2010. március 31., szerda

Fehér Vera: Fotografikus jegyzetek

1 A kép paradigmája, fejlődéstörténete


1.1 A kép és befogadása

Az ember alkotta kép környezetünk, valóságunk szimbolikus reprodukciója. Olyan speciális funkciójú tárgy, amely vizualizálható információkat hordoz. Jelenség, amelyet az eredeti látványból szakítanak ki, megfosztva azt terétől és idejétől, időtlenségre ítélve, két dimenzióba zárva. Vilém Flusser(1) a kép történelemben – is – felvett szerepeiről, jelenségéről ír, az ő gondolatmenetét követve tudjuk részleteiben belátni a kép mibenlétét és a képhez kapcsolódó emberi befogadás, feldolgozás folyamatát. A képi ábrázolás maga is konvenció, vagyis döntés arra vonatkozólag, hogy az alkotó képekben jeleníti meg az őt körülvevő objektív és spirituális tereket. A kép ebben a megjelenítésben szimbólumként, tehát helyettesítőként viselkedik – utal egy rajta kívül álló valóságelemre. Az utalás szabályait az adott közösség vagy egyén dönti el. Amennyiben ezek a szabályok szelektálódnak, illetve rögzülnek, kialakul a konvenció. E konvenció működésének milyenségét a kép sajátos, más szimbolikus funkcióktól elkülönülő, szimbolizáló szerepe adja. A kép szimbolizáló szerepe leginkább a kép befogadási mechanizmusán ragadható meg.
A képet az első pillanatban egészként szemléljük, majd a tekintet bejárja, végigpásztázza. Így az ember a képfelület szimbólum-rendszerén keresztül, valamint saját intenciója segítségével megfejti, értelmezi a jelenséget. E tevékenység közben a tekintet megragad bizonyos képelemeket, majd később megint visszatér hozzájuk. Idő- és jelentésbeli függvények jönnek létre a nézőben, a kép megértése érdekében. Ez az idő, amit a kép síkján tapasztal, nem lineáris, mert nem változó a látvány összetétele: egy-egy képelem, mikor újra magához vonzza a szemet, a körülötte lévőktől más jelentést kap, és ideje „előtte”ből „utána” lesz. Ebben az összetett téridőben minden ismétlődik, és jelentés-telivé válik. Ezért mondhatjuk: a képek mágikus jelentésűek.
A szöveg linearitásával összehasonlítva könnyebb megérteni a kép mágikusságát. Az írott szöveg a képpel ellentétben lineáris szerkezetű, egydimenziós. Folyamatosan változik benne minden, mert időbelisége révén megkülönböztetődik akár ugyanaz az elem is. Pontosan azért kezdődhetett el az írással a történelmi tudat kialakulása, mert az írás-olvasás, a szöveg, egy folyamatában befogadandó dolog.
Kötött egymásutánisága van az „előtte” illetve „utána” pozícióknak. Az írás és elemeinek tartalma csak egy irányban fejthetők fel: viszonylataik tehát egydimenziósak. Az írás elemei a hagyományos képből alakultak ki, amelynek felületéről kiszakították az egyes képelemeket, és sorokba rendezték őket: feltalálták a lineáris írást. „Az írással kezdődik el a szűkebb értelemben vett történelem, éspedig mint harc a képimádás ellen. A fotográfiával kezdődik a "történelemutáni" idő, mint harc a szövegimádás ellen.”(2)

1-Vilém Flusser: A fotográfia filozófiája http://www.artpool.hu/Flusser/Fotografia/01.html 2007-12-14 10:19
2-

Vilém Flusser i.m. A fotográfia filozófiája - A technikai kép http://www.artpool.hu/Flusser/Fotografia/02.html 2007-12-14 10:54

2010. március 30., kedd

Kitekintő:Ashley Gilbertson

Egyértelműen szerencsés nemzetnek vallhatjuk magunkat, hiszen rengeteg tehetséges fotós született a hazánkban. Az ő nevükkel és képeikkel minden nap találkozhatunk is a magyar sajtótermékekben. Néha érdemes azért külföldön is körülnézni. Ebben a rovatban ezért a világ távoli, vagy akár nem is olyan távoli tájain dolgozó fotósokból szemezgetek.


Ashley Gilbertson

Azt hiszem kevés olyan sorozat készült a háborúkról, ami emberek nélkül is tökéletesen visszaadja a veszteséget. A VII Network fotósa, Ashley Gilbertson, úgy gondolom, ilyet csinált.

2010. március 29., hétfő

Pőreparádé

Pőreparádé

Szemessy Kinga kritikája

Via Negativa (SLO): Would, Would Not

19.01 Az első eldurrant.

19.04 Már 8-9 liter a veszteség.

19.10 Az emberek egyre kedvesebben mosolyognak egymásra.

19.13 Táncolok. Fenekemen egy ismeretlen tenyérrel. Olyan természetességgel beszélgetünk aktuális fehérneműmről, mint a holnapi időjárásról. Fekete és csipke? Öt fok és ónos eső?

19.17 Körübelül harminc pezsgősüveg kacsint vissza rám az asztalokról, de még mindig akad a nézők között, aki nemet mond a szűk szoknyások péniszfogdosó ajánlataira.

A szívhez a gyomron át. Ismert a recept; tudja ezt a Via Negativa, tudja ezt a konyakmeggyel jóllakatott néző egyaránt. A társulat tegnapi, bujaság-gócpontú Would Would Not interakív, akció-jellegű előadása a pirulósoknak szólt. Cirkusz a javából, melyben porondon a hús, combok, mellek, chachacha-t járó szeméremajkak. A „farkak” gyakrabban követték egymást, mint a kötőszavak. Velős testi mese - csak kicsit olcsó.

Szemmel vetkőztető, nyolcasokban elélvező, csengőre izguló, kartonra testnedv lövöldöző színészek próbálják kordában nem tartani vágyainkat. Aki akart, az seggrepacsizott, falapra fitymát szögelt, egy gyors numerára a színfalak mögé távozott. Sok-sok kis etűd, melyben mindenki szert tehetett a maga tizenöt perc hírnevére - feltéve, hogy „kezet” mert rázni egy pénisszel: „Nice to meet you.” Lehetett dekoltázsból mézet nyalogatni, misztikus fekete dobozban nyálkás-véres trutyit gyurmázni, lecsusszant slicc mögül több méteres levelet kihalászni. Mindent a szemnek és a kéznek úgy szintén. A tabu szó tabu volt.

Mégis mire föl akkor a keserű szájíz? Manapság - mikor a paprikás krumplit főzésből, a műkörmöztetésből, a kéményseprésből egyaránt lehet kasszasiker TV-műsor – a hálószobatitkok művészetként lépnek a reflektorfénybe. Ha ilyet akarok látni, tükröt szerelek az ágyam fölé. Persze, derülök az idomítható közönségen, a csak nekem címzett dalon a kukacmozgású szlovén színésztől, de ezek mögött még csak annyi mondandó sincs, hogy „Irány ki az utcára és teperd le az első szembejövőt!”. Mire fog ez kifutni? Orgia, vagy Guiness-rekord döntő közös maszturbálás? Kijáratkor majd rezgőgyűrűs, eperízű kondomot osztanak? Ha hatásvadászat, hát annak is tartsuk be a szabályait és ne bölcselkedjünk mindig fájó aktusokról, lelki természetű impotenciáról, főbűnökről, mikor az elkövetőkre esze ágába sincs senkinek lesújtani.

Tartozom egy vallomással. Az előadás elején – kritikusi szándékaimról mit sem sejtve – engem is becserkésztek. Megkaptam első soros trónusomat és a vágyott szerelmes posztját. A körülöttem lévő levegő izzásáról állandóan gondoskodtak. Bor volt, pucérkodás szintén, csorgathattam a nyálam. Percenként kéjenc suttogásokkal telítették a fülem: „Can I have your panties? Can I have your panties now? Right NOW?” A show-t, mert talán a műfaj ez, nem volt szivem megtörni. Ahogy csettintettem, úgy bukkant elő egy újabb, szabad bőrfelület. Végül a függöny mögé osontunk, én megszabadultam a bugyimtól, amit aztán a színészek közszemlére tehettek. Ámítás. Élveztem? Nem, a velejéig nem. De a nők erről gyakran hazudnak.

A 8 lepedővirtuóz Co. Bemutatta, én pedig ezentúl két alsóneműben járok színházba – más tanulságot nem hoztam haza magammal. Kialudható élmény, orgazmusmentes alkalmi szex volt a tegnap. Sőt, félszegen gyakorlatozó petting. Inkább Would Not, mint Would.

2010. március 28., vasárnap

Vasárnapi kép: Balogh Anita

Esős nap

Szememben égnek a jövő embertelenségei
A cseppekben adagolt mérgek
Melyek védhetetlenül hullnak, fájnak
Mint testünk ki nem mondott sebei.

Kép: Balogh Anita
Szöveg: Garamvári Gábor
.

2010. március 26., péntek

Interjú: Hámori Gábor

Mai vendégem Hámori Gábor, a Pécs, Budapest, Szeged, Debrecen Madártávlatból sorozat szerzője.





G.G.: Kivételes helyzetben vagy. Egy teljesen más perspektívából fotózhatod a magyar városokat és tájakat, repülőgépről. Hogyan kell elképzelni egy ilyen fotózást?

Hámori Gábor: Először az ember autóval, gyalog bejárja a területet. Ha idegen városról, van szó, az néhány hosszú hétvégés, kirándulós felfedezést igényel. Készítek egy-két munkaképet, hogy emlékezzek, megjegyezzem az először látott dolgokat. A téma tájolását is megnézem, például milyen egy épület homlokzata, mikor lehet azt fotózni. Összeáll egy lista, utána repülési terv készül. Összeállítjuk a fotózási sorrendet a lehető legkevesebb üres repülés mellett. Ez fontos, mert a repülés minden perce kemény ezreseket jelent, ezért ezt illik jól megtervezni. Nagyjából 20-25 repülés városonként. Budapest kicsit több. (Ezen kívül Pécs, Szeged, Debrecen van készen.) Pécsett nekem könnyebb, bármikor kimehetek a reptérre, ha szép fények, jó repülőidő van. Más városhoz oda kell települni, repülővel. Igyekszünk találni egy olyan hetet, amikor valószínűleg végig nagyjából páramentes, jó idő lesz. Utána következik az első válogatás, aztán látom, mennyi időre kell visszamenni.

Budapest nagyobb terület, de a levegőből nem annyival tűnik nagyobbnak, mint földről gondolná az ember.

G.G.: Milyen géppel repülsz, valamilyen kisgéppel?

Hámori Gábor:Cessna-val repülünk. Ez azért fontos, mert ennek a géptípusnak felső szárnya van, így az nem lóg bele a fényképezés irányába. Jobboldalt ülök, ott az ajtót leszereljük. A futómű és a szárnymerevítő dúc a két „akadály” a fotózásban, ezekre kell figyelni, fotózáskor.

A legjobban a kétszemélyes Cessnát szeretem. Szinte helyben megfordul. Van, aki nem szereti, mert túlságosan mozgékony gép. Én imádom a repülést, engem nem zavar.

G.G.: Milyen speciális dolgokra kell figyelni a képek készítésekor?

Hámori Gábor:A légifotónak jól jött a digitális korszak. Azelőtt is olcsóbb volt egy csomó filmet vinni, mint megismételni a repülést.
A hidegfront utáni első nap mindig a legszebb. Tiszta a levegő, nincs pára. A napszak megválasztása döntő. Gyakran jó lenne reggel is a fényviszonyok miatt, de akkor a pára még nem száll fel. A naplemente előtti 1-2 órában a legszebbek a fények.
























G.G.: Mindig ugyanezzel a pilótával mész?
Hámori Gábor:
Szinte mindig. Németh Tamásnak hívják, a legjobb légifotó-pilóta.

G.G.: Mennyit kommunikáltok repülés közben?
Hámori Gábor:
Nem szoktunk sokat beszélni. Látja a mozdulataimon, ha valami nem stimmel, azonnal reagál, csúsztatja a gépét, bedönti, ahogy nekem kell.

G.G.: Felszerelésed speciális?
Hámori Gábor:
Semmi különös. Egy átlag Nikon, egy-két objektívvel, aminek a gyújtótávolsága sem különleges, enyhe nagylátószögtől az enyhe teléig. 18mm-tól 150mm-ig tartó tartományban készítek fotókat. Stabilizátort nem használok, nem vált be.

200-as, 400-as érzékenységgel fényképezek.























G.G.: Ezekből a képekből lett 4 könyved.
Hámori Gábor:
Igen, 4 könyvem jelent meg eddig, Pécs, Szeged, Debrecen, Budapest madártávlatból.

G.G.: Te kerested meg a képekkel a kiadót?
Hámori Gábor:
Igen, Péccsel kezdtem természetesen. Megkerestem a kiadót. Meggyőztem őket, hogy szükség van egy ilyen albumra. Sikeres lett, így kaptam a megbízásokat a következőkre.

G.G.: Különben van még benne lehetőség?
Hámori Gábor:
A kiadónak a Budapest album volt a fő célja. Kisebb városokról is lehetne, szép albumokat készíteni, de szűkebb piac miatt ilyen költségigényű album nem lenne rentábilis.. Most új témákat keresek. Van remény, hogy találok kiadásra alkalmas, gyönyörű képek készítésére alkalmas témát. (elmosolyodik)

G.G.: Az egész ország nem lehetne téma?
Hámori Gábor:
Úgy tudom, hogy készül egy ilyen könyv, amelyet nem én fényképezek.

Tavaly májusban volt a (L)égből kapott c. kiállításom. Itt légi tájképeket, tájrészleteket, érdekes természeti formákat mutattam be..


G.G.: Földön egyébként még fotózol?
Hámori Gábor:
Rendszeresen. Készül anyagom az EKF- kapcsán. Végigfotózom, amit elérek a sűrű programban. Egy új országos lap, a Nagyítás minden héten egy oldalt az EKF-nek szentel. Ehhez az én képeimet közlik.

Külön érdekessége, hogy e munka kapcsán megtanultam fekete-fehérben fényképezni. 15 éves koromtól fényképezek, a fekete-fehér technikával megismerkedtem, de jó képet nem nagyon tudtam készíteni. Most emiatt az újság miatt muszáj volt, mert a színesen leadott képeim a fekete fehér nyomtatásban nagyon rosszak lettek. Mióta fekete-fehérben adom le, meg vagyok elégedve a minőségükkel.

Egy kicsit vicces, hogy fordítva tanultam meg fotózni. Míg mások fekete-fehérrel kezdték, én színesen és így 56 évesen szerettem meg fekete-fehérben is fényképezni.












2010. március 25., csütörtök

Madácsi Zoltán képriportja: Pillangók

Az elmúlt években több hazai és nemzetközi pályázaton is megcsodálhattuk Madácsi Zoltán mély érzelmeket keltő fotóit. Most egy 2009-ben készített anyagát nézhetjük meg itt, a Kísérleti Adás-ban. Aki pedig a többi munkájára is kíváncsi, annak szeretettel ajánlom, hogy látogasson el a honlapjára: www.photoshelter.com/c/zoltanmadacsi

Pillangók

A prostitúció az 1950-es évekig nem volt tiltott hazánkban. A hatóságok szükséges rossznak tekintették, és közegészségügyi okok miatt inkább az ellenőrzésük alatt tartották a jelenséget. Rendelet szabályozta a kéjnők működését. Kötelező volt a rendszeres orvosi vizsgálat és igyekeztek legális nyilvánosházakba szorítani a prostitúciót.

Azóta sem sikerült Magyarországon megnyugtatóan rendezni a problémát. Budapest néhány kerületében félhivatalos türelmi zónákban dolgozhatnak a lányok, de ezeken a helyeken még a legalapvetőbb higiéniai és infrastrukturális feltételek sem biztosítottak.

Budapest, 2009.











2010. március 24., szerda

Sziget Fesztivál: Első fecskék


                 

Első fecskék: aktuális sztárok, nagy visszatérők, nagy ígéretek

A tavasz első rügyfakadásával egy egész bokornyi zenekart jelentett be kedvenc fesztiválunk, a Sziget, mely augusztus második hetében lesz nagyon jó az óbudai Hajógyári-szigeten. Az idei Sziget egyrészt az elmúlt 18 év legjobb bulijait sorakoztatja fel, így itt lesz eddigi legnagyobb nagyszínpados tömeget összeverbuváló Faithless. Idén visszatér továbbá a legendás Iron Maiden, akik utoljára a Somewhere Back In Time viláturné keretein belül nyűgőzték le a magyar közönséget. Ígéretük szerint nem csak a régi nagy klasszikusokat hallhatjuk majd, de  a nyár végén, The Final Frontier címmel megjelenő új albumukat is műsorra tűzik. Ezen kívül itt lesznek napjaink legfontosabb csapatai, így például a tavalyi Legjobb zenekar címet elnyert Muse, vagy a 2009-es Év albuma címmel büszkélkedő Kasabian. A Sziget továbbra is bemutat itthon kevésbé ismert, de a világ figyelmét méltán megmozgató produkciókat: jön a kritikusok által felmagasztalt The Cribs, vagy a fehérorosz ska-punk Lyapis Trubetskoy. És nagyobb fókuszt kap a metal az idei Szigeten: itt lesz a Children Of Bodom, a Monster Magnet, a 69 Eyes, a Paradise Lost és a többiek.

Tizennyolcadik alkalommal indulunk tömött sorokban augusztus elején a Hajógyári-sziget felé, ahol kedvenc fesztiválunk megannyi izgalmas programot ígér, legyen az egy nagyszínpados világsztár vagy egy kisebb helyszínen bemutatott izgalmas produkció, válogathatunk a különböző zenei stílusokban, s kapunk ízelítőt a kulturális műfajok egyéb válfajaiból is. „A műfaji sokszínűség az egyik Sziget-védjegy a nemzetközi porondon. A változatos kínálat mellett igyekszünk úgy alakítani a programot, hogy egyrészt megfeleljünk az aktuális elvárásoknak, tehát hozunk olyan csapatokat, melyek a nemzetközi fesztiválporondon most virágzanak és javarészt még nem is voltak nálunk. Másrészt a hazai közönség kedvenceit is felsorakoztatjuk: lesznek olyan csapatok, melyek már bizonyítottak a Szigeten. Mindezeken túl évek óta felvállalt célunk, hogy bemutassunk olyan produkciókat a közönségünknek, melyeket kevésbé ismerhetnek, viszont a nemzetközi színtéren már egyre nagyobb teret vívnak ki maguknak.” – nyilatkozta Gerendai Károly főszervező.

Az első bejelentett nevek között is vannak aktuális sztárok, nagy visszatérők és nagy ígéretek. Az aktuális és visszatérő nevek közt itt a kritikusok szerint a világ legnagyobb rockzenekarai közé tartozó Muse: három teltházas Wembley stadion-show és egy hisztérikus sikerű világkörüli turné után ezen a nyáron a Sziget Nagyszínpadán! Nagyon kevés zenekarnak sikerült külsősként beépülnie a rendkívül zárkózott “madchesteri” rockközösségbe. Ilyen szuperprodukció a Gallagher testvérek kedvenc zenekaraként jegyzett Kasabian, amely 2009 egyik legsikeresebb brit lemezével, a Q magazin és az NME által is az év albumának választott West Ryder Pauper Lunatic Asylummal érkezik az idei Szigetre. Az állandó edzésben lévő, ezért mindig nagy ugrásokra képes Papa Roach most nyáron a Sziget Nagyszínpadán mutatja be látványos rock-formagyakorlatait, melyek 2009-ben az ötödik nagylemez, a Metamorphosis mutatványaival bővültek. Igazi csemegével kedveskedik a ska rajongóinak az idei Sziget: a tavaly megalakulásának harmincadik évfordulóját néhány exkluzív koncerttel ünneplő The Specials teszi tiszteletét. És itt lesz a Szigeten a Juno-díjas kanadai rockbanda, a Billy Talent. A poszt-hardcore-ban, alternatív rockban és punkban egyaránt otthonos és elismert együttes monstre európai turnéján jön el hozzánk. Damon Albarn álomgyárának legsikeresebb produkciója a Gorillaz,  mely ezúttal a Gorillaz Sound System dj-szettel képviselteti magát a Szigeten. Jelen lesz a 2000-es évek poszt-hardcore hullámán szörfölő Enter Shikari zenekar. Végül, de nem utolsó sorban hihetetlenül látványos és minden érzékszervre elemi csapást mérő show-val készül a Szigetre az Infected Mushroom, melyet nemrégiben a világ első számú dj-inforportálja, a DJ Mag minden idők legmagasabban jegyzett psytrance-produkciójának minősített. Az újonnan felfedezett előadók mellett több olyan név is lesz, aki visszaidézi majd a Sziget történelmének legnagyobb bulijait.

Az Iron Maiden immáron 30 éve a metál zene élvonalában van, az azonos néven megjelent debütáló albumtól kezdve a várva-várt világhírnevet meghozó, The Number of Beats-en keresztül, egészen a legutóbbi, frenetikusra sikeredett A Matter of Life and Death-ig. Az Iron Maiden 80 millió eladott albummal és rengeteg teltházas stadionkoncerttel a háta mögött olyan előadókat inspirált, mint a Metallica, Anthrax, Slayer, Mastodon, Bullet for my Valentine, vagy Trivium. A csapat méltán híres lenyűgöző színpadi showjáról, és megalkuvást nem ismerő zenei megoldásairól, mely a 2008-2009-es Somewhere Back in Time világkörüli turné során 38 országban 2 millió rajongót vonzott.
A népes hazai rajongótáborral rendelkező house-legenda, a Faithless eddigi jelenésein rendre teltház volt a Szigeten, most ismét bizonyíthatnak. Tavalyi nagysikerű koncertje után újra itt a kanadai Danko Jones. Visszatérő vendég Svédország egyik legnépszerűbb rockbandája, a The Hives. Korábban szintén megörvendeztette a Sziget-lakókat az Olga művésznéven praktizáló Michael Algar énekes-gitáros vezette punkcsapat, a The Toy Dolls. Tavalyi nagyszínpados sikerkoncertje után ismételten a Szigeten szervez nemzetközi skatalálkozót a baszk Ska-P. Németország legnevesebb reggae-művésze, a Gentlemanként közismert, kölni Otto Tilmann legújabb, Diversity névre keresztelt stúdióalbumával érkezik hozzánk, és itt lesz a kaliforniai punklegenda Bad Religion civilben Darwin-szakértő doktorral-énekessel az élen.

Olyan, a Szigetre az itthoni fülnek kevésbé ismerős csapatok is érkeznek, melyek Magyarországon is a közeljövő nagy kedvenceivé válhatnak. A The Cribs a tavaly megjelent Ignore The Ignorant album hatalmas kritikai és közönség sikerén lovagolva bombaformában készül az idei Sziget közönségének meghódítására. A Gwar semmihez sem hasonlítható, heavy metallal kísért szigetes vizuálorgiáján a fesztiválozók akár George W. Bush-sal vagy Michael Jacksonnal is összefuthatnak, vagy végigizgulhatják a Phallus in Wonderland varázslatos történetét a világ legőrültebb metalzenekarának előadásában. Az Appenini-félsziget után a Sziget közönségét készül meghódítani a torinói Subsonica. A fehérorosz és ska-punkban utazó Lyapis Trubetskoy munkái Oroszországtól Portugáliáig rendre nagy elismerést váltanak ki a kritikusokból, nem mellesleg rangos díjakat is begyűjtöttek, most a Sziget közönsége is díjazhatja őket. A legutóbb 2009-ben Sexismus gegen Rechts címmel battle-rap lemezt megjelentető, K.I.Z. nevű csapattal szintén találkozhatnak a Sziget-lakók, mint ahogy a nu-reggae jelenkori szinonimájával, a Skindreddel, amely tavaly jelentette meg harmadik stúdióalbumát Shark Bites And Dog Fights címmel – idén már nemcsak lemezről, hanem élőben a Szigeten.

Az idei Szigeten a metalrajongók ismét megkapják a magukét, tehát készüljenek fel testben és lélekben, ha elég erősnek érzik magukat ahhoz, hogy részt vegyenek az Ill Niño szigetes koncertjén. A The 69 Eyes azért jön a Hajógyári-szigetre, hogy egy nagyszabású és még az eddigieknél is merészebb goth'n'rock show-val nyűgözze le a rajongókat. A Paradise Lost tavaly megjelent albuma (Faith Divides Us/Death Unites Us) a kritikusok szerint csak a One Second klasszisához mérhető, így nem csoda, hogy ők az idei Sziget egyik favoritjai, nemcsak a fémzene-fanatikusok számára. Fellép minden idők egyik legenergikusabb metalegyüttese, a Children Of Bodom is. A legfrissebb hírek szerint a Monster Magnet az utolsó simításokat végzi 2010-es albumán, majd turnéra indul, melynek egyik fontos állomásán, a Szigeten láthatjuk őket.






Hogyan fényképezzünk a muszlimok közt

Bozsaky Dávid írása és képei


Egy muszlim országba látogató fotográfus mindig átéli azt a csalódottságot, hogy úgymond a téma az utcán hever, de lefényképezni nincs lehetősége, mert mindenki olyan hevesen tiltakozik. Jó tehát, ha tudjuk: a muszlimok az intim szférájuk nagyon erős sértéseként élik meg, ha fényképet készítünk róluk. Nem csak a kendőjükbe burkolózott nők, de az aggastyánok, a koldusok is nagyon zokon veszik, hogy úgymond a nyomorukon csámcsogunk. Ők ezt egyértelműen kigúnyolásukként, szégyenteljes helyzetük kirakatba állításaként élik meg. Ne csodálkozzunk hát, ha célba veszünk egy járókelőt úgy, hogy ő nem is látja és egy másik szalad oda hozzánk, hogy figyelmeztessen, ne műveljünk ekkora illetlenséget. Viszont egy rövid közvetlen beszélgetés, vagy egy sikeres alku után nyugodtan rákérdezhetünk, hogy készíthetünk e képet is. A megkérdezés soha nem számít udvariatlanságnak. A városközpontokban, ahol hozzászoktak a külföldiekhez, könnyen találunk olyat, aki egy kis apróért vállalja a képet, de ne vegyük automatikusan úgy, hogy lekattintom, aztán majd dobok neki valamit. A mélyen vallásos emberek ezt nagyon zokon veszik, ők semmilyen körülmények között nem engednék meg a fényképet. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezekben az országokban egyáltalán nem létezik a fényképezés. Itt is ugyanúgy fényképezik egymást a családtagok, barátok. Ha mondjuk egy faluban rendszeresen visszatérő látogatókká válunk, szinte már családtagnak tekintenek minket, sokkal szabadabban fényképezgethetünk. Azonban még ekkor is minden alkalommal meg kell kérdeznünk, hogy szabad e a felvételkészítés? Családi események, közösségi ünnepek alkalmával is kérjük ki a családfő engedélyét és ha még ezt meg is kaptuk, fényképezgetés közben is figyeljünk oda, ki mennyire veszi ezt rossz néven. És ami a legfontosabb, ha már maguk közé engedtek, vegyünk is részt az eseményen, ne csak a géppel ugrándozzunk. Végső jótanácsként még annyit tudok mondani, idegenként ne akarjunk azonnal kritikát gyakorolni a társadalmon, ahol mi tulajdonképpen csak vendégek vagyunk. Ne a nyomor és egyéb divatos szocio irányzatok legyenek fókuszunkban, hanem a szépet, a szeretetet, az emberi méltóságot, esetleg a viseletek szépségét próbáljuk megörökíteni.

A két 1997-ben és 1999-ben Marokkóban készült fotóm jó példája a fent leírt illemszabályok megsértésének.


2010. március 23., kedd

Kitekintő: Moises Saman

Egyértelműen szerencsés nemzetnek vallhatjuk magunkat, hiszen rengeteg tehetséges fotós született a hazánkban. Az ő nevükkel és képeikkel minden nap találkozhatunk is a magyar sajtótermékekben. Néha érdemes azért külföldön is körülnézni. Ebben a rovatban ezért a világ távoli, vagy akár nem is olyan távoli tájain dolgozó fotósokból szemezgetek.

Moises Saman

Peruban született fotóriporter. 2000-ben a New York Newsday-nél kezdte a pályafutását. 2007-től szabadúszóként keresi a kenyerét. Azóta ő is körbejárta a Földet a háborús helyszínekről tudósítva, ide mégis egy másik anyaga miatt választottam. Ezt még "pályakezdőként" 2007-ben készítette Los Angelesben, a MS13 nevű bandáról, amivel jó pár szakmai díjat is bezsebelt. A sorozat a honlapján is megtekinthető: Moises Saman , La Vida por las Maras 2007 cím alatt.

2010. március 22., hétfő

Klóntalanítás

Szemessy Kinga írása

Első randin azt mondani, „szép a szemed”. Time to say goodbye-ra ballagni; a meghívókra „…Búcsút intünk fájó diákévek” Hemingway-idézetet nyomtatni. Az olaszokat pizzával, a franciákat csigával, az amerikaiakat hamburgerrel, és a magyarokat gulyással azonosítani. Karácsonyra bögrét adni ajándékba. Az ágyból úgy menekülni: „fáradt vagyok, fáj a fejem”. Vasárnapi szupermoziként a Reszkessetek betörők!-et adni le a TV-ben. Iskolai késéskor a villamost hibáztatni. „Magyar vagyok, nem turista” pólót hordani. Britney, vagy TNT-számot rendelni egy DJ-től. Gagyi mind.

Ugyanakkor az arannyal futtatott bronz gyűrű is. A játék, ami csipog, világít, de eldönthetetlen, hogy egy tapírra vagy egy kéményseprőre hasonlít jobban – és fix, hogy négy napnál tovább nem marad életben. Minden, ami „Made in China”.

A gagyi dolgok a mindennapok „c’est la vie’”-jei. Közhelyek, hasznavehetetlen panelek. Vállrándításnál többre nem érdemesek. Előbb divatcikkek, aztán kultuszteremtők, netán tradíciókká nőnek, végül mégis megkopott tömegtermékek. Illetve minden, ami hamis, az szintén. Gagyi minden túlrágott-, avagy gumicsont. Kártevők annyiban, hogy a tudatlanok, akik átaludtak egy-két évet, akiknek még újdonság, azok bátran, büszkén beléjük kóstolnak, és hirdetik: ez finom! (Hiszen úgy tudják, azt kell mondani.) Kiüresedett, vagy eleve üresnek teremtett dolgokról van szó – akár szürke hétköznapi, akár színházi értelemben.

A fentiek alapján kijelenthetném, hogy a Hamletet műsorra tűzni gagyi. Hiszen mindenki csinálja. Társai a Csongor és Tünde, a Liliom és a Hair. Mégse teszem, nem azok. A művészet bármennyire is a valóságra épít, nevében ott bújik a mesterségesség. Hiába akar hiperrealista lenni, ő akarva-akaratlanul interpretál. Az alkotó nézelődik, szemlélődik, majd kiszúr valami szokatlant a saját jelenében. Véleménye lesz; kiválasztja, mi kerüljön a keretbe. Amit lát, azt láttatni akarja. Ez a szelektálás már előemésztés, ugyanúgy értelmezés. Egy írás is egy valóság. Egy dráma nyers világanyag, melybe a rendező elutazik, és dokumentálja a számára izgalmas jelenségeket. Mindenki más souvenir-ekkel tér haza, mást fényképez le, és más fotóalbumba rendezi. Két Hamlet sosem ugyanaz a Hamlet. Téma alapjáraton nem lehet elhasznált. Megformálása annál inkább. Ha valami sok előadáson visszaköszön (egyre kopottabban, és eredeti értelmétől egyre messzebb kerülve), majd ezt észrevesszük, az csak az egónkat simogatja (mennyire műveltek vagyunk!), de élményt nem nyújt. Lopni csak mértékkel érdemes – valamelyik néző úgyis ismeri a forrást.

A csujjogatás, a kikacsintós pisi-kaki, kaján poénok ideje lejárt – és akkor innentől fogva nem teszek folyamatos kitérőt a feljebb emlegetett álomszuszékokra. A kukucskáló színpadi formajelleg is vesztett az erejéből, hiszen nincs, aki nem úgy megy színházba, hogy „ma este SZÍNHÁZBA megyek”. Felölti a nyakkendőjét és a magassarkúját, a pénztárcájában külön helyre készíti a ruhatári, körülbelül kétszáz forintot, és nem vacsorázik otthon, mondván a szünet a büfézésre a legalkalmasabb. Aki a színpadon repül, annak a derekán heveder van, ami pedig egy kötélben folytatódik. Mindenki tudja. Kihaltak az illúziók. Az emberek túl sokat tapasztaltak. A szerencse az, hogy többet annál, mint amennyit megértettek. A kortársak a metaforáknak, a szimbólumoknak, az elvontságnak – és így a táncnak, a zenének is –, az interaktivitásnak, a „közönségbántalmazásnak” hódolnak. Minél több embernek magas valami, annál magasabb művészetről beszélünk – nem feltétlenül peioratívan szólva. Kihívásra van szükség, az agytekervények csikorgatására. Inkább legyen a néző aktív mellébeszélő, mintsem a székében penészlő, puszta hús. Fontos, hogy kíváncsiak legyünk egymásra, hogy merjünk puhatolózni, mit ért a rendező a medence, mint díszlet alatt, és mire föl eteti három órán át gumicukorral a színészeit. Egy féle-fajta színház mandátuma lejárt, a helyébe új tiszt lép, új misszióval. A rendfokozat megmarad, csak más viseli a váll-lapot. A leköszönőt persze nyugdíjazzák. Ha akar, maradhat tanácsadónak, oktatónak. És igen, tényleg! Rengeteg ember szorul felzárkóztatásra, korrepetálásra. Merjük csak egyes klasszikus, megkövesedett színházakat a „muzeális” bélyeggel illetni. Legyenek ők az „archívumok”, őrizzék a múlt lenyomatát, méghozzá teljes mellszélességgel kiállva emellett. Nem tilos az Á, nem az elrettentés a cél, pusztán mindenki tudná, mire számíthat, mit kap a hátszőrborzolóan magas jegyárakért. Így nem harapná át a fenti színházak torkát a kritika, de az éltető állótaps tovább kísérné pályafutásukat. Kecske jóllakott, káposzta megmaradt – mégis van hely az alvajáróknak.

Aztán ez a leköszönő öreg, ez az antikvitás, poros emlékké válik. Kicsinek, nagynak ugyanúgy. Ő lesz a nosztalgikum. A Joker-lap, az örökzöld. Bármikor bevethető. Közkincs-szerű, ikonikus humorforrás. Egyszemélyes történelem. (Hiszen, ha valakire trapéznadrágot adnak a színpadon, az óhatatlanul is a szabad lélek, a hippi lesz. Csak úgy, hasonlatként.) Ez egy időutazás, ami során szabadon kinevethetjük korábbi esetlenségeinket. Ezért is roppant csábító.

Hogy keverhetőek-e ezek a régi ínyencségek a mával? Az biztos, hogy egy produkció se lett modern feldolgozás a cigiző, meztelen szereplők és a neonfények miatt. Dohányozni nem nagyobb ritkaság, mint cipőt kötni. Spontán telepöfögni a színpadot hatásvadász. Mégis, néha kénytelen előbújni a múlt a függöny mögül. Ha lépten-nyomon nem üti fel a fejét, maga a „modern”, a „forradalmi”, az „új” is elveszti létjogosultságát – hiszen relatív jelzők. Valamihez képest tudnak csak „kevésbé ráncosak lenni”. Természetesen felvethető a kérdés, miért újabb egy stílus, egy élet, mint a másik. A tíz éve halott macskám is ugyanúgy köpködte ki a szőrgolyóit, mint a mostani. Tehát ő most utánzat? Ő gagyibb? Mindenki másolata mindenkinek? Ahogy én nagyszabású terveket szövök arról, hogy megtalálom a rák ellenszerét, és átveszem az irodalmi Nobel-díjat, mielőtt betöltöm a huszat, úgy megteszi egy mostani pólyás is majd tíz év múlva. Persze, csak ha beletörődök, hogy van egy klónom, aki még nem is szobatiszta, de ugyanazt fogja csinálni, mint én, hát bele se kezdek, hiszen oda az egyediségem. Hol a megállj, ki a főgagyi? A színház ad orvoslatot.

Gagyi, lejárt szavatosságú tárgy például, ott nincs. Gagyin felhasznált annál inkább. A színpadon a negyven centis, fenekét riszáló, műanyag húsvéti nyúl is működőképes kellék. Önmagában bóvli, ócskaság, de a kontextus, a miliő, amibe ágyazódik, felfed(het)i a lényegét. Aki kiáll, amit kiállítanak, az képvisel. A száguldó óriáscsiga egyaránt. Reprezentál. Mit? Mindig mást. A színházban nehezebb jól másolni, mintsem újat alkotni. (Még egyazon produkció se szokott másodperc pontossággal ugyanakkor végződni két, egymást követő este. Valami torzult a tegnaphoz képest, valami ma született.) Egy teniszlabda lehet mezei teniszlabda, de szemgolyó is, a tiltott gyümölcs, rabláncon olómgolyó, villanykörte, a távoli nap, varázsgömb, egyebek. A színész lehet vénember, kölyök, arisztokrata, csavargó, isten, tündér, róka, nárcisz, kavics, egy betű, az éjszaka, a szenvedély, mint fogalom szintén. Persze a mai, a friss, tabudöntögető, hű de elvont, szarásból is művészetet faragó színház is könnyen esik saját csapdájába. A gyönyörködtető, rekeszizomlázat okozó színház mellett ő szintén gagyi, ha azt hiszi, hogy maradt bármilyen maradék korlát, gátlástalanság az emberekben – hiszen a társadalom látott már minden nemű kegyetlenséget, bujálkodást, mindenki élete kész szappanopera. Ha állítja, akkor csakis az aznap estére vonatkozólag teheti. Hét és tíz óra között mindenkivel el akarja felejtetni, hogy ő néző, színházban van, az illedelmes viselkedés, és a tapsikolás elvárt. Ez a cél elérhető, de csakis egyszer. Ugyanazon a módon soha, mert akkor a vesénkbe látnak a nézők. Értik mire megy ki a játék, nem adják könnyen magukat. Nem, klón-megoldások száműzve. Inkább szülessenek széteső, rossz előadások, de azok legalább önerőből, saját kísérletek nyomán. Más ötleteinek újrahasznosítása a megfelelő lábjegyzetek nélkül a színházban nemhogy gagyi, de öngyilkosság. Más kérdés, hogy rövidtávú művészekből mindig is csordultig voltunk – nem mi, magyarok, hanem mi, emberek.

2010. március 21., vasárnap

Vasárnapi kép: Barcsa Sándor


A tükörben csak magamat látom.
Az emlékezet az, ami átemel a homályon.
A végtelen megnyitja kapuit.
Lelkem érzi, a Sors, ki az úr itt.

Kép: Barcsa Sándor
Szöveg: Garamvári Gábor
.

2010. március 19., péntek

Interjú: Harcsa Veronika


Mai vendégem Harcsa Veronika jazzénekesnő, aki Magyarország egyik legismertebb és elismertebb tehetsége.



G.G.: Öt éve berobbantál a köztudatba és azóta is látványos a karriered felívelése. Ezt hogyan éled meg?
Harcsa Veronika: Öt? szerintem csak kettő. 2008. elején jelent meg a You Don't Know It's You című lemezem, ekkor kezdte a Petőfi Rádió játszani a Too Early című dalt, ekkor ugrott meg az ismertségem. Igaz, 2005-ben alapítottam a quartetem, volt már egy korábbi jazz lemezem és énekeltem az Erik Sumo Bandben, de ezekről kevesebben tudtak. A siker abból a szempontból fontos, hogy szabadságot ad, mondhatok nemet, illetve magam indíthatok el új ötleteket, nem nehéz társakat találnom a megvalósításukhoz. Egyébként ugyanúgy rengeteget dolgozom, mint amikor még nem ismert senki. Elkényelmesedni nem lehet, azt rögtön érezné a közönség.
G.G.: Sokféle formációban lépsz színpadra, ez honnan fakad?
Harcsa Veronika: Sokféle zene, hangulat, előadásmód érdekel. gyerekként is tízféle dolgot csináltam egyszerre, így érzem jól magam. Egyébként a különféle zenekarokban tapasztaltak oda-vissza tudnak hatni egymásra, ami nagyon jó és izgalmas.
G.G.: Nem félsz, hogy szétaprózod magad?
Harcsa Veronika: Nem, mindig vannak olyan időszakok, amikor egy dologra koncentrálok intenzíven. Ilyen volt most január-februárban is, amikor a Bin-Jip bemutatkozó koncertjére készültünk éjjel-nappal.




G.G.: Japán a legnagyobb külföldi sikereid színhelye. A többi országból milyen visszajelzéseid vannak?
Harcsa Veronika: Két külföldi zenekarral dolgozom rendszeresen, a Nicola Conte Jazz Combóval, és Thomas Siffling, német trombitás triójával. Az Erik Sumo Band friss lemezét egy német kiadó adta ki, így velük is sokat utazunk idén mindenfelé. Az európai fesztiválfellépések sokat segítenek abban, hogy külföldön is megismerjenek, de mivel egyelőre nincs saját Nyugat-Európai kiadóm, és nincs olyan hely, ahová mondjuk havi rendszerességgel visszajárnék, ezért a külföldi jelenlétem nem tud olyan erős lenni, mint az itthoni.
G.G.: El tudod képzelni, hogy a dzsessz őshazáját, Amerikát is meghódítod?
Harcsa Veronika: Nem hiszem, dzsesszel meg végképp nem. Egy ideje Amerikában egyáltalán nem számít népszerűnek a jazz, a legnagyobb nevek Európába és Japánba járnak turnézni, mert az USA-ban alig kíváncsiak rájuk. Egyébként az Erik Sumo Band új lemeze most fog megjelenni Amerikában is. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz a fogadtatása, semmi hasonló tapasztalatom nincs.
G.G.: Láthatunk még szaxofonozni?
Harcsa Veronika: Nem, hosszú évek óta nem volt a kezemben a hangszer, és kb. a nulláról kellene kezdenem, ha újra elővenném.. Akkor már inkább gitárral állnék ki szívesen, de az sem holnap lesz.




G.G.: Pécsett és környékén röpke nyolc hónap alatt negyedszer lépsz fel. Készülsz
valami újdonsággal?
Harcsa Veronika: Közel három hónapos szünet után ez a quartetem első koncertje, ezzel az esttel nyitjuk az idei koncertsorozatunkat. Ilyen hosszú kihagyás után nagyon várjuk már, hogy ismét színpadon álljunk együtt. A repertoár ismerős lesz, de néhány dalt átalakítottunk, illetve elővettünk olyan dalokat is, amiket a tavalyi évben nem játszottunk. Új zenei anyaggal az év második felében állunk majd elő a tervek szerint.
G.G.: Szeretsz visszajárni a különböző helyszínekre?
Harcsa Veronika: Persze. Jó, ha egy városban több helyen is fel lehet lépni, a lakók több rétegét is meg lehet ismerni. A pécsi közönség ráadásul nagyon hálás, semelyik Budapesten kívüli városba nem járunk vissza ilyen gyakran.
G.G.: Belülről hogy érzed, mennyiben változik egy-egy szám előadása az évek alatt?
Harcsa Veronika: Nagyon sokat tudnak változni. Van, hogy maguktól indulnak el új irányba, van, hogy direkt alakítunk át egy-egy dalt, hogy izgalmas tudjon maradni.
G.G.: Mennyire írod ki magadat a dalszövegeidben?
Harcsa Veronika: Nagyon. Sosem nyilatkozom a magánéletemről, a szövegeimben viszont sok minden benne van...



2010. március 18., csütörtök

Ancsin Gábor 2009 decemberi képriportja a csángókról az [origo] fotórovatán.

Az origo.hu/ foto támogatásával létrejött képriport:

A romániai Bákó megyében 45 magyarországi és erdélyi tanár dolgozik azon, hogy a legrégebbi magyar nyelvjárást beszélő csángók öröksége ne vesszen el.

A 250 ezres moldvai közösségből mára 60 ezren beszélik a magyart. Jelenleg 21 településen 1600 csángó fiatalt tanítanak délutánonként, akik egymás között már románul beszélnek, a magyar csak második nyelv a számukra.

A bákói székhelyű Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (www.csango.ro) által létrehozott oktatási program tíz éve segíti a magyar nyelv fennmaradását.

A magyar állam az elmúlt évben körülbelül 47 millió forinttal támogatta a szövetség működését.

A falvakban élő családok nagy része mélyszegénységben él. A gyerekeknek az iskola után segíteniük kell a jószágok tartásában is.

A lakásokból leválasztott tantermek átalakítását, felújítását, berendezését a tanárok végzik. Télvíz idején a gyerekek maguk aprítják fel a tüzelőt és fűtenek be.

Mivel Moldvában nincs magyar középiskola, nem lehet magyarul misézni, és nincs magyar munkahely, ezért a szülők már nem egyszer szándékosan nem tanítják meg gyermekeiket otthon magyarul.

A román állami iskola még napjainkban is fizikai kényszerítő eszközöket alkalmazó légköréhez szokott csángó gyerekek fegyelmezése a magyarországi tanárok számára nem mindig egyszerű feladat.

Sok gyerek csak román fonetikus írással tudja a magyar szövegeket leírni: "Mi atyánk aki mennyekben vagy..."

A Magyarországról és Erdélyből érkező tanárok puritán körülmények között töltenek el átlagosan két évet. A szolgálati lakások nagy részében fával fűtenek és még kútból húzzák a vizet.

A hiányos infrastruktúrával rendelkező Moldvában még mintegy hatvan faluban található olyan nyelvállapot, amely menthető. Jelenleg 21 településen folyik délutáni magyar oktatás.

A csángó családok életét teljes egészében átitatja a római katolikus vallás, amelyet románul gyakorolnak. Magyar nyelvű misét jelenleg nem tartanak Csángóföldön.

2009-ben 2 cég, és mintegy 600 magánszemély küldött karácsonyi csomagot az oktatási programban részt vevő csángó gyerekek részére.

Az ajándékcsomagokat Magyarországon hasonló korú gyerekek állították össze, hogy a meglepetéseknek biztosan örüljenek a csángó fiatalok.

Advent végén 12 csíkfalusi gyerek kapott meghívást az Országházba a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának jóvoltából.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...