POSZT: Kritika: Szophoklész: OIDIPUSZ KIRÁLY | Yamanote Jijosha Színház, Tokió

Szemessy Kinga írása

Optimista Oidipusz

Rizsteát szürcsölgetnek és sushit majszolnak koto-dallamra – íme a japán társadalmi idill tévképe. Ahogy ez, úgy a thébai rend is illúzió. Kegyes önámítás azt hinni, hogy a világ erőszakmentes, hogy a dagadt láb bárgyú, kiskori fáramászás hozománya. A tokiói Yamanote Jijosha Színház Oidipusz király című előadása – ógörög léptékkel – modern, orwelli 1984-be oltott POSZT-indító produkció.

Szürrealista látomás: hószín cella adja a külcsínt, melyben a kérlelhetetlen Sorssal frigyre lépett, menyasszony-jelmezes lányok rémálmodják a Labdakidák történetét. A rendező (Masahiro Yasuda) a szfinx-jelenettel dobbant a szophoklészi sorokhoz: témánk az ember. Az ember marionett a fátum mancsában. Az ember a sorsfonal pödrése szerint torzul, öregszik. Minden ember kiszolgáltatott - a szunnyadók és az antik rege karakterei összeérnek. A dráma szerinti markáns uralkodók, a férfi virtusok asszonyi jelmezbe bújnak: Oidipusz nő (Emi Yamaguchi), Kreón nő (Michiko Okubo) – jin és jang ezáltal összeforr. A társulat játékmódja szintén elegy: keleti és nyugati stílus határmezsgyéje. Eksztatikus látványt kelt a klasszikus nótól kölcsönzött tartásrendszer, ennek 4 és fél tatamira osztott ritmusa, mely módszertanilag instabil, böhöm koncentrációt igénylő póz-sor, ami nem hagyja kiesni színészt a szerepéből. Ezt bolondítja a ridegített tér, a film noir-os börtönvallatások lámpái, a parancsfájlokat egyre osztó „Nagy Testvér” képernyő. Ezt a falanszter hangulatot az árnyakká öltöztetett férfi csapat erősíti, akik mintegy rabláncon vezetik a kúszó kiskutya-lányokat. A merev, sápasztó mondandót olyan etapok törik meg, mint a Laiosz halálánál hangkulisszaként alkalmazott papucspüfölés, avagy a hajdobálás/zabálás imitálta szeretkezés és az őt követő terhességi tünetek. A konstrukció hol felenged, hol földbe tapos, de minduntalan a japán társulat magas kreativitási hőfokáról árulkodik. Rockzene, kortárs tánc, harci katák, élénk és steril mimika, puritán lírai szövegmondás és stilizált, már-már állati hanghasználat mind megfér egymás mellett. Technikai tárház, sokszínű egy-mondat-magyarázat: sorsunk megbéklyóz, de meg nem bénít. A naivitás halála a tettrekészség ébredése – eddig csak bárgyún ámított, beetetett, hülyített minket a „TV”, mostmár viszont a műsorkészítők veséjébe látunk. Oidipusz hite megdőlt, de itt öncsonkítás helyett lázad, kalapácsot ragad.. Törjön a makulátlan múlt-illúzió, vesszen a hazug televízió, épüljön a fél-rohadtságában is bizakodó jövő!

Interjú: Kallos Ba

A mai napon Kallos Beával, a Sajtófotó 2009 pályázat Művészet kategória I.díj nyertesével beszélgetek.

G.G.: A mozgóképtől pártoltál át fényképezésre, mi volt döntésed hátterében?

Kallos Bea: 2001- től felvétel és gyártásvezetőként dolgoztam, és szerencsém volt a filmszakma nagyjaival találkozni. Izgalmas volt, és eszméletlen nagy felelősség. Egy idő után egyre inkább úgy éreztem, hogy a kreatív oldal nincsen arányban azzal a stresszel, amit az anyagi és a stáb iránt vállalt felelősség rám mért. (a gyártásvezető feladata gazdaságilag és logisztikailag egy film elkészültéhez szükséges dolgokat, stábot, színészeket, szereplőket, nyersanyagot, helyszínt, eszközöket összehangolni) Azt éreztem, hogy elfáradtam. A fotózás szerves része volt a munkámnak, helyszíneket, színészeket gyakran kellett fotózni. Mielőtt végleg eldöntöttem volna, hogy én akkor mostantól fotózni szeretnék, dolgoztam casting directorként és egyúttal casting fotósként, de ez nem elégített ki. 2007 - ben kaptam a dániai International People's Collage-ba (IPC) egy féléves ösztöndíjat, és ott felszabadultam. Egyrészt rengeteg dolgot tanultam saját magamról, másrészt Juan Carlos Albuquerque-től, egy mexikói utazó fotóstól, aki akkoriban fotót tanított az IPC-ben, magáról a fotózásról. Nem feltétlen technikai dolgokról beszélek, hanem egyfajta szemléletről, ami engem a fotózáson belül a fotóriporterség felé indított.
Akkor és ott jöttem rá, hogy mi az ami érdekel. Persze amikor 2007 decemberében visszatértem Magyarországra, korántsem mentek úgy a dolgok, ahogy szerettem volna. A 2008-as évet még teljes egészében a filmes világban töltöttem. De az elhatározás akkor született meg, és léptem rá a fotózás és fotóriporterség felé vezető útra, első lépésként a MÚOSZ iskolába jelentkezve.

G.G.: Úgy tudom egy balettes sorozat adta meg a végső lökést, hogy a fotózás felé fordulj, mesélnél erről?

Kallos Bea: Åsa Sjöström svéd fotós csinált Moldáviában balettos gyerekekről egy anyagot, amivel a 2005-ös World Press Photo-n, Arts and Entertainment kategóriában első helyezést ért el. Ez az anyag engem lenyűgözött, és nagyon nagy hatással volt, sőt, talán még ma is van rám. Nem állítanám egyértelműen, hogy ez indított el, inkább azt mondanám, hogy egy nagy lépéssel közelebb vitt a döntéshez.

G.G.: Az önálló anyagaid készítésében mit helyezel az előtérbe?

Kallos Bea: Sajnos kevés úgynevezett önálló anyagot csinálok. Ha már valamit előtérbe szeretnék helyezni, akkor az embereket a hírek mögött, talán.

G.G.: Hamar sikert értél el a Sajtófotó pályázaton, mit éreztél amikor megtudtad?

Kallos Bea: Valóban hamar jött ez az első siker. Nem számítottam rá egyáltalán. Nyilván mindenki reméli, amikor beadja az anyagait egy pályázatra, hogy valamilyen helyezést el fog érni. Én azt gondoltam, ha az Év Fotói könyvbe, vagy "falra" kikerülök, akkor már elégedett leszek. Ehhez képest a Művészet egyedi kategória első díja több is mint meglepetés volt. Amikor megkaptam az első értesítőt, hogy díjazott lettem, még nem tudtam hányadik helyezés, a valósággal csak ott, a sajtótájékoztatón szembesültem. És furcsa mód, nehéz elhinni, hogy sikerült. Egy éve foglalkozom komolyan fotózással, hogy kizárólag ebből próbálok megélni, és egy ilyen elismerés nagyon nagy dolog egy pályakezdő életében. Még akkor is, ha ez a pályakezdő elmúlt 30 éves.

G.G.: Művészet kategóriában nyertél, ez az a téma, ami a legjobban érdekel?

Kallos Bea: Az a közel 15 év, amit a színház és film világában töltöttem el. nem múlik el nyomtalanul, és nem is szeretném ha így lenne, de nem a művészet téma érdekel a legjobban. Én ebben a közegben nőttem fel, ezt ismerem, otthonosan mozgok benne. Az hogy ebben a kategóriában nyertem... Igazából én nem tartom annyira jó képnek a díjnyertes képemet. Sokat törtem a fejem, hogy beadjam-e. Kovács Tamás barátom győzködésére került egyáltalán szóba. A beadási határidő előtt 2 nappal ott ült nálam, dumáltunk, feltúrta a gépemet, és erre a kockára bökött rá, hogy na ezt mindenképp. Én meg hittem neki, és jól tettem.

G.G.: Szerinted a díj megváltoztatja a lehetőségeidet?

Kallos Bea: A lehetőségeimet nem hiszem. Ha valamit megváltoztat egy díj, az talán az emberi viszonyokban mérhető le. Én hiszem, hogy a lehetőségeinket magunk teremtjük bazi sok munkával. Hogy tudunk e élni vele, az egy másik kérdés.