2010. június 30., szerda

Best of Poszt

A képre kattintva nagy méretben is megtekinthető:

PAOLO SACCHERI

Közel egy hónapig lehetett megtekinteni a Metropolis kiállítást, ami ma zárul, ezért úgy gondoltuk, hogy zárásként a következő két napban pár gondolatot osztunk meg az alkotóktól.
Fehér Vera anyaga a Kísérleti Adás számára.



PAOLO SACCHERI
Mindig szerettem különféle masinákkal körülvenni magam, nagyon izgalmasnak tartottam őket. Aztán egy szép napon kiskoromban apám kölcsönadta a fényképezőgépét, és azóta is újabb és újabb kapcsolatokat teremtek az emberekkel, a lencse segítségével.
Szeretem az embereket és azt, amikor be tudom mutatni a személyes valóságukat a fényképezéssel. A bressoni „döntő pillanat” nézeteim szerves része, úgy gondolom, hogy rendezés nélkül, az élő beállítást érdemes megörökíteni.
Az élet elég komplex ahhoz, hogy ne tudjuk teljesen felfedezni. Vannak zárt és intim pillanatok, és vannak olyan külső megnyilvánulások is a környezetünkben, amik nagyobb kihívást jelentenek. A humánumnak mind e külső és belső oldala foglalkoztat; érdekel, ahogyan mások viselkedését érzékelhetővé tudjuk tenni.
Időleges fotóriporteri pályafutásom abbahagyása óta nem készítek színes képeket. Az energiámat abba fektetem, hogy az általam létrehozott ötletek fogalmakká válhassanak.
Nem fogalmaznám sikernek azokat az eredményeket, amiket eddig elértem a fotográfiában. Mostanában kezdtem el megmutatni a képeimet egy kortárs művészeti galériában, Genovában, ahol élek. Most nagyon boldoggá tett az, hogy Budapesten állíthattam ki azoknak az embereknek a segítségével, akik tavaly velem szerepeltek a genovai Galleria_44 falain.

2010. június 29., kedd

Mit rejt egy sportfotós táskája?

Nyugodtan tekinthetjük a szórakozás egyik válfajának a sportesemények nézését, és a labdarúgó vb közepe táján mi sem tudjuk kivonni magunkat a hatása alól. Minden mérkőzésen lenyűgözve nézem azt a technikai repertoárt, amivel felvonulnak tudósítani a média képviselői. Ezért úgy gondoltam itt az ideje beletekinteni egy sportfotós táskájába...


2010. június 28., hétfő

Még pontosan két hétig rámehetsz az ARC-ra

Hol élsz Te?

Európában? Magyarországon? Pesten vagy Bocföldén? A Dózsa György úton? A Facebookon? Vagy leginkább csak ott belül, ahol szabad a fantázia világa? Mi kell az ember helyzetének meghatározásához 2010-ben? Koordináták, emberek, bitek, pénz vagy képzelőerő?

Ezen túl: hová tartozol? Nemzet, osztály, család, haverok, vércsoport, munkahely, klub, közösségi portál? Melyek azok a virtuális vagy valós terek, és főleg  közösségek, amelyekben otthonosan mozogsz? Vagy mindegy, hol vagy, mert a legjobb egyedül? A virtuális térben és a való életben felvállalt szerepeid, személyiséged között milyen eltérések mutatkoznak? Ki vagy te mint kommentelő, blog író, közösségi oldal felhasználó?

A virtuális tér nem csak a valóság illúzióját nyújtja, hanem a valóságunk része! Hozd nyilvánosságra képi megfogalmazásban ötleteidet, elképzeléseidet, mi mindenre lehet a már meglévőn túl használni a virtualitást, hogyan hathatja át az a mindennapok valóságát?

Engedd szabadjára a fantáziádat, humorodat! Gyakorolj kritikát és önkritikát! Legyél szókimondó!

Az alkotói szabadság jegyében a felkínált ernyőtémán kívül más aktuális ötlettel, témával is pályázhatsz!



Aki kedvet kapott, az látogasson el a pályázat honlapjára a hivatalos kiírásért: http://www.arcmagazin.hu/hirek

2010. június 27., vasárnap

Vasárnapi Kép: Fehér Vera


Mesevilágba érkezett a lelkem.
Öt éve egy autó mellé tevő kézfejben.
Vakító zöld mezőn futottam keresztbe.
Csak hogy elmondhassam végre.
Kit felismerni véltem, a gazdám.

Kép: Fehér Vera
Szöveg: Garamvári Gábor
.

2010. június 26., szombat

Otthon, édes otthon

Otthon, édes otthon
PLACCC Fesztivál, Pécs – Lakás-kaland-túra; Compagnie Dakar (NL): Élethelyzet

Szemessy Kinga

Vajon a bennszülött uránvárosi tudja, milyen magas az egy négyzetméterre jutó  szökőkutak száma a Hajnóczy utca környékén? Hogy kedvenc élelmiszerboltja – „n”-telenített neonreklámja révén – csak csonkán, „Delicatesse” néven fut? Sejtette, hogy a halas, lovas, madaras domborművek a kisiskolások hazajutását segítendő kerültek az éltes lakóházak homlokzatára? Otthon van – idegenként. A pécsi városrészt feltáró és újraértelmező térjátékok sora várta a PLACCC Fesztiválra látogatókat.
A programból két helyszínspecifikus színházi program rajzolódik ki: a holland Compagnie Dakar kertes ház-thrillerje, illetve a volt bányász-otthonokban bóklásztató Lakás-kaland-túra. Utóbbi esetében a nézők párosával, tíz percenként indulnak urbanisztikai barangolásukra a paneldzsungelbe. Iránytűként pusztán egy velős – a festett kukapalánkok, sztómacentrum és italdiszkont táblák, egymásba hajló bokrok szintjén precíz – leírás szolgál. Kincskeresés és időutazás. Néhány száz méterrel az indulás után a hajdani, Dandár utcai promenádról szónokló Széll Alajos (Juhász Mátyás/Kuti Gergely) csípi el a gyanútlan közönséget. A tervrajzokat hurcibáló, snájdig tanácsi dolgozó a kudarcként könyvelt 17 emeletes, vázszerkezetes házról, a megkésve avatott Mecsek Áruházról, dicső építészkollégáiról regél vad, utópisztikus szocialista szellemiségben. Mint az kiderül, találkozónk oka egy lakáscsere-ügylet, így rögvest az első potenciális hajlékba kalauzol minket. Lift nincs, fürdőszoba ellenben újítva, a tulajok (Horváth Krisztina és Kormos Balázs) egy derék munkáscsalád. Végtelenített üzemmódban propagálják a lakást: nem csak a sznobokkal, „görögökkel” telített Olympia étterem, de a Mecsek ivó is közel van, sőt, a panoráma egyedülálló – maradéktalan betonrengeteg. Gyufás skatulyányi rezidenciájukat „a munkásnak tér kell” mottóval sóznák a nyakunkba, de előbb mi ágálunk, aztán végül nekik se akaródzik a költözés, hiszen már útban a sokadik poronty. A kikent hózentrógeres és konszolidált, kockás szoknyás neje sürgősen kiebrudal minket, így a menet folytatódik (immáron Alajostalanul). Második állomásunk a szerethetően marcona Tüke Ármin apó és az ő Petronella unokája portája. A fogadtatás frivol, akár egy baráti partiban: „Csá!”. Balra pasziánsz-játék nyomai, szemben a TV-elé horgadt öreg (báb) – mi is lehuppanunk a kanapéba. Ahogy maga a tata személye, úgy a műsor is bábjátékos lelemény: Süsü, Amerika kapitány, Zsinóron (Anders Rønnow Klarlund-filmrészlet), Csucsu bácsi intelmei. A Gerilla Puppets által életre keltett Ármin papa mindent kommentál; elsődleges szidalmai az felújított közterekről bejelentkező védősisakos, neonmellényes, építőmunkás Csucsuhoz szólnak. Szabatos, kíméletlen EKF-kritika ez. „A Széchenyi tér történelmietlen járdává aljasult és burkolata annyira vakít, hogy kénytelenek voltak a placc szélére állítani egy bronz makettet - augusztusban ezen lesz letapogatható a tér arculata. A közlekedéstudatos magatartás a Király utca kárára lett: a szegély menti, parkolásgátló márványkockák csak az elbotló nyugdíjasok agyvelejének kiloccsantására alkalmasak. Mivel a tendert későn írták ki, a Zsolnay-gyár környékéből nemhogy kultúrnegyed, de nyolcad se lesz.” stb. Szüntelen kacagunk a vénségen, mire ő ránk förmed és kitessékel otthonából – újabb címet kényszerülünk felkeresni. A harmadik színhelyen egyszemélyes ínyencség vár minket: fejünkre fülhallgatót szorítunk, egyesével gubbasztunk a sárga, illetve fehér szobákban. Kulcs a zárban, lépések odakintről, kopogás, a naiv néző pedig máris odamondja: „Szabad!”. Ámde mindez érzékcsalódás. Tomáš Vaněk hanginstallációja a mindennapok zörejeit varázsolja körénk: recsegő padló, nyikorgó ágy, fióknyitogatás, távoli csecsemő-ricsaj, rázkódó függönykarnis, félelmetes férfilihegés. Minden megelevenedik; nehéz fül helyett a szemnek hinni – rajtunk kívül valóban üres a helység. Nyolc perc kábulat, a szellem távozik – minket is vár a negyedik kégli. Az utolsó egy szürreális közösségi tér: a falakat nejlonzsákok borítják, a kádban aranyhal ficánkol, az általános kupleráj pedig egy házibuli létállapotát idézi. A konyhában, a bodzaszörp főzés tőszomszédságában rádióstúdió üzemel – aki szeretné, beköszönhet a hallgatóknak. Etetnek minket, spontán össze-vissza lézeng mindenki, itt már nem senkit se vár tálcán kínált produkció. A kiinduló, ingatlanvadászati koncepció fokozatosan foszlott szét, e szerint pedig a végén lehetőség nyílna némi chill out-ra. Jöhetne az élménybeszámolóval egybekötött láblógatás, de az eddigi megvezetettség után nehezen találja az ember a helyét. Nem elég fesztelen a játék lecsengetése. Hiába ez a legtágasabb, legjobb fekvésű lakás, nem szíves a maradásunk – sajnálom, de ez az üzlet az utolsó pillanatban elúszott, kedves Alajos úr.
Az Élethelyzet alapszituációja egyszerű. Otthonában (azaz egy szintén pécsi magánemberektől kölcsönzött anti-díszlet családi házban) egy fiatal, kimért természetű nő (Reineke Jonker) békésen olvasgat, felseper egy törött virágcserepet, vasal. Mi a hátsó kertből kukkoljuk – habár a frontális ültetés, a mesterséges tribün némileg illúzióromboló. Hozzánk hasonlóan intim szféra-bitorló, idegen férfi (Fabián Santarciel de la Quintana) bukkan fel a bokrok közül. Nem lopódzik, nem óvatoskodik, mint egy betörő – arcra gyermekien fürkész, a környezetre való rácsodálkozása egy marslakóé. Ki ez? Valóban kívülálló? Netán az ex-férj? Mi a szándéka? Sétál fel-alá, nem zavar sok vizet, így a nő se tudja hisztérikusan, támadón fogadni – zavarában megkínálja néhány korttyal, majd kizárja a teraszra. Az ismeretlen jószándékún bemászik az ablakon, hogy poharát a konyhapultra tegye, így kerül a falakon belülre. Tétován, ártalmatlanul kísért a nő körül, aki jobb híján a távirányítóval fenyegeti, illetve rásózza a számítógépet, hátha azért jött. Ügyetlen, bárgyú fickó ez, hatalmas rumlit csinál, melynek robajára betoppan a „felmentő sereg”, egy újabb – csupán WC-zés erejéig a lakásba kéredzkedő – pasas (Britt Bakker). Abszurd képek sora következik: a frissiben érkezett illető kéjenc módon előbb végignézeti a hölggyel klotyóbeli székelését, majd a kertben, a női fehérneműktől roskadozó szárító alatt kiéheztetett kutyaként végignyaldossa a lány testét. Bizarr, ám mégsem szorongató, kiélezett a hangulat. Nincsenek valódi téthelyzetek. Támadásra alkalmas fegyver sose esik a nő útjába: hiába kézre eső a bozótvágó, ő minduntalan egy illatosító aerosollal hadonászik. Lépései logikátlanok, a természetes reakciók ellenébe mennek. Hiteles szituációk helyett szimplán humoros effektek sorjáznak, így csak az utolsó, legegyszerűbb, életszagú betoppanó (Arjana Bouwmeester) kérdése mosolyogtat meg: némi cukorért ugrott be a szomszédból. A finoman felvezetett, nyomasztó problémasoralapszituációja egyszerű. Otthonában (azaz egy szintén pécsi magánemberektől kölcsönzött anti-díszlet családi házban) egy fiatal, kimért természetű nő (Reineke Jonker) békésen olvasgat, felseper egy törött virágcserepet, vasal. Mi a hátsó kertből kukkoljuk – habár a frontális ültetés, a mesterséges tribün némileg illúzióromboló. Hozzánk hasonlóan intim szféra-bitorló, idegen férfi (Fabián Santarciel de la Quintana) bukkan fel a bokrok közül. Nem lopódzik, nem óvatoskodik, mint egy betörő – arcra gyermekien fürkész, a környezetre való rácsodálkozása egy marslakóé. Ki ez? Valóban kívülálló? Netán az ex-férj? Mi a szándéka? Sétál fel-alá, nem zavar sok vizet, így a nő se tudja hisztérikusan, támadón fogadni – zavarában megkínálja néhány korttyal, majd kizárja a teraszra. Az ismeretlen jószándékún bemászik az ablakon, hogy poharát a konyhapultra tegye, így kerül a falakon belülre. Tétován, ártalmatlanul kísért a nő körül, aki jobb híján a távirányítóval fenyegeti, illetve rásózza a számítógépet, hátha azért jött. Ügyetlen, bárgyú fickó ez, hatalmas rumlit csinál, melynek robajára betoppan a „felmentő sereg”, egy újabb – csupán WC-zés erejéig a lakásba kéredzkedő – pasas (Britt Bakker). Abszurd képek sora következik: a frissiben érkezett illető kéjenc módon előbb végignézeti a hölggyel klotyóbeli székelését, majd a kertben, a női fehérneműktől roskadozó szárító alatt kiéheztetett kutyaként végignyaldossa a lány testét. Bizarr, ám mégsem szorongató, kiélezett a hangulat. Nincsenek valódi téthelyzetek. Támadásra alkalmas fegyver sose esik a nő útjába: hiába kézre eső a bozótvágó, ő minduntalan egy illatosító aerosollal hadonászik. Lépései logikátlanok, a természetes reakciók ellenébe mennek. Hiteles szituációk helyett szimplán humoros effektek sorjáznak, így csak az utolsó, legegyszerűbb, életszagú betoppanó (Arjana Bouwmeester) kérdése mosolyogtat meg: némi cukorért ugrott be a szomszédból. A finoman felvezetett, nyomasztó problémasor – ki kicsoda, kitől érdemes tartani, űzné vagy marasztalná ez az egyedülálló nő a látogatókat – vézna hahota folyammá apad, amit a meglepetés-mentes lezárás is csak alátruccol. Az ablakból – az indító képhez visszautalva – lezuhan a muskátli, s ez kivétel nélkül mindenkit távozásra késztet. A nőnek sincs ínyére tovább itt élni; a ház többé nem nyújt óvó burkot, menedéket számára. Vagy netán ő is egy csalárd betolakodó volt? Hol kezdődik „az én házam, az én váram”? A PLACCC Fesztivál nagy érdeme, hogy kikényszeríti a hasonló kérdéseket. Szépséget lop a betonkockák közé, kételyt ébreszt a helybeliekben (azzal, hogy a kiismerhetetlen jelzővel bélyegzi az otthon fogalmát), a nézők „belakoltatásával” pedig tágítja általános komfortérzetünk jelentését. E négy napos sorozat után felelősségteljesebb dolog kimondani, hogy „otthon, édes otthon”.
Lakás-kaland-túra
1. lakás: Minimum Építész Műhely (Pécs)
Szereplők: Horváth Krisztina, Kormos Balázs, Juhász Mátyás, Kuti Gergely
Írta: Nyisztor Miklós és Bencze Zoltán
Díszlet, jelmez: Mikuli Dorka
Rendező: Nyisztor Miklós

2. lakás: Gerilla Puppets (Pécs)
3. lakás: Tomáš Vaněk (Prága, CZ)
4. lakás: Periszkóp Munkaközösség (Pécs)
Compagnie Dakar (NL): Élethelyzet 
Rendező: Guido Kleene
Szereplők: Reineke Jonker, Fabián Santarciel de la Quintana, Britt Bakker, Arjana Bouwmeester,

2010. június 25., péntek

Interjú: Göttinger Pál rendező


Mai vendégem Göttinger Pál, a fiatal rendező-generáció tagja, aki a színházi rendezés mellett, zenél és énekel is.


G.G.: Lényegében az iskolapadból robbantál be a sokat foglakoztatott rendezők közé. Gondoltál volna erre mielőtt végeztél?
Göttinger Pál: Ó nem, ez egyáltalán nem így nézett ki akkor. Nem voltak erre utaló jelek, hogy finom legyek. Sőt, az osztálytársaim kőszínháznál csinálták a diplomarendezésüket, Dömötör András tagja volt már az Örkénynek, Tóth András és Keresztyén Gabi Nyíregyházán, Funk Iván Pécsett, Hollós Gábor Kecskeméten dolgozott. Én meg a Merlinben próbáltam és mutattam be a Pokolt, Hamvai Kornél darabját. A Merlin ugyan Pesten van, és nagyon jó helyen, viszont ez nem volt senkinek sem a produkciója, csak a mienk, Ötvös Andrissal, Sipos Verával, Zrinyi Gál Vincével, Tóth Simon Ferenccel. Vizsgaelőadás volt, nem kaptunk pénzt rá, a díszletre magánemberek adományoztak, meg egy kis pályázati pénz volt valami nyomdai munkára. Ez volt ötödéves koromban a helyzet év végén. Nem volt szívderítő. De aztán kiderült, hogy valaki valahol csak figyel arra, amit csinálok, mert aztán a nyár elején felgyorsultak az események, akkor keresett meg Kroó Ádám a székelyudvarhelyi munka ötletével (Dennis Kelly: Love and Money), és Horváth Patrícia Debrecenből a Mágnás Miska hírével. Utána jött a többi lassacskán, aztán egyre gyorsabban. A vége meg ez lett - az első három év szabadúszást egy-két hét szünettel végigdolgoztam. Pincétől a nagyszínpadig, kamaradrámától a barokk operáig, vidéki kőszínháztól az alternatívokig. Dolgozhattam a KoMával, a Szputnyikkal, néhány HoppArtosal, a K.V. Társulattal, erdélyiekkel, Debrecenben, Nyíregyházán, és végül a Bárkán. Jó időszak volt.
Sok volt benne a szerencse, a kegyelem. Jó volt a diploma után rögtön elbújni majdnem fél évre Székelyudvarhelyen, és a főiskolán tanultakat gyakorlattá fordítani le. Jó volt nagyüzemi színházat látni aztán. Jó volt belemenni egy csomó "csinálós" munkába, pakolni a díszletet, csavarozgatni meg ragasztgatni, aztán pár héttel később egy negyven emberes műszakot terelgetni. Sokat tanultam, meg le is nyugodtam egy kicsit. Ha most új munkát kezdek, már egész magabiztosan átlátom, hogy mit tudunk, és mit nem tudunk majd megcsinálni. Az egész szabadúszósdiban az emberekkel való találkozás volt a legjobb, mostanra kicsit olyan (bár persze minden alakul majd, és úgyis csak az idő dönti el), mintha lenne "csapatom", például Szabó Bori, Dinyés Dani, Katona Gábor, Kovalcsik Anikó, Csík Gyuri - és sok erős szövetségesem, mint mondjuk Elek Ányos vagy Zrinyi Gál Vince. Ha bajba kerülnék, tudnék kivel beszélni. Szóval jó, na.
G.G.: Székely Gábor volt az osztályvezető tanárod, mit tanultál tőle?
Göttinger Pál: Most ezt kicsit nehéz lenne összefoglalni... az nagyon hosszú öt év volt, és volt benne minden - nem egységesként emlékszem rá. Elmesélem inkább, hogy mikor idén a Bárkán Esterházy odaadta a Haydnról szóló darab első változatát, ilyen megjegyzéseket fűzött hozzá: ő szereti, ha egy szöveg eldöntetlen, ha lebeg. És hogy nem nagyon tud úgy írni, hogy a történetmesélés vigye előre a szöveget. Ez azért érdekes most, mert olyan túl sok igazi, tételszerű mondatra nem emlékszem a Székely-féle iskolából, de speciel a döntések és a történetmesélés elég sokszor elhangzott. Vicces volt az Esterházyval szemtől-szemben erre gondolni, és nagy érzés, hogy nem megijedtem ettől, hanem ekkor éreztem meg igazán, hogy mennyi mindennel fel vagyok vértezve, amit az iskolából hoztam - neki tudtam kezdeni, bele tudtam nyúlni, ki tudtam találni, mit akarok.
Székely megingathatatlanságára emlékszik mindenki, akit róla kérdeznek, gondolom. Hogy nagyon tudta a sajátját, ami az övé. És hogy nem utasította el a tiedet, esetleg érdekelte is, mindenképpen figyelt rá nagyon. De a magáéval mérte, azzal szembesítette. Féltem tőle az elején, persze. A szembesítéskori törvényszerű alulmaradásokkal teltek az évek. Kiderült, hogy ez nem olyan iskola, nem lesz megmondva, mit kell csinálni. Csak amit te csinálsz, magadtól, az lesz komolyan véve. Végül aztán ha az ember kitanulta azt, hogyan kell jól elpakolni a sokféle tanártól érkező sokféle visszajelzést, nem rágörcsölni, de nem is elvetni, jól végiggondolni és elrakni, hogy útban se legyen, meg el se vesszen - akkor mégiscsak jó képzést találhatott ki magának, és akkor hirtelen minden tanár nagyon jó partnernek bizonyult. De nem csak Székely tanított minket, sokat köszönhetek Halász Péternek vagy Novák Eszternek is.
G.G.: Minden rendező máshogyan áll neki a munkának, te hogyan építesz fel egy előadást?
Göttinger Pál: Ááá, nincs módszer egyelőre. Mindent az alkalomhoz igazítok, "a zenészekhez és a hercegi fülhöz". Vagyis azt próbálom leolvasni, hogy ott és akkor mi lenne a jó. Hogy mi a jó abban, hogy én csinálom, az én ízlésemmel, képességeimmel, és nem más. És ugyanígy: hogy azokkal, és nem másokkal, hogy ott, és nem máshol, és azoknak, és nem másoknak. Ez rugalmas terveket követel, de hát mit csináljak, nincsenek még kész dolgaim, amiket mindenáron végig akarok verni a többieken, meg a nézőkön, meg a világon. Alakulnak, de még nincsenek készen. Tanulás ez még, mondhatni. Többet bízok a színészekre talán, mint mások - nagyon felhergelem magam az olyan színészen, aki hajlandó megcsinálni, amit mondok neki. Valamint az olyanon is, aki nem hajlandó. Az olyannal jövök ki jól, akinek arról, amit én mondok, eszébe jut valami más, és azt csinálja meg. Ha le tudom olvasni, hogy ez melyik mondatomról jutott eszébe, akkor jól dolgozunk éppen - még akkor is, ha mást kértem eredetileg, vagy ha az ötletet később el is kell dobnunk valami miatt. Ez persze nem egy nagy recept - meg nem is ilyen egyszerű -, de én még mindig kezdőnek tartom magam, és a színészektől tanulás sokkal fontosabb része számomra az egésznek, mint az önmegvalósítás. 
G.G.: Van olyan darab amit egyszer szeretnél megrendezni? És színház, ahol rendeznél?
Göttinger Pál: Van. Én igazából operarendező szerettem volna lenni, és még most sem tettem le róla. A Dinyés Daniért például ezért is hálás vagyok a sorsnak - minthogy egy kisebb meseoperán  ügyködünk most, a következő hónapokban tőle fogom tanulni a legtöbbet - már nagyon várom a munkát. Remélem, sikerül folytatást is csinálni neki , hogy végre operázhassak pár év múlva rendesen. A színházam meg most a Bárka, ahol tag lettem idén -  otthon szeretnék lenni itt, és ez is még évekbe telhet. Most ezen dolgozom, nem gondolok másra. Az mondjuk jó, hogy a vendégeskedést hálisten nem kell abbahagynom, úgy beszéltük meg - jövőre is csinálhatok amatőr operát nyolcvan szereplővel nyáron, meg elmehetek rendezni a Magyar Színházba is. Szóval a helyzet jó. Nem szeretném megszakítani a kapcsolatot senkivel, de nagy elvágyódásom most nincs. Ja, és a régi nagy vágyamat, az angol meseoperát, aminek a címét még nem mondhatom meg, mert még nem biztos teljesen az egész - de úgy néz ki, hogy a Halastóval és Tóth Árpád zenei vezetésével meg tudom majd csinálni jövő nyáron.
G.G.: A kultúra más ágaiban is megmutatod a tehetséged, gondolok itt a Firkin együttesre és a Soharóza Kórus-ra. Ez nem igazán jellemző a rendezőkre, nálad honnan jöttek ezek a lehetőségek? (itt inkább a belső késztetésre gondolok)
Göttinger Pál: A két dolog, amit említesz, teljesen más. A Soharóza komoly dolog, a Firkin inkább komolytalan. A Firkin örömzene, marháskodás. Ír punk, noha sem írek nem vagyunk, sem punkok. Én még zenész sem vagyok, bár vannak a Firkinben igazi zenészek is. A Firkin arra való, hogy mindenki kiröhögjön minket, de azért legközelebb is legyen kedve eljönni ugrálni. Számomra nagyon fontos terep, mert irgalmatlan boldogsághormon-mennyiséget termel kétórányi féktelen rockzene, nekem is, a többieknek is, meg a nézőknek is - ennyiben ez simán egy veszélytelen drogfajta. És jönnek az emberek, megy az egész elég jól. Tegnap Bécsben játszottunk az utcán, leállt az élet az Operngassén, ott ugrált minden korosztály, mulatságossá váltak maguk is, és nagyon élvezték. Jövő héten a MűPában kell megcsinálnunk ugyanezt, és nem aggódom nagyon - valahogy csak lesz. Nem kockázatos, így az állandóan kockáztató színházcsinálás mellett ez nagyon jó kísérőprogram nekem hétről hétre. Örülök, hogy meghívtak bele, csinálom, amíg lehet. A Soharóza azért más, mert ők nagyon komolyan vehető dolgot csinálnak, leporolják a kórus fogalmát, a sok lelkesedésből dolgozó ember, amint minden maradék idejében a közös éneklésbe öli magát - számomra ez nagyon tiszteletreméltó dolog. Ilyen legyen a világ. Hogy az ilyesmi dolgok, mint a Halas Dóri projektjei, megvalósulhassanak. Ráadásul a Dóri a zenészség mellett fantasztikus társulatvezető, tíz, harminc, nyolcvan emberből álló társaságot is bámulatos lelki-szellemi energiával tart egybe, ha akar - nagyon sokat tanulok tőle. Sajnos rendes tagnak nincs már időm lenni náluk, hiába hívtak kedvesen - de remélem, valami vállalkozásra azért még elhívnak újra. 
A belső késztetés-dolgot, amit kérdezel, nem pontosan értem - számomra nem különül el ez a színháztól. Egy próbát ügyesen megtartani, beleölve a fáradságot elmondani valamit jól, ami fontos - ez ugyanaz a készség, mint kiállni, és jól elénekelni valamit. 
G.G.: Az internetről, mint marketing eszközről mi a véleményed? Amit szerintem rendkívül tudatosan használsz.
Göttinger Pál: Jó, hogy van. Sokat segít. Amikor kinn dolgoztam Angliában, láttam ezt az ügynökös szisztémát, és sárgultam az irigységtől. Felfogva, hogy nálunk ez még nagyon sokáig nem lesz, hogy nálunk még mindig azzal fog kávéval kínálni az igazgató egy színházban, hogy "jókat hallottam rólad" - kitől? mit? látott valamit? -, szóval hogy nincs különösebb érdekképviselet, összegyűjtögettem, amit találtam a munkáimról. Közben jöttem rá, hogy a technika olyannyira rendelkezésre áll már, hogy az egész folyamat automatizálható, hogy keresők, ingyenes tárhelyek és mondjuk a Facebook összekapcsolásával szinte hozzá sem kell nyúlnom az egészhez, minden magától összegyűlik egy helyen. Ez több dologra is jó, élménynapló is, meg portfólió is - aki keres valamit, az fog találni. Ennél többet pénz nélkül nem tehetek, de nem is kell.
A szerkesztetlenség az igazán izgalmas az internetben, a felhasználók (akár a színházbajárók, koncertre járók) által létrehozott tartalom. Jó dolog, izgalmas. Kár, hogy a színházasdi embereket nem nagyon érdekli ez még, pedig sok fölösleges fáradságot, pénzkidobást megspórolhatnának vele, és egészen személyes kapcsolatba kerülhetnének egy nyitott, aktív, nem szükségképpen mosolygó vagy gazsuláló közösséggel - de tán majd belejövünk.
G.G.: Az elkövetkező időszak? Mit vársz tőle?
Göttinger Pál: Jön a nyár, sok Firkin-buli fesztiválokon, a Bárkával az Ördögkatlan Fesztivál, közben lemegyünk vidékre bezárkózni, dolgozni a meseoperán, aztán kezdődik az évad, két általam nagyon szeretett előadás (Tengeren, Haydn) felújítása, beugrás is lesz, közben korrepetíció, tervezgetés, aztán próbakezdés, jó sok munka, évadterv-készítés a Bárkán, a tagság miatt egy szerény, de biztonságos megélhetésecske - alig várom a jövőt. Tényleg alig várom.

2010. június 24., csütörtök

Goldenblog 2010

Mint 2005 óta minden évben, idén is megrendezésre kerül a Goldenblog nevezetű verseny, ahol a közönség és a szakmai zsűri eldönti, hogy a különböző kategóriákban melyik blog a legjobb-legkreatívabb. Pár hónapos lap lévén az esélytelenek nyugalmával a Kísérleti Adás is nevezésre került a kulturális kategóriában, de itt most inkább azoknak szeretnénk felhívni a figyelmét, akiknek (többen is vannak a publikálók között) szerintünk akár a végső sikerre is van esélyük, és eddig még nem gondoltak rá, hogy itt az idő a nevezésre!
Könnyítésképpen az alábbi képre kattintva rögtön a nevezési oldalra lehet jutni:

2010. június 23., szerda

Menjünk Izlandra

Nehéz lenne nem emlékezni ez elmúlt hónapok eseményeiből egy olyanra, ami sok ember életét keserítette meg Európában, mégpedig az izlandi vulkánkitörésre, ami miatt leállt Európa egén a légiközlekedés. De alig ültek el a vulkán által kibocsátott felhők, Izland máris tettre, és a turisták csábítására kész! Íme, beindult az izlandi turisztikai hivatal kreatív csapata:


Inspired by Iceland Video from Inspired By Iceland on Vimeo.

2010. június 22., kedd

Fishing on Orfű 3.nap

Gyorsan repül az idő, így hamar a zárónapjához érkezett a fesztivál. Mivel az időjárás továbbra is kegyes volt a szervezőkhöz, így még a péntekinél is többen gondolták úgy, hogy Orfű felé veszik az irányt este egy kis kikapcsolódás céljából. Nagyjából elmondható, hogy teljesen megtelt a kemping a különböző okokból boldog fesztiválozókkal. Programban ma sem kellett hiányt szenvedni, sőt, inkább a választás okozott nehézségeket. A nagyszínpadon a francia kapcsolatoktól kezdve, azaz a The Inspector Cluzo zúzásától szépen eljutottunk a hazai fesztiválok két megkerülhetetlennek számító előadójáig, a Quimby-ig és a Kiscsillag-ig. Persze, mint a fesztivál többi napján is, ma is érdemes volt beletekinteni a kisebb színpadokon futó produkciókba is, hiszen a Group'n'Swing elmúlt korszakok zenéjéhez visszanyúló formációján keresztül a Budapest Bár örömzenéjén át akár azt is megtudhattuk, hogy hogyan játszik egy Biorobot.

2010. június 21., hétfő

Fishing on Orfű 2.nap

A 2. napra már majdnem teljesen megtelt a fesztiválnak helyet adó kemping területe, aminek az előző éjszakai viharfelhők elvonulása is segítséget nyújtott. A rengeteg előadó közül talán a következők emelkedtek ki a programból: Heaven Street Seven, Kispál és a Borz, és Borlai Gergő és Szalóki Ági új formációja, a Kishúg. A szervezők természetesen gondoltak azokra is, akik nem egy koncerten akartak csápolni, így nekik az egyik sátorban többek között DJ Paplan szolgáltatta a talpalávalót.

2010. június 20., vasárnap

Fishing on Orfű 1.nap

Immár harmadik alkalommal került megrendezésre a régió egyik legkedveltebb könnyűzenei fesztiválja, a Fishing On Orfű. Természetesen, mint minden alkalommal, most is a ma már hagyományosnak számító Orfűi-tó átugrási kísérlettel vette kezdetét az esemény, ahol az "amatőr" indulók különböző kreatív tóátugró bemutatói mellett a fő attrakció Rátgéber László csobbanása volt. A tópartról mindenki a kemping felé, a fesztivál megtekintésére indult. Itt az első nap fellépőinek előadásain az éjszakába nyúlóan tombolhattak a nézők. És hogy kik voltak ők? Többek között Harcsa Veronika Quartet, Péterfy Bori & Love Band, Pál Utcai Fiúk, 30Y, NemJuci...

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...