2010. április 30., péntek

Interjú: Somogyi Réka selyemfestő

Fontos állomása a mai nap a Kísérleti Adás-nak. Már a kezdetek-kezdetén bátorítottam minden olvasót, ha valaki szívesen kipróbálná-megmutatná, hogy érez késztetést és tehetséget magában, hogy megmutassa mit tud, azt szeretettel várom a szerzők között. Ma elmondhatom, hogy megérkezett az első fecske. Az első olyan interjú olvasható-látható, amikor valaki vette a bátorságot és úgy döntött, hogy felkeres és bemutat egy ismeretlen alkotót. Így került a "lap hasábjaira" Somogyi Réka selyemfestő, akivel Balázs Zsolt beszélgetett.



B.Zs.: Mióta festesz?

Somogyi Réka: 1996 ősze óta.

B.Zs.: Milyen út vezetett el a selyemig?

Somogyi Réka: Amikor festeni kezdtem még egyetemre jártam és fel sem merült bennem, hogy mit fogok csinálni az egyetem elvégzése után. Örültem, hogy parkolóba állhatok egy kicsit. Később pedig csak a kötelező 15 órát tanítottam le, hogy legalább a tanári diplomám meglegyen. Szóval semmilyen út nem vezetett, nem volt út.

B.Zs.: Miről festesz a legszívesebben?

Somogyi Réka: Arról, ami éppen van, leginkább bennem, mert ezt a területet ismerem a legjobban. Naplót festek.
















B.Zs.: Volt már olyan, hogy tanakodtál valamin, megfesd-e? Ha igen miért?

Somogyi Réka: Szexuális jellegű képek megfestésén tanakodtam, azon mennyire legyenek direktek. Aztán festettem direktet is meg olyat, ami csak sejteti.

B.Zs.: Ott van előtted az üres, tiszta, fehér selyem. Hol kezded el a képet?

Somogyi Réka: Minden képet máshol. Van egy kezdő gondolat, néha az a kép alja, néha a közepe. De jobban szeretem, ha a közepe. A kép célja csak festés közben derül ki, hogy mi lesz.

B.Zs.: Mire gondolsz festés közben?

Somogyi Réka: Nehezebb részeknél arra, amit csinálok, húzom a vonalat, ne remegjen a kezem, munkásabb, aprólékosabb részeknél, mint akárki más, ami épp az életben aznap van, aztán meg nem gondolok semmire. Semmire, de semmire, ez a legjobb rész.
















B.Zs.: Milyen terveid vannak a festéssel a jövőben?

Somogyi Réka: A festéssel nincsenek terveim, szeretnék festeni, amíg tudok. Viszont szeretném a képeimet ruhákon, porcelánon, akármilyen más felületen látni.

B.Zs.: Mennyi ecsetet, hány méter selymet használtál már el?

Somogyi Réka: Ecsetet nem sokat, de ezt nem számolom.Képet kb. 2OO-at 25O-et festettem, valahol a kettő között, általában egyméteresek a képek, néhány kétméteres is volt, innen nem nehéz kiszámolni. (mosolyog)

B.Zs.: Mikor készül el teljesen a kép?

Somogyi Réka: Amikor telefestem az egész felületet, ha kell a fehér részeket fehérre s a díszítés is rajta, ha kell.
















B.Zs.: A hit és önkifejezés kapcsolata hogyan nyilvánul meg nálad?

Somogyi Réka: Erről nem merek beszélni. Mert semmi másról nem szól. Valamit körbefestek, valamit amit emberi szó, kép, mozdulat sosem érintett. Hitnek nem nevezném. A bizonyosság meg nagyképűnek tűnhet. Rá van írva minden képre...

B.Zs.: Kipróbálnád magad zenészként vagy más kreatív tevékenységben is?

Somogyi Réka: Táncolni szeretek nagyon-nagyon. Nem tanultam táncot, leginkább magamtól.

B.Zs.: Példaképek? Mesterek?

Somogyi Réka: A festésben rengeteg van, a legtöbb névre nem is emlékszem. Hundertwasser, Niki de Saint Phalle, Paul Klee, Szász Endre, Chagall most hirtelen, de ha felmennék a másik szobába és megnézném az albumokat még 5O-et biztos ide tudnék írni.

A "szellemi" úton Ramana Maharshi és néhány követője, de nekik semmi, de semmi közük a festéshez.




2010. április 29., csütörtök

Hajdú Tamás képriportja: Az oroszlánok mélyen alszanak ma éjjel

Hajdú Tamás (http://hajdutamas.blogspot.com/): Az oroszlánok mélyen alszanak ma éjjel

Gyermekkorom óta mindig is furcsa érzéseim voltak a cirkusz világával kapcsolatban. Erős vonzódást éreztem iránta, de ugyanakkor enyhe félelmet is. Vonzott a mágia, az akrobaták, az állatvilág, de távolságra intett a szigorú hozzáállás a nomád életmód, a kíméletlen állatidomítás. Durva és kemény élet ez.
Mára már a vándorcirkusz egy kicsit megkopott, most csak a pénzről szól és az átverésről, nincsenek meg azok az igazi cirkuszi érzések, eltűnt az Arbus féle "freaky" világ – vagy csak én lettem felnőtt?
A tavaly nyáron, Nagybánya környékén turnézott az Európa cirkusz. Nem nagy sikerrel, talán a pénzhiány vagy az emberek érdektelensége miatt. A nagyrabecsült zebrájuk, a cirkusz új feltörekvő csillaga, egy kicsit sántított. Ki is hívták a helyi "sintér"állatorvost, aki sürgős beavatkozást ajánlott. A zebrát helyben el is altatta, s kirakta a 40 fokos napra és mind aki jól végezte a dolgát el is távozott. Másnap a laboratórium boncasztalán találkoztam a zebrával. Szomorú látvány volt. A cirkuszosok jogosan az udvaron cirkuszoltak, fenyegetőztek és kártérítést követeltek a sintértől. De hiába.
Történt, hogy pár hét múlva hív a kollégám, hogy el kellene menni a cirkuszi oroszlánokat beoltani. Egyből a fotóra gondoltam és nem mint a szakmai érdekességre:) ritka alkalom az ilyen.
A cirkuszosok nagyon gyanakvóan néztek ránk. Minden harmadik rákérdezett hogy nem mi altattuk el a zebrájukat? Mert nagyon ismerős nekik az arcunk. Mindenre rákérdeztek és végig a sarkunkba voltak, de legalább engedtek fotózni, amit máskor nem szívesen látnak.
Az oltás minden gond nélkül lezajlott, az idomárok hihetetlen kapcsolatban vannak az állatokkal. Az óriási oroszlán mind egy kis cica dörgölőzött és pózolt a gazdinak. Érződött a szeretet, amivel velük bántak, de érződött a bezártság is, a rács, ami azt jelezte, hogy nekik nem ott a helyük, hanem a szabadban, egy más országban, egy más kontinensen.
Azon az éjszakán az oroszlánok mélyen aludtak, és friss zebrahúsról álmodtak.










2010. április 28., szerda

Megnyitószöveg: Tóth Balázs Zoltán

Már korábban is tettem kísérletet arra, hogy egy egyszer elhangzott szöveget megőrizzek, Aknay Csaba Végh László kiállításán elhangzott szövegét közölve, így elmondhatom, hogy most csak folytatom a megkezdett folyamatot. Ezúttal Tóth Balázs Zoltán Fehér Vera kiállításán elhangzott megnyitószövegét adnám közre.

"Fehér Verát, ha valamivel, akkor a hibaizmussal lehetett azonosítani. Ennek, pár társával együtt a megszállottja (volt) és, most ezen munkák láttán is megállapítható, hogy komoly nyomot hagyott alkotói munkamódszerein.

Ugyanis mind a 8 darab kép egytől egyig hibás, rosszul, többnyire túlexponált, bemozdult, életlen, nem klasszikusan komponált.

És nagyon markánsan fekete.

Ez a feketeség az, amely összeköti ezeket a képeket.

Na meg az, hogy ezek ugye, ahogy Vera a címet is megadta: önarcképek, az ő képei,

azaz az ő, mármint Vera arcképei, másokon átmosva.

A feketeségben pedig ez artikulálódik.

A kioltás.

A fehérben pedig, ami olyan fehér, hogy hunyorítasz tőle, az újraélesztés bújkál.

Hogy bárkit (számomra bárkit), aki neki, a fotográfusnak fontos, és számít annyira, hogy képbe fogalmazza, kioltson és saját magával ruházza fel. Hogy aztán –ezért elnézést a jelenlevő „modellektől” nekem is fontos legyen. Már nem az persze, hogy a Verát láthatom másban, hanem az, hogy milyen szépen, és klasszikfotográfiai értelemben mennyire csúnyán

Rendezte össze a mondanivalóját az őt körülvevőkről, és rajtuk keresztül magáról.

Ami számomra a legjobb az egészben, hogy ismét bebizonyosodott, hogy egy elméleti kiindulásból, a hibaista törekvésekre gondolok mostan, majd azok célzott begyűjtéséből, majd a küldetés kvázi lehetetlensége miatt ennek a törekvésnek a felfüggesztéséből valami olyan születhet meg, amely már túlmutat ezen, és egy koherens világot hoz létre.

Ami a Veráé."

2010. április 27., kedd

Kitekintő: Munem Wasif

Egyértelműen szerencsés nemzetnek vallhatjuk magunkat, hiszen rengeteg tehetséges fotós született a hazánkban. Az ő nevükkel és képeikkel minden nap találkozhatunk is a magyar sajtótermékekben. Néha érdemes azért külföldön is körülnézni. Ebben a rovatban ezért a világ távoli, vagy akár nem is olyan távoli tájain dolgozó fotósokból szemezgetek.

Munem Wasif

Bangladesre biztos nem úgy tekintünk, mint nagy fotós nemzedékeket kinevelő országra. Pedig ma már egy ilyen szegény országból is be lehet futni nemzetközi karriert. Ékes példa erre Munem Wasif, aki fiatal kora ellenére már nagy lapoknak (pl. Le Monde) dolgozik és képeit rangos fotópályázatok díjazottjai között is sűrűn viszontlátjuk. A honlapján pedig betekintést is nyerhetünk belőle, ráadásul elég nagy méretben: http://www.munemwasif.com/
.

2010. április 26., hétfő

Képes beszámoló a II. Török Nap-ról, a Fonó-ból

Április 24-én a Fonóban rendezték meg a Magyarországon élő törökök és a török kultúrát kedvelő magyarok II. országos találkozóját. Képes beszámoló a rendezvényről, amely délután két órától az éjszakába nyúlóan közel hatszáz török és magyar ember számára nyújtott remek szórakozást.
Indzsi Deniz, a Pécsett élő török származású művésznő hastánc előadásával vette kezdetét a műsor.

Akinek megtetszett a hastánc, rögtön el is sajátíthatott pár alapmozdulatot.

Az alapok elsajátítása után jöhettek a nehezebb elemek is.

Bár a bazár nem vetekedhetett az isztambulival, de török portékának itt sem voltunk híján.

A kisebbek és nagyobbak a kézműves sarokban tehették próbára kézügyességüket.

A félhold és a mosoly egész nap kéz a kézben járt.

A török édesség méltán világhírű, itt sem maradhatott ki.

A török konyha remekeiből is falatozhattunk.

Aki kedvet kapott, akár egy török útra is befizethetett.

A török üdítőitalok sokfélesége nehéz döntés elé állította a kóstolókat.

Az előtérben török könyvek és fotókiállítás (a képei itt) várta a látogatókat.

Aki haza is akart vinni egy kis édességet, annak is volt miből válogatni.

Szerencsére ma már nem kell harcolnunk egymással.

A Turkinfo tánccsapatának előadása történelmi jellegű esemény...

...hiszen Magyarországon még nem volt hazai tánckar...

...amely török néptáncot adott volna elő.

A programok között jól esett egy kis pihenés a kerthelyiségben.

A rendezvény húzóneve egyértelműen Palya Bea volt.

Mindig lenyűgöző az a közvetlenség, ahogy a közönsége felé fordul...

...és érzelemdús előadása sem sokat kopott az évek alatt.

Havas Judit által előadott török vers összeállítást is érdemes volt végighallgatni.

A Makám együttes megmutatta...

...hogy a magyar és balkáni zene...

...mennyire közel áll a török zenéhez.




A koncertek között a bátrabbak a táncházban a török táncokat is kipróbálhatták.

Az esemény zárásaként...

...az Arasinda együttes megmutatta, hogy milyen az igazi török zene.

2010. április 25., vasárnap

Vasárnapi Kép: Feltóti Sándor

Feltóti Sándor: Áthelyezés

Negyvenöt. A történelem vad éveinek egyik vége.
Mégis. A múlt kezdetének egyik eseménye.
Hódítások újrakezdése, majd eltörlése.
Évek óta a felszabadítók újbóli térnyerése.

Kép: Feltóti Sándor
Szöveg: Garamvári Gábor
.

2010. április 23., péntek

Interjú: Stumpf András

Mai vendégem Stumpf András, a Heti Válasz Junior Prima díjas újságírója.


G.G.: Hogyan készül fel egy újságíró?

Stumpf András: Hogy egy újságíró hogyan készül fel, azt nem tudom. Arról vannak fogalmaim, hogy a jó újságíró hogyan. Persze ilyen sincs, hogy jó újságíró: mint minden munka, amelyet nem gépek végeznek, ez is hullámzó. Emberek vagyunk: van úgy, hogy szép az élet, nincs különösebb gond, vagy éppen rengeteg a gond, ezért aztán jó munkaterápiával feledtetni – ilyenkor az ember úgy készül fel, hogy abból jó cikk születik. Hogyan? Egyszerű: nagyon. Persze más egy oknyomozó felkészülése és más egy főleg interjúkat, különféle témájú cikkeket és publicisztikát íróé. Én utóbbi három műfajban ténykedem. Az oknyomozó viszont van, hogy fél évig is készül, mire megír egy cikket. Heteket tölt a cégbíróságon, elutazik külföldre, számlakivonatokat böngész, ezer háttérbeszélgetést folytat, mire mindent bizonyítani tud. Mert nem elég tudni valamiről, hiteles forrásból. Azért, amit az ember leír, felel – ha sok érdeket sért, amit leírt, nagy valószínűséggel bíróság előtt is helyt kell állnia állításai valóságtartalmáért. Éppen ezért drága műfaj az oknyomozás, nem véletlen, hogy kevesen űzik magas fokon, s elsőként a válság beköszöntével az oknyomozó újságírókat tették utcára még Amerikában is. Pedig ők látják el a házőrző kutya szerepét, már ami az államot illeti – ha tolvajt szimatolnak, utána mennek.

Az én dolgom más. Félig-meddig szórakoztatás is, ha például a címlapos nagyinterjúkra gondolok. Ami fontos: nem öncélú a szórakoztatás. Csupán az olvasó tisztelete. És az interjúalanyé. Azt szeretném elérni, hogy az olvasó ne tudja letenni az írást, ha már belekezdett. Hogy a szöveg lendülete vigye végig az egészen. Ehhez egész eszköztár áll a rendelkezésemre – a leglátványosabb ezek közül a provokatívnak tetsző kérdés. Feszültséget teremt, amelyet fel kell oldani (ez alapvető emberi ösztön), s ez a feszültségoldásra való vágy röpíti tovább az olvasót a cikkben.

És el is érkeztünk a felkészülés kérdéséhez. Ha az nincs, lehetetlen provokálni. Az, hogy „De hülyén néz ki. Egyetért?”, nem újságírói provokáció. Hanem bunkóság. Ekkor az interjú alanya joggal borítaná ránk az asztalt. Távozna. Nem születne cikk. Akkor azonban megbocsátja a feszültséget, provokációt, ha annak van alapja. Ha érzi: tisztában vagyunk az életútjával, fontos, valóban ellentmondásosnak tetsző, vagy egyértelműen ellentmondásos elemekre mutatunk rá benne. Még örül is ilyenkor, hogy feloldhatja az ellentmondásokat, elmagyarázhatja döntései okát, meglátásainak változását.

Ez a felkészülés ideális esetben egy teljes munkanapot ki kell, hogy tegyen. Nem mindig van rá idő. Nem mindig van hozzá elég önfegyelem. Főleg hat év után – ennyi ideje vagyok újságíró, s ez alatt óhatatlanul kialakul valamilyen rutin. Első interjúmat tizenhat órán át írtam egy ültő helyemben, szenvedtem, kínlódtam, míg a betűk szöveggé álltak össze. (Nagyon fontos: az interjú NEM az elhangzott beszélgetés gépelt változata!) Ma már hat óra alatt megírom a tizenkétezer karakteres interjút úgy, hogy az közölhető.


G.G.: Hetilapnál dolgozol, ez mennyiben tér el napilapos robottól?

Stumpf András: Minthogy hetilapnál kezdtem, napilapos sosem voltam, nem tudom. Ahogy a kollégákon látom, nem sokban. Nem kevesebb a munka, nincs lazsálás. A nagy cikk leszervezése, felvétele, megírása mellett értekezletek, anyagok a Heti Válasz internetes oldalára, publicisztikák, kishírek írása, témagyűjtés, plusz járulékos elfoglaltságként tévéstúdiókba rohangálás hajnalban… Kitesz egy tisztességes munkahetet ez is, meg a napilapozás is, nyilván.


G.G.: Színészeknek szerepálom, az újságírónak mi az álma?

Stumpf András: Az, hogy ne unja meg. Hogy nyitott tudjon maradni, hogy a rutin ne másszon rá az agyára. A rutin ugyanis segítség, de a legnagyobb veszély is. A könnyebbik út. Az álom az, hogy egy darabig még jöjjön valahonnan motiváció, hogy a legjobbat hozzam ki az adott témából és magamból. Van, hogy eltűnik. Az rossz. Konkrét álom, mint a színészeknél egy szerep? Volt ilyen. Cseh Tamás. Mindig elkerültük egymást. Aztán felhívott, kiderült, hogy olvassa az írásaimat. Meghívott, és elkészíthettem élete utolsó interjúját. Nem is változtatott a szövegen. Pedig nagyon görcsben volt a gyomrom – nem akármilyen felelősség. Tudta, mondta ő is, hogy ez lesz az utolsó.


G.G.: Tavaly Junior Prima díjat kaptál, változott ettől az újságírói gondolkodásod, megítélésed?

Stumpf András: Korábban – most mit álszenteskedjek? – elkezdett már bennem motoszkálni, hogy a fenébe is, igazán hozzám vághatna már valaki valamilyen elismerést. Nem mintha számítana, de annyi kollégámnak van már a rovatban, hogy lassan szinte kínos így díjtalanul. Tavaly, a Cseh Tamás-interjú után éreztem aztán, hogy nem kell nekem díj. Mert ez az én díjam. Nem csak kivagyiságból, hogy én készítettem az utolsót, márpedig utolsó csak egy van. Hanem az élmény miatt. Hogy én ülhettem a mellett az ágy mellett, hogy beszélgethettem ezzel az emberrel. Kisimult tehát ez a díjas ügy teljesen, és ahogy az lenni szokott: amikor nem görcsölsz már rá, megkapod. Így is lett. Az újságírói gondolkodás meg nem változhat díjtól, pénztől, semmitől. Annyi változott, hogy megvettem életem első saját autóját – a díjjal járó pénz híján nem tettem volna.


G.G.: A válaszaidból úgy érzem, hogy nagy hatással volt rád Cseh Tamás. Tanultál tőle valamit?

Stumpf András: Persze. Nyálasan hangzik, de azt, hogy az élet csoda. Erőt láttam. Ott fekszik egy haldokló ember az ágyon, te ülsz mellette, és beszélgettek. Azt várnád, hogy legalábbis hullaszag terjeng, hogy az egész nagyon szomorú. Nem volt az. Azt tanultam tőle, hogy ha a saját sorsodat, életedet éled, nem baj a halál. Nem mondom, hogy nem félt, hogy örült neki. Dehogy örült. Szerette az életet. De nem bánt meg semmit. Ahogy a jól ismert Sinatra-dal: I did it my way. Ezt éreztem végig. És nem csak ezt: nem volt könnyes búcsú, nyeldeklős életlezárás. Erő volt. Harcos, indián, férfierő. Felkelni alig tudott már egyedül, de az akarata, a lénye erős maradt: nyilvánvalóan ő volt a családfő például, az apa – nem pedig a szegény beteg ember az elfüggönyözött szobában. Valahogy a tüdőrákot sem szűkölve élte meg. Persze, tudta, hogy tehet róla ő is – az a rengeteg cigaretta, ugye. De minthogy hozzá tartozott az életéhez, és tényleg a saját életét élte, ezért azzal a biztos tudattal volt fölvértezve, hogy a saját halálát is fogja halni. Így is lett. Szabadság, szerelem – és őszinteség. Úgy tudott pozőrködni, hogy mégis igaz volt minden. Emberséget, természetességet tanultam a betegágya mellett. Azt, hogy nem kell túlgörcsölni a dolgokat – élni kell.


G.G.: Más. A blogok és egyéni véleménynyilvánító fórumok világát éljük. Szerinted mennyiben változtatja ez meg az újságírás jövőjét?

Stumpf András: Változtatja már most is, igaz, nem annyira a blogok, mint a netes hírforrások, portálok. Ezek nagyjából ki fogják nyírni a hagyományos napilapot. A blog viszont nyilvánvalóan nem lesz az újságírás jövője. Nem is lehet: két okból. Egyrészt nem lehet belőle megélni. Másrészt a hitelessége kérdéses. Kell egy szerkesztőség, amely hitelesíti a bloggert. Ha vélemény-blogokról beszélünk, azok persze átvehetik, sőt, át is vették a hagyományos publicisztika helyét, ám ténycikkeket akkor fogadunk el – ha egyáltalán – hogyha azok megbízható helyről jönnek. Bloggereknek idejük, energiájuk sincs (hiszen a főállású, szerkesztőség-független bloggerkedés nem hoz a konyhára), hogy sorozatban valódi, tényfeltáró cikkekkel rukkoljanak elő. A szerkesztőségi formát tehát nem féltem – az viszont valószínű, hogy idővel megszűnik, vagy kis, drága presztízsszegmenssé válik a minőségi nyomtatott sajtó.

2010. április 22., csütörtök

Ivasivka Máté képriportja: Dunapest

Ha sorra vesszük a világ nagy városait, feltűnő,

hogy közülük sok

folyópartra épült. Ennek gazdasági, logisztikai, vagy éppen vallási

okai vannak. Ha Párizs, akkor

Szajna, ha Kairó, akkor Nílus,

ha London, akkor Temze

és még sorolhatnánk. De csak egy olyan folyó létezik

a világon, amely annyira

“nemzetközi” lenne, mint a Duna.

2850 kilométerével 10 európai

országot érint, és átfolyik négy fővároson, köztük Budapesten is,

meghatározva ezzel lakóinak életét.

Számtalan munkát ad az embereknek a szállítmányozástól a turisztikáig.

Valaki szereti, valaki nem szereti, de esztétikai értékei vitathatatlanok -

természeti kincs. “Sok víz lefolyt

már a Dunán” - mondja a szólás.

De mint tudjuk “a jóból sosem elég”.












Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...