Már korábban is tettem kísérletet arra, hogy egy egyszer elhangzott szöveget megőrizzek, Aknay Csaba Végh László kiállításán elhangzott szövegét közölve, így elmondhatom, hogy most csak folytatom a megkezdett folyamatot. Ezúttal Tóth Balázs Zoltán Fehér Vera kiállításán elhangzott megnyitószövegét adnám közre.
"Fehér Verát, ha valamivel, akkor a hibaizmussal lehetett azonosítani. Ennek, pár társával együtt a megszállottja (volt) és, most ezen munkák láttán is megállapítható, hogy komoly nyomot hagyott alkotói munkamódszerein.
Ugyanis mind a 8 darab kép egytől egyig hibás, rosszul, többnyire túlexponált, bemozdult, életlen, nem klasszikusan komponált.
És nagyon markánsan fekete.
Ez a feketeség az, amely összeköti ezeket a képeket.
Na meg az, hogy ezek ugye, ahogy Vera a címet is megadta: önarcképek, az ő képei,
azaz az ő, mármint Vera arcképei, másokon átmosva.
A feketeségben pedig ez artikulálódik.
A kioltás.
A fehérben pedig, ami olyan fehér, hogy hunyorítasz tőle, az újraélesztés bújkál.
Hogy bárkit (számomra bárkit), aki neki, a fotográfusnak fontos, és számít annyira, hogy képbe fogalmazza, kioltson és saját magával ruházza fel. Hogy aztán –ezért elnézést a jelenlevő „modellektől” nekem is fontos legyen. Már nem az persze, hogy a Verát láthatom másban, hanem az, hogy milyen szépen, és klasszikfotográfiai értelemben mennyire csúnyán
Rendezte össze a mondanivalóját az őt körülvevőkről, és rajtuk keresztül magáról.
Ami számomra a legjobb az egészben, hogy ismét bebizonyosodott, hogy egy elméleti kiindulásból, a hibaista törekvésekre gondolok mostan, majd azok célzott begyűjtéséből, majd a küldetés kvázi lehetetlensége miatt ennek a törekvésnek a felfüggesztéséből valami olyan születhet meg, amely már túlmutat ezen, és egy koherens világot hoz létre.
Ami a Veráé."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése