Rabszolgavallásosságom vetülete, avagy Béki István golgotája 1990.

A mai rohanó világban ritkán tekintünk visszafelé. Többnyire se idő, se mód nem nyílik rá. Történelem könyvekbe illő események még úgy-ahogy előkerülnek, de hogy mondjuk 1990-ben mi számított kultúrának, arra már nem sokan tudnánk választ adni. Néha talán mégis érdemes felidézni az akkori kor szellemét. Bozsaky Dávid anyaga a Kísérleti Adás számára.

Rabszolgavallásosságom vetülete, avagy Béki István golgotája 1990.

Béki István jelenleg az egyik legjelentősebb aktív performansz művész Magyarországon. Átütő erejű performanszainak katarzisa a résztvevőkben örök nyomot hagy, hiszen bemutatóin nem lehetünk passzív nézők. Jelenlétünkkel az önmagán elkövettetett áldozathozatal részesévé válunk. Cinkossá, bűntárssá avat minket, a saját kárára, amíg ő saját testét áldozza a világ bűneiért. Hamarosan megjelenő performanszkötetének apropóján ajánlom a Kísérleti adás olvasóinak figyelmébe első performaszának leírását és az ez alkalommal készített fotósorozatomat.

1990-et írunk és a Miskolc szívében található Ady Endre Művelődési Központ hatalmas színházterme csordultig megtelt nézőkkel. Mindenki az illegalitás homályából kilépő, ünnepelt VHK együttes koncertjére volt kíváncsi. De egy néhány perces akció még a rákövetkező koncertet is súlytalan cirkuszi parádévá alacsonyította.

Jómagam egy kölcsön Zenittel várakoztam a színpad mellett, amíg Béki Istvánt a performert a színfalak mögött segédje, Medve Zoltán alias Dócens tetőtől talpig fehérre mázolta. A porond két oldalán egy-egy mosógép állt, amibe berakták a ruháit őt magát pedig kopaszon, anyaszült meztelenül egyetlen ágyékkötőben a két masina közé feszítették láncra. Ekkor bejött Emília, a hosszú lábú, fekete hajú amazon. Aktatáskájából egy kétméteres bőrkorbácsot vett elő és a tömeg megdöbbenésére teljes erőből ütni kezdte Békit. Majd ha azt gondolnánk, hogy ezt nem lehet tovább fokozni, bejött a performer másik segédje, Zemlényi Attila, aki átvette a korbácsot és a maga tagbaszakadt termetével minden erejét latba vetve kezdett Békin muzsikálni. Tizennyolc súlyos ütést állt szilárdan a performer, míg a vérveszteségtől és a pokoli fájdalomtól végül eszméletlenül zuhant össze. Láncainak kulcsát a színpadra tették, így a nézők kezébe helyezték további sorsát. Néhány perc döbbent csend után végül a kemény magból néhány remegő térdű punk rocker keltette életre Békit.

Mindamellett, hogy a résztvevőkben örök nyomot hagyott a performansz katarzisa, olyan transzcendentális hullámokat gerjesztett, hogy ugyanazokban a percekben az utcán, a benti történésekről mit sem sejtő szkinhedek garmadája a művelődési házzal szembeni roma foglalt lakások ablakain beugrálva kezdtek tömegverekedésbe. Azt hiszem, csak ezért történhetett meg, hogy másnap a helyi sajtó címoldalon hozta az eseményt. Béki performanszának leírását még azóta sem tette közzé senki. Versesköteteinek, performanszainak, valamint a munkásságával kapcsolatos publikációk listáját a Wikipédián találhatjátok: http://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A9ki_Istv%C3%A1n

Hogyan fényképezzünk a muszlimok közt

Bozsaky Dávid írása és képei


Egy muszlim országba látogató fotográfus mindig átéli azt a csalódottságot, hogy úgymond a téma az utcán hever, de lefényképezni nincs lehetősége, mert mindenki olyan hevesen tiltakozik. Jó tehát, ha tudjuk: a muszlimok az intim szférájuk nagyon erős sértéseként élik meg, ha fényképet készítünk róluk. Nem csak a kendőjükbe burkolózott nők, de az aggastyánok, a koldusok is nagyon zokon veszik, hogy úgymond a nyomorukon csámcsogunk. Ők ezt egyértelműen kigúnyolásukként, szégyenteljes helyzetük kirakatba állításaként élik meg. Ne csodálkozzunk hát, ha célba veszünk egy járókelőt úgy, hogy ő nem is látja és egy másik szalad oda hozzánk, hogy figyelmeztessen, ne műveljünk ekkora illetlenséget. Viszont egy rövid közvetlen beszélgetés, vagy egy sikeres alku után nyugodtan rákérdezhetünk, hogy készíthetünk e képet is. A megkérdezés soha nem számít udvariatlanságnak. A városközpontokban, ahol hozzászoktak a külföldiekhez, könnyen találunk olyat, aki egy kis apróért vállalja a képet, de ne vegyük automatikusan úgy, hogy lekattintom, aztán majd dobok neki valamit. A mélyen vallásos emberek ezt nagyon zokon veszik, ők semmilyen körülmények között nem engednék meg a fényképet. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezekben az országokban egyáltalán nem létezik a fényképezés. Itt is ugyanúgy fényképezik egymást a családtagok, barátok. Ha mondjuk egy faluban rendszeresen visszatérő látogatókká válunk, szinte már családtagnak tekintenek minket, sokkal szabadabban fényképezgethetünk. Azonban még ekkor is minden alkalommal meg kell kérdeznünk, hogy szabad e a felvételkészítés? Családi események, közösségi ünnepek alkalmával is kérjük ki a családfő engedélyét és ha még ezt meg is kaptuk, fényképezgetés közben is figyeljünk oda, ki mennyire veszi ezt rossz néven. És ami a legfontosabb, ha már maguk közé engedtek, vegyünk is részt az eseményen, ne csak a géppel ugrándozzunk. Végső jótanácsként még annyit tudok mondani, idegenként ne akarjunk azonnal kritikát gyakorolni a társadalmon, ahol mi tulajdonképpen csak vendégek vagyunk. Ne a nyomor és egyéb divatos szocio irányzatok legyenek fókuszunkban, hanem a szépet, a szeretetet, az emberi méltóságot, esetleg a viseletek szépségét próbáljuk megörökíteni.

A két 1997-ben és 1999-ben Marokkóban készült fotóm jó példája a fent leírt illemszabályok megsértésének.

Kísért egy arc, avagy az örökös önportrék rejtélye

Bozsaky Dávid írása

Egyes művészettörténeti nézetek szerint a művész pályája elején, amíg nincs kiforrt stílusa, addig a másokról készített portrék helyett mindig csak önmagát képes megfesteni, megrajzolni. Más nézetek szerint ez egész alkotói pályája során így marad, saját karakterét akaratlanul belopja a kész műbe. Olyan ez, mintha a DNS-molekulánkat logikai úton a kezünkbe fogott ceruza, vagy ecset segítségével a papíron örökítenénk tovább. Genetikai kapcsolat jönne létre alkotó és alkotás között? Rendben van, próbáljuk megfejteni! Az egyes alkotóelemek sajátosságai (pl. ecsetkezelés, vonalvezetés, motívumkészlet) hasonlóvá teszik az elkészült műveket is. Amiben egész eddig nincs is semmi furcsa, hiszen minden művésznek van saját stílusa. De hogy illik bele ebbe a sorba a művész mint biológiai lény? Kézenfekvő magyarázat lenne, hogy arra hasonlítanak rajzaink, amit legtöbbet látunk az életben. De hiszen önmagunkat látjuk legkevesebbet, azt is csak tükörből, aminek nemcsak az a sutasága, hogy fordított képet ad, de mindig csak egy nézőpontból, szemből figyelhetjük meg magunkat. Tehát önmagunk ábrázolása nem egy megfigyelésen alapuló tudásból ered, hanem valami tudatalatti, ösztönös ősi képességünk, ha úgy tetszik valamiféle természetfeletti adottságunk része.
Bizony az örökös önportrék rejtélyének kérdésére még nem létezik tudományos magyarázat, sőt akkora a homály, hogy szerintem még arra sem tud senki választ adni, vajon melyik tudományterület fogja ezt a tézist további tényekkel alátámasztani. A pszichológia, a genetika, vagy az etológia? Egy biztos, a művészettörténet addig is ontja majd magából a rejtély további bizonyítékait. Viszont azt már tényleg nem értem, hogy a napjainkban nagy port felkavart Mona Lisa-mizéria hogyan hozhat lázba tapasztalt szakembereket?
.