Serenade - táncfotó-kiállítás a Vörös Szalonban

Az alkotóról:

Andrea Paolini Merlo (1969-) Magyarországon élő olasz származású táncművész, koreográfus és fotográfus, a Magyar Nemzeti Balett megbecsült művésze. Elsősorban karakter szerepekben arat sikereket, de egyfelvonásos balettjei is számos elismerést hoztak számára. Fotózással 1987 óta foglalkozik. Évek óta részt vesz a balett premierek, előadások fotóanyagainak elkészítésében.
Az utóbbi időben reneszánszát  éli a táncfotózás, azonban a fotográfusok zöme nem táncos. A kiállítás a képek szépségén túl azért is érdekes lehet, mert egy, a balettet belülről ismerő, érzékeny művész szemén illetve fényképezőgépén keresztül láthatjuk Balanchine mesterművét.

Szerenád

    Az első Balanchine amerikai munkái között, és az első  igazi szimfonikus balett. Szinte hihetetlen, hogy a School of American Ballet iskolai vizsgaelőadásául készült az ősbemutató. A baletthez Balanchine Csajkovszkij Vonósszerenádját használta fel. A látvány könnyen leírható: a kékes háttér előtt vízszínű hosszú szoknyát viselnek a lányok, ami inkább gyakorlóruhára hasonlít, mint igazi jelmezre. Az első Szerenád magáról a balettről szólt, azaz növendékekről, akik éppen csak fél évet töltöttek el az újonnan beindult iskolában. Nem volt színpadi rutinjuk, és a képzettségük sem volt egyöntetű. 1934-ben zajlott le az első előadás, majd 1935-ben az első olyan, amelyet már művészek adtak elő. Mára a Szerenád Balanchine életművének nem halványuló ékkövévé vált, amit magára valamit adó balett együttes repertoárján tart.

   Már a kezdő kép is poétikus: nők néznek a távolba, és mintha búcsút intenének. 17 lány, pontosan ennyi növendék állt Balanchine rendelkezésére az előadáshoz. Más koreográfus valószínűleg egyszerűen kihagyott volna valakit, hogy páros számú táncosa legyen. Balanchine azonban nem jött zavarba és változó számú átlókba (diagonálba) szerkesztette táncosait. A táncosnők különböző alakzatokat alkotnak, a tánckar több részre bomlik, majd újra egyesül, hogy megint kiváljanak belőle más csoportok. Az első tétel végén egy táncosnő elkésik. Ezt a megtörtént esetet Balanchine úgy építette be a balettbe, hogy ma a nézőnek eszébe sem jut, hogy másképp is lehetne.

    A második tétel keringőjében megjelenik az első férfi szólista, de a balett továbbra is a táncosnők, a balerinaságról „szól”. A harmadik, ún. orosz tételben – amely az eredeti Vonósszerenád negyedik tétele – az egyik legszebb momentum az öt táncosnő jelenete, amelyben füzérszerűen játszanak a térrel.

   Az utolsó tételben sötétebb tónusok érvényesülnek. Egy pár közeledik a színpad eleje felé. A nő átöleli a férfit és eltakarja előle a világot. Így jönnek a színpad elejére, amíg oda nem érnek a földön fekvő nőhöz. Ez a momentum illetve a hátul álló táncosnő karjának mozgása adtak alapot arra, hogy őt a végzet angyalaként értelmezzék. Illetve a zárókép lassú kivonulásáról és a fokozatosan elsötétülő színpadról is asszociálhatunk az elmúlásra.

    Balanchine Szerenádja közel 80 év távlatából is csodálatos: lenyűgöző  a látvány, amely poétikusan szólaltatja meg a tánc nyelvén Csajkovszkij Vonósszerenádját. Kiválóan megkomponáltak a térformák, tele van az egész balett remek ötletekkel, mégis maga az egyszerűség és a rafinált elegancia. Balanchine-t többször kérték meg, hogy mesélje el, hogy miről szól a műve, ő azonban mindenféle feltételezést elhárított. Megfogalmazásában mindössze nők táncolnak a holdfényben.  

George Balanchine
(1904-1983)

    A XX. század táncművészetének vitathatatlanul az egyik legnagyobb alakja. A grúz származású koreográfus a szentpétervári balettiskolában tanult, de sokáig nehezen tudott dönteni, hogy zenész vagy táncos legyen-e belőle. Koreográfiai tehetsége már az iskola befejezése előtt megnyilvánult, azonban a kibontakozás a Nyugat-Európában működő Orosz Baletthez kötődött (1924-29). Itt Szergej Gyagilev megbízására számtalan kiváló zeneszerzővel (Sztravinszkij, Prokofjev) és képzőművészekkel (Derain, Utrillo,) került kapcsolatba. Ennek az első korszaknak a gyümölcse többek között A múzsákat vezető Apolló vagy A tékozló fiú.

    1933-ban jelentős fordulatot vett az élete, ugyanis elfogadta az amerikai mecénás, Lincoln Kirstein ajánlatát, hogy települjön át az Amerikai Egyesült Államokba. A költözés azt jelentette, hogy saját iskolát, és ezután nem sokkal saját együttest is vezethetett, ahol maradéktalanul meg tudta valósítani elképzeléseit. Noha az újvilági közönség kezdetben nem lelkesedett túlzottan cselekmény nélküli darabjaiért, a II. világháború után már annyira megerősödött a balett helyzete, hogy az 1948-tól New York City Ballet néven működő társulata hamarosan az elsőszámú balettegyüttes lett a kontinensnyi országban. Társulatát egészen haláláig irányította Balanchine, akit ma is az amerikai balett megteremtőjeként, és korszakos zseniként tartunk számon.

    A Balanchine vezetése alatt álló iskolából számtalan jól képzett táncművészt szerződtetett le együttesébe, ahol a legnagyobb sikereket érték el a mester ún. szimfonikus balettjeivel. Ezekben a művekben, amelyeknek a száma meghaladja háromszázat Balanchine életművében, a zene és a tánc kapcsolata a fontos, hiszen szimfonikus zenére készülnek, és a zene szerkezetét, hangulatát, vagy mindkettőt szeretnék bemutatni. A koreográfus minden esetben a zenemű szerkezetéből, pl. a hangszercsoportok vagy szóló hangszerek versengéséből, felépítéséből indul ki. Így a szimfonikus balett tulajdonképpen a zenekari árokból felhangzó muzsika tánccá fogalmazása. Az ebbe a műfajba tartozó balettek egytől-egyig cselekménytelenek, és nagyon gyakran maradnak el a díszletek illetve a látványos jelmezek is. Ez azért történik így, hogy a zene és a tánc szerves egységéről ne vonja el a figyelmet a mű kiállítása. A Balanchine művek stílus tekintetében neoklasszikus alkotások, hiszen a korai évek kísérletező, többször akrobatikus, néha groteszk mozdulatai után a koreográfus visszatért a klasszikus balett XIX. századi elemeihez, azonban azokat esztétikusan, de a klasszikus kánontól eltérően alkalmazta. 

A kiállításon látható  fotográfiák mindegyike megvásárolható.
Minden vásárlás összege a Magyar Nemzeti Balett Alapítvány számlájára kerül. A befolyó összegeket tehetséges fiatal táncművészek támogatására és új produkciók bemutatására fordítja az alapítvány.