2001 január 4-n kvázi terápiaként kezdtem el dolgozni ápolóként egy gerontó-pszichiátriai osztályon, ill. elfekvőben. Nem szeretnék pátoszba esni, hiszen testileg, lelkileg igen megerőltető munka volt, amikor 3-4 ápolóra 50 bentlakó jut, s nagyon is meg kellett szerveznie az embernek a munkaidejét.
A képeken látható embereket ápoltam. Mosdattam, tisztába raktam, öltöztettem, etettem őket. Együtt játszottunk, sírtunk és nevettünk. Együtt kirándultunk, együtt ünnepeltünk, s néztük a foci vb-t. Az ember nem is hinné, hogy állapotuk ellenére még mennyi akaraterő és finomság lakozik bennük, s mennyire fontos nekik az emberi közelség és némi önállóság. Gyermekként megszülettek, s gyermekként távoztak erről a világról teljes kiszolgáltatottságban, s nem egy esetben magukra hagyatva, távol szeretteiktől. Persze sok esetben megvolt annak is az oka. De ápolóként nem az volt a dolgom, hogy ítélkezzek életük felett. Emberként sem. A fontos az volt, hogy voltam értük, ők pedig nekem, mert sehol máshol nem éreztem annyira létem értelmét, mit abban a 14 hónapban, amit ott eltöltöttem. Mielőtt elkezdtem az otthonban dolgozni, a halálra vágytam. Ezek az emberek megtanítottak újra élni és nevetni.
Úgy gondolom, ezt a munkát csak teljes odaadással lehet jól végezni.
Kovács Krisztián (http://www.nakokrii.com/)
Kedeves Krisztián!
VálaszTörlésMegdöbbentettek a képei. Fogadja legőszintébb elismerésemet csodálatos fotóiért, a nagyon mélyértelmű bevezetőért, főként azért az odaadó munkáért, melyet "gyermekei" körében, értük végzett.
Barátsággal (ismeretlenül is): Dr. Tóth Pál
Elismerésem,mind a humánum ,mind a remek beszédes képekért!
VálaszTörlésÜdv Anita
Gyönyörű munka, mindkettő, Krisztián. És mindkettőnek meg van az a - ma - ritka tulajdonsága, hogy valódi, hogy emberi.
VálaszTörlésBevalljuk vagy nem, nem mindig könnyű belenézni ezekbe a szemekbe. Pedig ha nyitott szívvel tesszük (ahogy te is tetted), akkor nagyon mélyre tekinthetünk bennük..
VálaszTörlés