Bozsaky Dávid írása
Egyes művészettörténeti nézetek szerint a művész pályája elején, amíg nincs kiforrt stílusa, addig a másokról készített portrék helyett mindig csak önmagát képes megfesteni, megrajzolni. Más nézetek szerint ez egész alkotói pályája során így marad, saját karakterét akaratlanul belopja a kész műbe. Olyan ez, mintha a DNS-molekulánkat logikai úton a kezünkbe fogott ceruza, vagy ecset segítségével a papíron örökítenénk tovább. Genetikai kapcsolat jönne létre alkotó és alkotás között? Rendben van, próbáljuk megfejteni! Az egyes alkotóelemek sajátosságai (pl. ecsetkezelés, vonalvezetés, motívumkészlet) hasonlóvá teszik az elkészült műveket is. Amiben egész eddig nincs is semmi furcsa, hiszen minden művésznek van saját stílusa. De hogy illik bele ebbe a sorba a művész mint biológiai lény? Kézenfekvő magyarázat lenne, hogy arra hasonlítanak rajzaink, amit legtöbbet látunk az életben. De hiszen önmagunkat látjuk legkevesebbet, azt is csak tükörből, aminek nemcsak az a sutasága, hogy fordított képet ad, de mindig csak egy nézőpontból, szemből figyelhetjük meg magunkat. Tehát önmagunk ábrázolása nem egy megfigyelésen alapuló tudásból ered, hanem valami tudatalatti, ösztönös ősi képességünk, ha úgy tetszik valamiféle természetfeletti adottságunk része.
Bizony az örökös önportrék rejtélyének kérdésére még nem létezik tudományos magyarázat, sőt akkora a homály, hogy szerintem még arra sem tud senki választ adni, vajon melyik tudományterület fogja ezt a tézist további tényekkel alátámasztani. A pszichológia, a genetika, vagy az etológia? Egy biztos, a művészettörténet addig is ontja majd magából a rejtély további bizonyítékait. Viszont azt már tényleg nem értem, hogy a napjainkban nagy port felkavart Mona Lisa-mizéria hogyan hozhat lázba tapasztalt szakembereket?
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése