Az alábbiakban olvasható interjú Kasza Gábor fotóssal készült „Y”című kiállítása apropóján, melyet a Mai Manó Házban láthatnak az érdeklődők március 20-ig.
Szondy Melinda: Nagyon érdekes a kiállítás címe, az „Y”. Vannak tippjeim, de kíváncsi vagyok a te magyarázatodra, hogy miért választottad pont ezt a betűt?
Kasza Gábor: Mindenképp olyan címet akartam, ami „nemzetközi”, minden nyelven érthető. Az „Y” egy ősi jelkép, az életben jelenlévő választási kényszert jelképezi. Vizuálisan is egyértelműen válaszutat, kereszteződést jelent, illetve benne van persze az is, hogy ez az ábécé utolsóelőtti betűje. Hasonlít egy felkiáltójelhez is, erős felhívó jellege van, ez mégiscsak egy „szúrósabb” karakter. Szerintem design szempontból is érdekes, hogy csak egyetlen betű vagy jel a kiállítás címe, ettől kicsit talányos.
Kasza Gábor: Körülbelül, két, két és fél évig.
Sz.M.: Az itt látható kiállításodon egyaránt szerepelnek valódi eseményt megörökítő fotók, mint például a vörösiszap-katasztrófáról készült felvételek és művészi beállítással készült képek is. Mi a közös ezekben? Hogyhogy egy anyagba tudtak kerülni látszólag nem összetartozó képek?
Kasza Gábor: Egy sorozatba illesztve más megvilágításba kerülnek a képek. A vörösiszap-katasztrófáról készült képek például önmagukban lehetnének akár dokumentarista jellegű felvételek is, de ebbe a sorozatba helyezve őket egy kicsit más hangsúlyt kapnak. Minden kép egy díszletszerű, absztrakt valamit ábrázol és ettől ezek a valós katasztrófáról készült fotók is kapnak egy absztrakt jelleget. Ennek a sorozatnak a részeként más nézőpontba is kerülnek.
Sz.M.: Hogyan választasz témát? Mi befolyásol egy-egy téma kiválasztásában?
Kasza Gábor: Azt vettem észre, hogy azok az igazi alkotások, amelyek sokrétűek, sokoldalúak, sokféle asszociációt teremtenek. Úgy próbáltam összerakni ezeket a képeket is, hogy sokféle aspektusuk legyen, sokféleképp lehessen őket értelmezni. Ilyen ezeken a képeken a környezetszennyezés, vagy például a fogyasztói társadalom válsága, ezen belül egy mélyebb pszichológiai felületet is próbálok belevinni a képekbe, ami kicsit túlmutat az úgynevezett hétköznapi értelmezéseken.
Sz.M.: Egy érzést szeretnél inkább közvetíteni, vagy konkrét gondolatot? Elsősorban a beállított fotóidra gondolok.
Kasza Gábor: Mindig is izgatott, hogy mitől lesznek izgalmasak a „nagy művek” mind a fotózásbam, mind a filmben, színházban,festészetben stb.. és azt vettem észre, hogy maga a tett, a jelenlét a fontos. Akkor van kész egy kép amikor megérzem, hogy ez így jó és ennek kell lennie, ez a megoldása az ötletemnek. Kidolgoztam egy munkamódszert, ami úgy érzem, most érett meg igazán. Ennek a folyamata az, ami elvezet engem egy-egy képhez. Amikor fotózok, nem állításokat szeretnék megfogalmazni, hanem úgymond ráhangolódok a témára, meditálok rajta és végül ennek eredményeképp készülnek el a fotók. Nem egy nagyon konkrét beállítást csinálok a megrendezett képeimnél sem, hanem van egy „koreográfia” és az abban létrejött helyzeteket fényképezem. Olyan mint egy performance, élő dolgokat örökítek meg, olyan mint egy szertartás dokumentációja, csúcspontja. Úgy gondolom, hogy ha megvan a képeknek önmagam felé az igazsága, akkor ez kifelé is megnyilvánul majd, kifelé is hatni fog. Én sem a filmalkotást, sem a fotózást nem úgy tekintem, mint valamiféle „kiagyalt” igazság leképezését, hanem mint egy fajta kutatást. Ez egy életforma. Sőt, talán vallás.
Sz.M.: Ezek a képek jól láthatóan nem gyönyörködtetni akarnak, sokkal inkább gondolatébresztő témák köré csoportosulnak. Gondolod, hogy ezen az úton változtathatsz az emberek hozzáállásán, beállítódásán?
Kasza Gábor: Azt hiszem a fiatalabb művészek mindig optimistábbak, mint az idősebbek. Tarr Béla például, aki ellene megy mindenféle populáris műfajnak, nemrég azt nyilatkozta, hogy „...be kell látni, hogy a filmmel semmit nem lehet elérni, az emberekre gyakorolt hatása maximum pár órás. „ Én viszont jobban szeretem, amit Fellini – bár szintén nem kezdőként – mondott: a mi feladatunk (művészeké általában) az, hogy kivigyük az embereket „a pályaudvarra”. Azt, hogy felülnek-e a vonatra már ők döntik el. Nem lehet se manipulálni, se megváltoztatni a világot a művészettel. Szabadságból ered és szabadságot követel a nézőtől is. Bár van, aki hiányolja, de szerintem fontos, hogy ne legyenek konkrét válaszai egy művésznek, hanem inkább kérdéseket vessen fel, illetve segítsen a nézőnek a válasz(ok) önmagában való megtalálásában. Erre céloz Fellini is a fent említett idézettel: az, hogy a néző felül-e arra a bizonyos vonatra, vagy nem ül fel, az az ő szabadságában – szabad döntésében – áll.
Sz.M.: De ha úgy tesszük fel azt a bizonyos kérdést, akkor a nézőnek elvileg kedve támad felülni arra a bizonyos vonatra, nem?
Kasza Gábor: Elvileg igen. De az is lehet, hogy ez tényleg csak pár órán át tart, aztán mikor megnézte a kiállítást és hazamegy, el is felejti az egészet. Legfeljebb kicsit rossz lesz néha a lelkiismerete, ha eszébe jut.
Sz.M.: Nem lehet, hogy talán épp ez a rossz lelkiismeret, ami a kiállítás hatására ébred benne, vezeti majd el a változáshoz és változtatáshoz?
Sz.M.: Nem lehet, hogy talán épp ez a rossz lelkiismeret, ami a kiállítás hatására ébred benne, vezeti majd el a változáshoz és változtatáshoz?
Kasza Gábor: Talán. De ennek a dolognak van egy másik aspektusa, amit egy másik kedves filmrendezőm, Andrej Tarkovszkij szokott feszegetni, miszerint bőven elég, ha a művész önmagával foglalkozik. Tehát ha őszintén feltárja, amit megél, akkor létrejön a feltárulkozás aktusa és ez a művészet lényeges pontja. Ez igazából úgyis hatással lesz az emberekre, sőt, ha valaki valamin túllép, valamit megold, vagy bármit tesz, az hatással van másokra, a környezetére. Én is elsősorban magamat igyekeztem szembesíteni azokkal a dolgokkal, amik ezeken a képeken láthatók. Azt a kort szerettem volna feldolgozni, megérteni, megmutatni amiben élek. Azért remélem, örök kérdésekkel is foglalkozok, csak ebből a nézőpontból vizsgálom, hiszen itt állok ebben. Ez minden művészet alapja sőt, feladata is, azt hiszem.
Sz.M.: Mikor van az, hogy azt érzed: „most kész”, most már lehet kiállítást csinálni?
Kasza Gábor: Igazából soha nincs olyan, hogy azt érezném, „na, lehet kiállítást csinálni..” Ahogy késznek érzem, jön egy új ötlet és egy újabb. Leginkább a határidők szorítanak rá, hogy összeálljon egy kiállítási anyag. Most, hogy megnyertem ezt a lehetőséget erre a kiállításra, össze kellett állítanom egy anyagot. Egyébként – Fellini szavait idézve megint – a művész kicsit olyan, mint a gyermek. Sosem készülne el semmivel, ha nem lennének határidők. Én is így vagyok ezzel egy kicsit.
Sz.M.: A képekről ítélve úgy tűnik, a környezetszennyezés elég intenzíven foglalkoztat téged.
Kasza Gábor: Igen, mert érdekel a fenntartható fejlődés gondolata. Amikor fenntartható fejlődésről beszélünk, akkor felelősségről is kell beszélnünk. Azt gondolom, például, hogy én, mint fotós felelősséggel tartozom, hogy mit mutatok meg a nézőnek, mivel hatok rájuk, mert ha „kókler” lennék, akkor rossz irányba terelném az embereket, ez pedig óriási felelősség. De igyekszem ott helytállni, amit hivatásomnak érzek. Mindenkinek a saját helyén kell helytállnia, a saját sorsában, ez mindannyiunk felelőssége. Úgy érzem, hogy ha mindenki a dolgát végezné és abban helytállna nem lenne ennyi probléma. Vannak, akik mások terheit is viselik, ez is rendben van. Viszont van egy bolygó ahol élünk és az nem terhelhető egy szintnél tovább, van egy rend, harmónia, aminek megtöréséért súlyos árat kell fizetni.
Sz.M.: Ezen kívül milyen téma áll még közel hozzád? Mi lesz a következő témád, ha tudod már esetleg?
Kasza Gábor: Nincs különösebb más téma most a fejemben, ezt szeretném folytatni. Ez a fenntartható fejlődés ma eléggé divatos téma. De mit is értünk „fenntartható fejlődés” alatt? Mi az, hogy fenntarthatóság? Ezen el lehet gondolkodni. Egy „kor megélést” szeretnék bemutatni, ahogy én látom ezt a kort, vagy korszellemet amiben élek. Ez a kérdések, a felfedezések kora, illetve a krízisek kora is, és ezt fel kell vállalni.
