2010. április 23., péntek

Interjú: Stumpf András

Mai vendégem Stumpf András, a Heti Válasz Junior Prima díjas újságírója.


G.G.: Hogyan készül fel egy újságíró?

Stumpf András: Hogy egy újságíró hogyan készül fel, azt nem tudom. Arról vannak fogalmaim, hogy a jó újságíró hogyan. Persze ilyen sincs, hogy jó újságíró: mint minden munka, amelyet nem gépek végeznek, ez is hullámzó. Emberek vagyunk: van úgy, hogy szép az élet, nincs különösebb gond, vagy éppen rengeteg a gond, ezért aztán jó munkaterápiával feledtetni – ilyenkor az ember úgy készül fel, hogy abból jó cikk születik. Hogyan? Egyszerű: nagyon. Persze más egy oknyomozó felkészülése és más egy főleg interjúkat, különféle témájú cikkeket és publicisztikát íróé. Én utóbbi három műfajban ténykedem. Az oknyomozó viszont van, hogy fél évig is készül, mire megír egy cikket. Heteket tölt a cégbíróságon, elutazik külföldre, számlakivonatokat böngész, ezer háttérbeszélgetést folytat, mire mindent bizonyítani tud. Mert nem elég tudni valamiről, hiteles forrásból. Azért, amit az ember leír, felel – ha sok érdeket sért, amit leírt, nagy valószínűséggel bíróság előtt is helyt kell állnia állításai valóságtartalmáért. Éppen ezért drága műfaj az oknyomozás, nem véletlen, hogy kevesen űzik magas fokon, s elsőként a válság beköszöntével az oknyomozó újságírókat tették utcára még Amerikában is. Pedig ők látják el a házőrző kutya szerepét, már ami az államot illeti – ha tolvajt szimatolnak, utána mennek.

Az én dolgom más. Félig-meddig szórakoztatás is, ha például a címlapos nagyinterjúkra gondolok. Ami fontos: nem öncélú a szórakoztatás. Csupán az olvasó tisztelete. És az interjúalanyé. Azt szeretném elérni, hogy az olvasó ne tudja letenni az írást, ha már belekezdett. Hogy a szöveg lendülete vigye végig az egészen. Ehhez egész eszköztár áll a rendelkezésemre – a leglátványosabb ezek közül a provokatívnak tetsző kérdés. Feszültséget teremt, amelyet fel kell oldani (ez alapvető emberi ösztön), s ez a feszültségoldásra való vágy röpíti tovább az olvasót a cikkben.

És el is érkeztünk a felkészülés kérdéséhez. Ha az nincs, lehetetlen provokálni. Az, hogy „De hülyén néz ki. Egyetért?”, nem újságírói provokáció. Hanem bunkóság. Ekkor az interjú alanya joggal borítaná ránk az asztalt. Távozna. Nem születne cikk. Akkor azonban megbocsátja a feszültséget, provokációt, ha annak van alapja. Ha érzi: tisztában vagyunk az életútjával, fontos, valóban ellentmondásosnak tetsző, vagy egyértelműen ellentmondásos elemekre mutatunk rá benne. Még örül is ilyenkor, hogy feloldhatja az ellentmondásokat, elmagyarázhatja döntései okát, meglátásainak változását.

Ez a felkészülés ideális esetben egy teljes munkanapot ki kell, hogy tegyen. Nem mindig van rá idő. Nem mindig van hozzá elég önfegyelem. Főleg hat év után – ennyi ideje vagyok újságíró, s ez alatt óhatatlanul kialakul valamilyen rutin. Első interjúmat tizenhat órán át írtam egy ültő helyemben, szenvedtem, kínlódtam, míg a betűk szöveggé álltak össze. (Nagyon fontos: az interjú NEM az elhangzott beszélgetés gépelt változata!) Ma már hat óra alatt megírom a tizenkétezer karakteres interjút úgy, hogy az közölhető.


G.G.: Hetilapnál dolgozol, ez mennyiben tér el napilapos robottól?

Stumpf András: Minthogy hetilapnál kezdtem, napilapos sosem voltam, nem tudom. Ahogy a kollégákon látom, nem sokban. Nem kevesebb a munka, nincs lazsálás. A nagy cikk leszervezése, felvétele, megírása mellett értekezletek, anyagok a Heti Válasz internetes oldalára, publicisztikák, kishírek írása, témagyűjtés, plusz járulékos elfoglaltságként tévéstúdiókba rohangálás hajnalban… Kitesz egy tisztességes munkahetet ez is, meg a napilapozás is, nyilván.


G.G.: Színészeknek szerepálom, az újságírónak mi az álma?

Stumpf András: Az, hogy ne unja meg. Hogy nyitott tudjon maradni, hogy a rutin ne másszon rá az agyára. A rutin ugyanis segítség, de a legnagyobb veszély is. A könnyebbik út. Az álom az, hogy egy darabig még jöjjön valahonnan motiváció, hogy a legjobbat hozzam ki az adott témából és magamból. Van, hogy eltűnik. Az rossz. Konkrét álom, mint a színészeknél egy szerep? Volt ilyen. Cseh Tamás. Mindig elkerültük egymást. Aztán felhívott, kiderült, hogy olvassa az írásaimat. Meghívott, és elkészíthettem élete utolsó interjúját. Nem is változtatott a szövegen. Pedig nagyon görcsben volt a gyomrom – nem akármilyen felelősség. Tudta, mondta ő is, hogy ez lesz az utolsó.


G.G.: Tavaly Junior Prima díjat kaptál, változott ettől az újságírói gondolkodásod, megítélésed?

Stumpf András: Korábban – most mit álszenteskedjek? – elkezdett már bennem motoszkálni, hogy a fenébe is, igazán hozzám vághatna már valaki valamilyen elismerést. Nem mintha számítana, de annyi kollégámnak van már a rovatban, hogy lassan szinte kínos így díjtalanul. Tavaly, a Cseh Tamás-interjú után éreztem aztán, hogy nem kell nekem díj. Mert ez az én díjam. Nem csak kivagyiságból, hogy én készítettem az utolsót, márpedig utolsó csak egy van. Hanem az élmény miatt. Hogy én ülhettem a mellett az ágy mellett, hogy beszélgethettem ezzel az emberrel. Kisimult tehát ez a díjas ügy teljesen, és ahogy az lenni szokott: amikor nem görcsölsz már rá, megkapod. Így is lett. Az újságírói gondolkodás meg nem változhat díjtól, pénztől, semmitől. Annyi változott, hogy megvettem életem első saját autóját – a díjjal járó pénz híján nem tettem volna.


G.G.: A válaszaidból úgy érzem, hogy nagy hatással volt rád Cseh Tamás. Tanultál tőle valamit?

Stumpf András: Persze. Nyálasan hangzik, de azt, hogy az élet csoda. Erőt láttam. Ott fekszik egy haldokló ember az ágyon, te ülsz mellette, és beszélgettek. Azt várnád, hogy legalábbis hullaszag terjeng, hogy az egész nagyon szomorú. Nem volt az. Azt tanultam tőle, hogy ha a saját sorsodat, életedet éled, nem baj a halál. Nem mondom, hogy nem félt, hogy örült neki. Dehogy örült. Szerette az életet. De nem bánt meg semmit. Ahogy a jól ismert Sinatra-dal: I did it my way. Ezt éreztem végig. És nem csak ezt: nem volt könnyes búcsú, nyeldeklős életlezárás. Erő volt. Harcos, indián, férfierő. Felkelni alig tudott már egyedül, de az akarata, a lénye erős maradt: nyilvánvalóan ő volt a családfő például, az apa – nem pedig a szegény beteg ember az elfüggönyözött szobában. Valahogy a tüdőrákot sem szűkölve élte meg. Persze, tudta, hogy tehet róla ő is – az a rengeteg cigaretta, ugye. De minthogy hozzá tartozott az életéhez, és tényleg a saját életét élte, ezért azzal a biztos tudattal volt fölvértezve, hogy a saját halálát is fogja halni. Így is lett. Szabadság, szerelem – és őszinteség. Úgy tudott pozőrködni, hogy mégis igaz volt minden. Emberséget, természetességet tanultam a betegágya mellett. Azt, hogy nem kell túlgörcsölni a dolgokat – élni kell.


G.G.: Más. A blogok és egyéni véleménynyilvánító fórumok világát éljük. Szerinted mennyiben változtatja ez meg az újságírás jövőjét?

Stumpf András: Változtatja már most is, igaz, nem annyira a blogok, mint a netes hírforrások, portálok. Ezek nagyjából ki fogják nyírni a hagyományos napilapot. A blog viszont nyilvánvalóan nem lesz az újságírás jövője. Nem is lehet: két okból. Egyrészt nem lehet belőle megélni. Másrészt a hitelessége kérdéses. Kell egy szerkesztőség, amely hitelesíti a bloggert. Ha vélemény-blogokról beszélünk, azok persze átvehetik, sőt, át is vették a hagyományos publicisztika helyét, ám ténycikkeket akkor fogadunk el – ha egyáltalán – hogyha azok megbízható helyről jönnek. Bloggereknek idejük, energiájuk sincs (hiszen a főállású, szerkesztőség-független bloggerkedés nem hoz a konyhára), hogy sorozatban valódi, tényfeltáró cikkekkel rukkoljanak elő. A szerkesztőségi formát tehát nem féltem – az viszont valószínű, hogy idővel megszűnik, vagy kis, drága presztízsszegmenssé válik a minőségi nyomtatott sajtó.

1 megjegyzés:

  1. Félve klikkeltem át az oldalsávomról a bejegyzésre. Tartottam tőle, hogy politika kerül szóba. Nagyon köszönöm Gábor, hisz a válasz mindig a kérdezőn múlik. Örülök, hogy átjöttem. Nagyon jó riport, sok előítéletet is kiirtott belőlem. Jó ez a blog. Sok erőt kívánok Neked a fenntartásához.
    Barátsággal, János

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...