését az hitelesíti, „hogy minél több nézője lesz az ítélet végrehajtásakor, s hogy a gyűlölet ordításaival fogadják, ha meglátják.” Ez a camus-i mű és a szabadkai produkció zárlata is. A négy, őszinte alaphangú, impresszív színész (Mikes Imre Elek, Mészáros Árpád, Erdély Andrea, Béres Márta) a fragmentált szerkezetnek köszönhetően változó intenzitással, különféle stílusok szerint, bohón és megrendítően egyaránt játszik. Igyekeznek kizökkenteni az apatikus közönséget: a reflektorok kereszttüzében hosszú percekig a homokban fetrengenek, maszturbálnak. Mert hiába süt a nap, mi az árnyékba húzódunk, nem kérünk ebből se.

    Tételenként vagy együtt, vagy férfiak a – színésztársaik mellett bőszen elhúzó – nők ellenében, esetleg egyedül „áriáznak” – így épül a nihil homok-fellegvára. Sok egyéni, improvizációkból születő leleménnyel ostromol minket az előadás eleje, ám később – a Közöny szövegének megsokszorozódott betétjeivel – kicsit kiürül, példázattá válik. Miközben a sztori elemei csak nyomokban kerülnek helyükre, a meglepő arcon csapások sora szűnik – helyette hosszan darált, moralizáló a vádbeszéd. Az utolsó képben hasukat süttetve, három négyzetméternyi gumimatracon tespednek – békében, mint holtak a temetőben.

POSZT: Nyikolaj Vasziljevics Gogol: HÁZTŰZNÉZŐ Szegedi Nemzeti Színház

"Juronics Tamás nem csak érdekessé teszi a darabot, nem csak azt a kérdést felejteti el, hogy miért pont Gogol, de hagyja is játszani a színészeket. Más színház, mint amihez szokva vagyunk. Sok benne a mozgás alapú humor, közben azért messzire szakadunk el a darabtól, de fontosabb az élő színház, mint a főhajtás Gogol előtt. Nem egyértelmű előadás, de jobb, mint egy csomó nagyon jó."
Fáy Miklós