Elgondolkodtatás mesterfokon: Interjú Kasza Gábor fotóssal

Elgondolkodtatás  mesterfokon
   Az alábbiakban olvasható interjú Kasza Gábor fotóssal készült „Y”című kiállítása apropóján, melyet a Mai Manó Házban láthatnak az érdeklődők március 20-ig. 

Szondy Melinda: Nagyon érdekes a kiállítás címe, az „Y”. Vannak tippjeim, de kíváncsi vagyok a te magyarázatodra, hogy miért választottad pont ezt a betűt? 

Kasza Gábor: Mindenképp olyan címet akartam, ami „nemzetközi”, minden nyelven érthető. Az „Y” egy ősi jelkép, az életben jelenlévő választási kényszert jelképezi. Vizuálisan is egyértelműen válaszutat, kereszteződést jelent, illetve benne van persze az is, hogy ez az ábécé utolsóelőtti betűje. Hasonlít egy felkiáltójelhez is, erős felhívó jellege van, ez mégiscsak egy „szúrósabb” karakter. Szerintem design szempontból is érdekes, hogy csak egyetlen betű vagy jel a kiállítás címe, ettől kicsit talányos. 

Sz.M.: Mennyi ideig dolgoztál ezeken a képeken? 
Kasza Gábor: Körülbelül, két, két és fél évig. 

Sz.M.: Az itt látható kiállításodon egyaránt szerepelnek valódi eseményt megörökítő fotók, mint például a vörösiszap-katasztrófáról készült felvételek és művészi beállítással készült képek is. Mi a közös ezekben? Hogyhogy egy anyagba tudtak kerülni látszólag nem összetartozó képek? 

Kasza Gábor: Egy sorozatba illesztve más megvilágításba kerülnek a képek. A vörösiszap-katasztrófáról készült képek például önmagukban lehetnének akár dokumentarista jellegű felvételek is, de ebbe a sorozatba helyezve őket egy kicsit más hangsúlyt kapnak. Minden kép egy díszletszerű, absztrakt valamit ábrázol és ettől ezek a valós katasztrófáról készült fotók is kapnak egy absztrakt jelleget. Ennek a sorozatnak a részeként más nézőpontba is kerülnek. 

Sz.M.: Hogyan választasz témát? Mi befolyásol egy-egy téma kiválasztásában? 

Kasza Gábor: Azt vettem észre, hogy azok az igazi alkotások, amelyek sokrétűek, sokoldalúak, sokféle asszociációt teremtenek. Úgy próbáltam összerakni ezeket a képeket is, hogy sokféle aspektusuk legyen, sokféleképp lehessen őket értelmezni. Ilyen ezeken a képeken a környezetszennyezés, vagy például a fogyasztói társadalom válsága, ezen belül egy mélyebb pszichológiai felületet is próbálok belevinni a képekbe, ami kicsit túlmutat az úgynevezett hétköznapi értelmezéseken. 

Sz.M.: Egy érzést szeretnél inkább közvetíteni, vagy  konkrét gondolatot? Elsősorban a beállított fotóidra gondolok. 

Kasza Gábor: Mindig is izgatott, hogy mitől lesznek izgalmasak a „nagy művek” mind a fotózásbam, mind a filmben, színházban,festészetben stb.. és azt vettem észre, hogy maga a tett, a jelenlét a fontos. Akkor van kész egy kép amikor megérzem, hogy ez így jó és ennek kell lennie, ez a  megoldása az ötletemnek. Kidolgoztam egy munkamódszert, ami úgy érzem, most érett meg igazán. Ennek a  folyamata az, ami elvezet engem egy-egy képhez. Amikor fotózok, nem állításokat szeretnék megfogalmazni, hanem úgymond ráhangolódok a témára, meditálok rajta és végül ennek eredményeképp készülnek el a fotók. Nem egy nagyon konkrét beállítást csinálok a megrendezett képeimnél sem, hanem van egy „koreográfia” és az abban létrejött helyzeteket fényképezem. Olyan mint egy performance, élő dolgokat örökítek meg, olyan mint egy szertartás dokumentációja, csúcspontja.  Úgy gondolom, hogy ha megvan a képeknek önmagam felé az igazsága, akkor ez kifelé is megnyilvánul majd, kifelé is hatni fog. Én sem a filmalkotást, sem a fotózást nem úgy tekintem, mint valamiféle „kiagyalt” igazság leképezését, hanem mint egy fajta kutatást. Ez egy életforma. Sőt, talán vallás. 

Sz.M.: Ezek a képek jól láthatóan nem gyönyörködtetni akarnak, sokkal inkább gondolatébresztő témák köré csoportosulnak. Gondolod, hogy ezen az úton változtathatsz az emberek hozzáállásán, beállítódásán? 

Kasza Gábor: Azt hiszem a fiatalabb művészek mindig optimistábbak, mint az idősebbek. Tarr Béla például, aki ellene megy mindenféle populáris műfajnak, nemrég azt nyilatkozta, hogy „...be kell látni, hogy a filmmel semmit nem lehet elérni, az emberekre gyakorolt hatása maximum pár órás. „ Én viszont jobban szeretem, amit Fellini – bár szintén nem kezdőként – mondott: a mi feladatunk (művészeké általában) az, hogy kivigyük az embereket „a pályaudvarra”. Azt, hogy felülnek-e a vonatra már ők döntik el. Nem lehet se manipulálni, se megváltoztatni a világot a művészettel. Szabadságból ered és szabadságot követel a nézőtől is. Bár van, aki hiányolja, de szerintem fontos, hogy ne legyenek konkrét válaszai egy művésznek, hanem inkább kérdéseket vessen fel, illetve segítsen a nézőnek a válasz(ok) önmagában való megtalálásában. Erre céloz Fellini is a fent említett idézettel: az, hogy a néző felül-e arra a bizonyos vonatra, vagy nem ül fel, az az ő szabadságában – szabad döntésében – áll. 

Sz.M.: De ha úgy tesszük fel azt a bizonyos kérdést, akkor a nézőnek elvileg kedve támad felülni arra a bizonyos vonatra, nem? 

Kasza Gábor: Elvileg igen. De az is lehet, hogy ez tényleg csak pár órán át tart, aztán mikor megnézte a kiállítást és hazamegy, el is felejti az egészet. Legfeljebb kicsit rossz lesz néha a  lelkiismerete, ha eszébe jut.  
Sz.M.: Nem lehet, hogy talán épp ez a rossz lelkiismeret, ami a kiállítás hatására ébred benne, vezeti majd el a változáshoz és változtatáshoz? 

Kasza Gábor: Talán. De ennek a dolognak van egy másik aspektusa, amit egy másik kedves filmrendezőm, Andrej Tarkovszkij szokott feszegetni, miszerint bőven elég, ha a művész önmagával foglalkozik. Tehát ha őszintén feltárja, amit megél, akkor létrejön a feltárulkozás aktusa és ez a művészet lényeges pontja. Ez igazából úgyis hatással lesz az emberekre, sőt, ha valaki valamin túllép, valamit megold, vagy bármit tesz, az hatással van másokra, a  környezetére. Én is elsősorban magamat igyekeztem szembesíteni azokkal a dolgokkal, amik ezeken a képeken láthatók. Azt a kort szerettem volna feldolgozni, megérteni, megmutatni amiben élek.  Azért  remélem, örök kérdésekkel is foglalkozok, csak ebből a  nézőpontból vizsgálom, hiszen itt állok ebben. Ez minden művészet alapja sőt, feladata is, azt hiszem. 

Sz.M.: Mikor van az, hogy azt érzed: „most kész”, most már lehet kiállítást csinálni? 

Kasza Gábor: Igazából soha nincs olyan, hogy azt érezném, „na, lehet kiállítást csinálni..”  Ahogy késznek érzem, jön egy új ötlet és egy újabb. Leginkább a határidők szorítanak rá, hogy összeálljon egy kiállítási anyag. Most, hogy megnyertem ezt a lehetőséget erre a kiállításra, össze kellett állítanom egy anyagot. Egyébként – Fellini szavait idézve megint – a művész kicsit olyan, mint a gyermek. Sosem készülne el semmivel, ha nem lennének határidők. Én is így vagyok ezzel egy kicsit. 

Sz.M.: A képekről ítélve úgy tűnik, a környezetszennyezés elég intenzíven foglalkoztat téged. 

Kasza Gábor: Igen, mert érdekel a fenntartható fejlődés gondolata. Amikor fenntartható  fejlődésről beszélünk, akkor felelősségről is kell beszélnünk. Azt gondolom, például, hogy én, mint fotós felelősséggel tartozom, hogy mit mutatok meg a nézőnek, mivel hatok rájuk, mert ha „kókler” lennék, akkor rossz irányba terelném az embereket, ez pedig óriási felelősség. De igyekszem ott helytállni, amit hivatásomnak érzek. Mindenkinek a  saját helyén kell helytállnia, a saját sorsában, ez mindannyiunk felelőssége. Úgy érzem, hogy ha mindenki a  dolgát végezné és abban helytállna nem lenne ennyi probléma. Vannak, akik mások terheit is viselik, ez is rendben van. Viszont van egy bolygó ahol élünk és az nem terhelhető egy szintnél tovább, van egy rend, harmónia, aminek megtöréséért súlyos árat kell fizetni. 

Sz.M.: Ezen kívül milyen téma áll még közel hozzád? Mi lesz a következő témád, ha tudod már esetleg? 

Kasza Gábor: Nincs különösebb más téma most a fejemben, ezt szeretném folytatni. Ez a fenntartható fejlődés  ma eléggé divatos téma. De mit is értünk „fenntartható fejlődés” alatt? Mi az, hogy fenntarthatóság? Ezen el lehet gondolkodni. Egy „kor megélést” szeretnék bemutatni, ahogy én látom ezt a kort, vagy korszellemet amiben élek. Ez a kérdések, a felfedezések kora, illetve a krízisek kora is, és ezt fel kell vállalni.

KÉP-esség - Interjú Balla Tamással a Mai Manó Házban zajló kiállítása kapcsán

A  Magyar Fotográfusok Házában jelenleg is megtekinthető kiállítás, Balla Tamás: KÉP-esség, kapcsán készítettünk interjút az alkotóval.

Édes-vízi-sport

Garamvári Gábor.: Honnan jött a lehetőség, hogy a Mai Manó Házban állíthatod ki a képeidet?

Balla Tamás: Vettem a bátorságot úgy jó egy évvel ezelőtt, a hónom alá csaptam a képeimet, illetve egy pendrive-ot , és bementem a Mai Manó Házba, és konkrétan megkerestem Kincses Károlyt, hogy érdekli-e ez az anyag. Azt mondta, hogy igen. Kerestünk egy időpontot, amikor lehetőség nyílhatna kiállítani a képeket, és ez most jött el.

G.G.: Amikor ilyen helyekre mész portfóliót bemutatni, akkor mindig ugyanazokkal a képekkel érkezel?

Balla Tamás: Ezek azért bővülnek, mindig vannak újabbak, bár őszintén megvallva a Mai Manó volt az első hely ahová elmentem, hogy itt mindenképp szeretnék kiállítani

Citromcápa

G.G.: Hány képpel szerepelsz itt a kiállításon?

Balla Tamás: 33. Alapban 32 volt, de az utolsó pillanatban bővült eggyel.

G.G.: Van valami számmisztikája a darabszámnak?

Balla Tamás: Nincs. 100 darab van körülbelül ebből az „agymenésnek” nevezett képekből. Ebből lett kiválasztva ez a 32, aztán a Kincses Károly a megnyitó után mondta, hogy teljesen kiment a fejéből, de van még egy kép, amit szeretett volna a kiállítótérben látni. Aztán megegyeztünk, hogy ha megcsináltatom, akkor annak is talál helyet.

Életút

Fotós ház

G.G.: Évente egyébként hány képet csinálsz?

Balla Tamás: Nagyon változó. Idén kicsit kevesebbet. Sajnos a megélhetés előteremtése jobban az előtérbe került, mert ugye elsősorban nem ebből élek, hanem porcelán-javításból. De ha a munkám engedi, akkor akár heti 2-3 képet is kiagyalok és megalkotok. Van még a tarsolyban bőven.

G.G.: Erről jut eszembe, szerinted mennyi ilyen képet lehet csinálni?

Balla Tamás: Volt egy olyan időszak, amikor elkezdtem félni, hogy mi lesz, ha nem jön az ihlet, de szerencsére erre még nem került sor. Sokszor nem is csinálom meg egyből az ötletet, hanem elmentem és később készítem el.

G.G.: A fotózásnak miért ezt a válfaját választottad?

Balla Tamás: Szerintem én is úgy kezdtem el a fotózást, mint bárki más, aki ezzel foglalkozik. A természetben „bogarászva”, a fákat, a lepkéket, a leveket fotóztam. Közben a műhelyben volt időm gondolkozni, és akkor jött az ötlet, hogy miért nem készítem el a saját fotóalanyaimat. Az ötletet pedig tett követte, és azóta készülnek ezek a képek. Ezek készítése többszörös öröm forrása, hiszen maga az alkotás-gyártás folyamata jó érzés, hogy valami születik a kezem által, majd később a pozitív visszajelzések is, hogy tetszenek az elkészült képek.

G.G.: Számomra érdekes, hogy a munkád és hobbid nem különül el lényegében, hiszen mindkettőben aprólékos munkával hozol létre valamit. Nem megszokott dolog ez.

Balla Tamás: Igen, többnyire a szakmától merőben más hobbit választanak maguknak az emberek. Nekem viszont örömet okoz ez az aprólékos munka. Szeretem látni ahogy valami megszületik a kezem alatt. Szeretem tudni, hogy az elkészült kép mögött valódi munka van, és nem a Photoshop.

Fotós születik

Izzó pillangó

G.G.: Idén kicsit előtérbe kerültél (Fábry Show, Mai Manó Ház). Hogy érzed felkapott egy kicsit a média?

Balla Tamás: A Fábry Show nagyon szerencsés volt, hiszen az a műsor nagyon-nagy nézettséggel bír. Észrevehető volt, hogy akár mást ne említsek, hogy a weboldalamra mennyi látogató érkezett. Természetesen ebből fakadóan több megkeresés és felkérés is érkezett. Így egyértelműen pozitív a műsor utóélete.

G.G.: Amikor egy ilyen megkeresésre készítesz képet, az más gondolkodást igényel?

Balla Tamás: Természetesen. Minden „kötelező” dolog nehezebb, mint amikor saját magunknak kell kiötleni valamit. De maximálisan próbálok az ilyen feladatoknak is eleget tenni.

G.G.: El tudnád képzelni, hogy semmi mással ne foglalkozzál, csak ezzel?

Balla Tamás: Ó, nagyon! Szívesebben furnám-faragnám az alkotásokat, mint tízenéve festék és hígító között tölteni a mindennapjaimat. Lassan öt éve foglalkozom ezzel és biztos sokkal „termékenyebb” tudnék lenni, ha csak ez töltené ki az életemet.

G.G.: Van már valamilyen visszajelzésed a kiállítással kapcsolatban?

Balla Tamás: Igen, nagyon örömteliek. Többek között a Mai Manó Házból is felhívtak, hogy az idei kiállítások közül, az internetes visszajelzések alapján, ez  a legtöbb pozitív kritikát kapott esemény a ház életében. Mellette az érdeklődés is folyamatos képek iránt. Egyébként bízom benne, hogy országosan is nyitottabbak lesznek az ilyen típusú fotók iránt, hiszen egyrészt ott van benne a humor, főleg ha címmel együtt nézik, és abszurd is egy kicsit.

G.G.: A cím szerintem  fontos eleme a képeidnek.

Balla Tamás: Valóban így van. Sokszor először a cím van meg, majd ezt próbálom kifacsarni és új megvilágításba helyezni. Szerencsénk van, hogy a magyar nyelv ilyen szép és kifejező, így rengeteg lehetőséget rejt magában, sőt sokszor tálcán kínál. Én ezt ki is használom, hol úgy hogy egy szójáték után kitalálom, hogy miből lehetne megcsinálni a képet, hol úgy hogy a cím és a kép is egy poént rejtsen. Sajnos sok esetben ez hátrány is, hiszen külföldön nagyon ritkán értik meg mi a poén.

G.G.: Ismersz mást, aki ilyen képeket alkot?

Balla Tamás: Magyarországon egy embert. Ő technikus. Úgy látszik az ilyen képek készítéséhez alapvető tulajdonságok a kézügyesség és a barkácsolásra való hajlam. 

Kolduskenyér

Szakadj már le anyádról

Hé, fiúk - Interjú Vedres Ágival a Mai Manó Házban zajló kiállítása kapcsán

A következő anyag a Magyar Fotográfusok Házával koprodukcióban jött létre

 Új rovattal bővült a Kísérleti Adás, a Magyar Fotográfusok Házával koprodukcióban törekszünk bemutatkozási lehetőséget biztosítani fiatal, tehetséges fotográfusoknak. Elsőként egy Vedres Ágival készült interjú olvasható, aminek az aktualitását az adja, hogy jelenleg is látható a kiállítása a Mai Manó Ház-ban.

Egyiptomi herceg

Az egyiptomi herceg a belváros sűrűjében lakott, méltósággal viselte jelenlegi helyzetét. Mozdulatai nemesen elegánsak voltak, ahogy a csészét a szájához emelte, ahogy elmosogatott.

Fiú a réten

Leült a földre, körötte virágos rét. Egy könyvet olvasott. Maga mellé tette. Rágyújtott egy cigarettára, napszemüvegében egy kezdő amerikai rockzenész látomásai tükröződtek.

 

Garamvári Gábor: Milyen érzés a Magyar Fotográfusok Házában kiállítani?

Vedres Ági: Rendkívüli módon megtisztelő és meglehetősen izgalmakkal teli érzés, egy 1894-től működő fényképész-műteremházban a Mai Manó Házban, most 2010-ben a „nagy fotográfus elődöket“ követően bemutatkozni a „hé, fiúk“ című új önálló kiállítási anyaggal, miközben az ismerős szakma értő szemekkel és a számomra ismeretlen nézőközönség kíváncsian és érdeklődően nézi-érzi-értelmezi és megéli a látottakat.

G.G.: Egy pályázaton nyerted el a lehetőséget a kiállításra. Hogy is volt ez?

Vedres Ági: A tavalyi évben „Minden, ami nem város“ címmel országos fotópályázatot hirdetett a Fotófalu Alapítvány, melyben a Mai Manó Ház is együttműködő partner volt. A pályázat célja az volt, hogy ráirányítsa a figyelmet a természetre, a vidéki életre, olyan fotográfiákat keresett és várt a zsűri, amelyek a vidék mai állapotát fejezik ki, az urbanizációval összefüggésben, egyúttal természetközeli jelenségeket mutatnak be a pályázók.

A „Falusi épületek“ című sorozatommal nyertem meg a pályázat fődíját, 165 pályázó közel 1600 képe közül.

A kiállítási anyagot a Millenáris Parkban mutatták be tavaly október 6-tól november 23-ig.

Örültem annak is, hogy egy projektleírást is kellett készítenem a fotósorozathoz, mindazért, hogy a zsűri necsak a fotográfiák alapján dönthessen, hanem a fotográfus személyes érzéseit is megismerhesse, most ebből idézek:

„ A vidéki élet szeretnivaló. Miért? Azért, mert a maga sajátos módján üzen a városnak. A high-tech-et ösztönesen újra természetszerűvé alakítja vissza, egyszerűen természetessé teszi, a fényesből rozsdást, az értelmetlen kusza formákból, sima, egyszerű formákká alakít kénye-kedvére,“a nemes mesteremberek világa“ ez. Ügyes, kétkezi, találékony, élelmes és ezermester embereké.

A képeim egyikén ott látható egy kapu, amelyre egy tehén körvonalait applikálták vékony fémlemezből, majd a kapura ráforrasztották, A bő legelőre nyitnak a tehénnek ajtót. Ez igazán egyértelmű, vidám és lírai is egyben.

Szeretem azokat az épületek, építményeket, amelyek feliratukkal is a régit mentik, de az újnak is helyet adnak, de csak annyira, amennyire azt a vidéki ember látni szeretné. Így készül egy kimustrált vasúti kocsiból méhkaptár, színes festékkel felfestve, hogy „Vigyázat! Méhek!“, teleaggatva különféle veszélyre felhívó közlekedési jelzőtáblákkal. Vagy ahogyan egy dinnyeárus is felhasználja a régi vasúti étkezőkocsit „Hevesi MÉZÉDES“ felirattal, vagy ott van a galaktikus-futurista élelmiszerüzlet, melyet „UFO Diszkont“-nak neveztek el költői módon, és a lángossütő bódé, melyet egy katonai utánfutóból alakítottak át és a vidéki ház, melynek falára az ismert magyar rajzfigurát Vuk-ot, a kisrókát festették. És persze ilyenkor eszembejut a „Kis Herceg“ is, merthát ott is van a kis rókának szerepe és nem is kevés, aki a szeretetet jelképezi.“

Ez mind szép.

 Kreátor

A világ nem elég széles számára. Igazi felfedező, megújító. Kreátor. Nincs olyan, amiben ne látná meg az eredendő újat.

G.G.: Egyébként a pályázatok díjazása plusz motivációt jelent az alkotásban?

Vedres Ági: Akkor, amikor egy pályázatra készülök, nem az foglalkoztat, hogy mi a pályadíj, inkább azon töröm a fejem, hogy számomra mit jelent a kiírás, hogyan tudom a legkézenfekvőbben vagy inkább bonyolultan megoldani. Ezalatt azt értem, hogy mindig „belebonyolódom“, aztán letisztul, kitisztul az egész, „elvonulnak a felhők és látom a tiszta kék eget“, vagyis a megoldást.

De a vihar az mindig megelőzi a megoldást, és ez helyén is való, így kell ennek lennie mindazért, hogy aztán láthatóvá váljon minden.

Az alkotást nem a pénz mozdítja előbbre, mert nálam az adott, minden nap fotózom és írok is, verset, novellát, dalszövegeket, ez tizenéves korom óta párhuzamosan egymás mellett fut. Megszoktam, ahogy azt is, hogy reggel felkelek, aztán valamikor lefekszem. Az én motivációm az a belső hang vagy erő, ami állandóan belülről hajt és nem hagyja, hogy ne vigyek magammal egyszerre több gépet, najó, ma akkor beteszem a táskámba a Voigtlander-t, de akkor már szeretne jönni velem a Pentax is, és persze a box gép is, és ez így megy. Egyezkedem. A papír vagy a kis jegyzetfüzet mellé kiválasztom az aznapi tollat vagy ceruzát.

G.G.: Miért pont a fotográfia az alkotóeszközöd?

Vedres Ági: Az egy misztikum. Tizenéves voltam, amikor építészmérnök nagybátyám – aki kíválóan fotózott és ezermester volt – egy családi „ibolyamegfigyelő“ tavaszi kirándulás után, egyszercsak azt mondta: „Na, most megnézzük, hogy mit fényképeztünk.“ A fürdőszobában, egy helyi laboratóriumot állított fel, előhívtuk a negatívokat, lenagyítottuk a képeket. Ott történt valami, ahogy a képek lassan és sejtelmesen előbukkantak a hívóban, megértettem az időt, láthatóvá vált a múlt, és ott is ragadt, akár egy „időlenyomat“. Ott akkor, valami történt. Nem tudom megmondani, hogy pontosan mi volt az. Egy felismerés, a lehetetlen és a megfoghatatlan láthatóvá való leképezése. Maga a halhatatlanság misztériuma.

És ez volt az, ami soha el-nem-múlóan azóta is magávalragad és nem enged el.

Latin szerető

Úgy ölelte magához gitárját, akár szerelmét egy spanyol szerető. Ritkán nézett mások szemébe, ha mégis megtette, perzselő hőség lett.

Mélybúvár

 A nők elől csak nehezen tudta megvédeni magát, védőfelszerelésként suspenzort viselt. Éjszakánként elmerült a fürdőkád lágy vízében, mélybúvár volt, akkor bukkant a felszínre, ha már biztonságban érezte magát.

G.G.: Témaválasztásodban mi a döntő?

Vedres Ági: Minden érdekel, ami körülvesz az életben, minden, ami izgalommal tölt el, ami valamit megmozdít bennem, akaratlanul is. Vannak időszakok, amikor néha egy-egy téma erőteljesebben foglalkoztat, és sorozatokat is készítek párhuzamosan a napi megfigyeléseimmel. Egyszerre többféle kép, képpár, kiállításra és megörökítésre váró látvány van a fejemben.

G.G.: És a kiállított anyagnál?

Vedres Ági: A „hé, fiúk“ című kiállítást már jócskán megelőzte a gondolat, régen foglalkoztatott az, hogy úgy mutassam be a fiúkat, ahogy azt csak ritkán teszik. Saját életterükben, közegükben, napi tevékenységüket megmutatva, úgy, hogy a fotográfus jelenléte ne legyen érezhető, olyan legyen a látvány, mintha nem tudnának arról, hogy valaki éppen látja, hogy ők abban a pillanatban mit tesznek. Nem valamiféle voyeurizmus perspektívájából nézve, inkább természetes közelségben, meghitt, ismerős és szerethető szemszögből.

A fiúk nagyrészét nem ismertem, utcán, metrón, buszon, villamoson, szórakozóhelyeken érintett meg a személyiségük. Kérdezték többen is, hogy miért pont őket választottam? Nem tudom. Erre logikus, értelmes és kézzelfogható választ nem tudok adni. Inkább megérzés.

A fotózás során pedig kiderült, hogy nagyon erős karakter mindegyikük, mondjuk úgy, hogy karizmatikusak. Valószínűleg ez az, amit megérezhettem, ahogy a nagyvárosi „dzsungelban“ rohangáltak.

A tárlaton 13 fiú került bemutatásra, de a „Kismanó“ Galéria befogadóképessége, a fotografált közel 40 fiú bemutatására nem volt elegendő. Volt, aki nehezen viselte, hogy nem fért be a kiállítási anyagba.

A képek alá szövegeket írtam, némelyik rövid novella, némelyik pedig versszerű. A látványon túl, a szövegek párt alkotnak a képekkel, amelyek néha egymagukban állnak, máshol csoportokba rendeződnek. Azokra az időkre reflektálnak, amelyeket a fiúkkal töltöttem el a fotózáskor, ahogyan én láttam őket, ahogy engedték magukat láttatni. Egy párbeszéd.

Engem mindegyikük egyformán érdekel:

2010-ben Magyarországon tudatosan, tudattalanul élő, létező, lötyögő, lézengő, komoly, vad vagy szelíd, macsó és feminin, élvhajhász és egyenes utat járó, hétpróbás és anyám-asszony-katonája, izmos és csontropi, tetovált és sima bőrű, hip-hop és deszkás, rapper és lisztferi, függő és tiszta, csajozós és otthon ülős, könyvmoly és analfabéta, tehetős és lyukas zsebű, kreatív és ötlettelen fiúk.

 Rajzoló

Úgy rajzolta meg erőtől duzzadó harcosait, ahogy álmai Fantáziaországában látta. Az íjjal és nyilakkal felvértezett hősök az ablak túlsó feléről figyelték, ahogy emlékezetének ceruzahegye rávetíti őket a fényes papírlapra.

G.G.: Visszajelzést kaptál már róla?

Vedres Ági: Szinte azonnal, akik eljöttek a megnyitóra, akkor szembesülhettek „önmagukkal“, azzal, ahogy én láttam őket. Nagyon jól fogadták, szinkronban érezték magukat a képekkel és a szövegekkel

Voltak, akik e-mailt írtak, akikkel nem találkoztam, azok a vendégkönyvbe jegyezték fel gondolataikat. A külföldi tárlatlátogatók ugyanolyan érzésekkel viseltetnek a látottakkal kapcsolatban, akár az itthoniak. Mamák a fiaikról, lányok a szerelmeikről, nők a férjükről és kapcsolataikról beszéltek nekem, és olyan történetek is a felszínre bukkantak, amelyekben elvesztett szeretteik jutottak eszükbe.

G.G.: Új téma? Mi foglalkoztat most?

Vedres Ági: A kiállítást vidékre is továbbvinnék, fontos számomra, hogy a nagyvárosokba és más településekre is eljuthassanak a képek.

Hetente, néha naponta lehet követni, hogy mi jár a fejemben, és mi az, ami foglalkoztat, vagy azt, hogy hol jártam az elmúlt időszakban és mit fotóztam a blogomon: http://www.vedresagi.blogspot.com, szeretem, mert szívesen szólnak hozzá és én is válaszolok.

Hogy mi lenne az új téma?

Mindezek után, nem lenne kérdéses, hogy a „lányok következnek“, dehát ahogy magamat ismerem valami biztosan „beelőz“.

Talán köztünk jár a Megváltó. Észre sem vesszük, mert fehér pólóban, szakadt farmerban, bőrdzsekiben és edzőcipőben lófrál a városban. Mondjuk, a körúton, talán a Deákon, lehet, hogy a szigeten, de az is lehet, hogy éppen metrót vált a 2-esről a kisföldalattira, a Szimplában, a Gödörben, koncerten, fesztiválon, sörözőben, a legsütibb a helyeken vagy a legismeretlenebb talponállóban. Csak sokan nem ismerik fel.

Megváltó 2

 Hátat fordított az időnek, letette a tányért. Ma nincs vacsora. „A fiúkkal nem törődik senki.“

 .

Kiállításmegnyitó: Vedres Ági: hé, fiúk

Mai Manó Galéria "Kismanó"

Vedres Ági: hé, fiúk

A kiállítás megtekinthető: 2010. július 9 – től augusztus 29-ig minden hétköznap 14-19 óra, és hétvégén 11-19 óra között. A kiállítást megnyitja: Keserű Katalin, művészettörténész Kurátor: Kincses Károly, fotómuzeológus

A Fotófalu Alapítvány - melynek nyári alkotótáborában a Magyar Fotográfusok Háza - Mai Manó Ház együttműködő partner volt - 2009-ben hirdette meg „Minden, ami nem város” című országos fotópályázatát, melynek nyertese Vedres Ági volt. A verseny fődíjaként kapta önálló kiállítás lehetőségét, mely bemutatkozásra most kerül sor a Mai Manó Galériában. A hé, fiúk című válogatás új anyag, amellyel erre az alkalomra készült a fotográfus.

„A fiúkkal nem törődik senki.“ – idézet Vedres Ágitól.

Najó, nincs pontosan ez így, de mégis. Valahogyan úgy van ez, hogy a fiúk, a férfiak nem kapnak kitüntető szerepet, sem az irodalomban, sem a képzőművészetben, sem a médiában, sem pedig a hétköznapi életben. A nőkkel reklámoznak mindent, mindenhol, és amit csak lehet.

Persze a férfiakat a nők érdeklik, Vedres Ágit pedig éppen fordítva. Minden érdekli, ami velük történik, leginkább az, amiről semmit sem tud, és rejtve marad, vagy csak ritkán válik láthatóvá. Ezért mindenhova utánuk megy, megpróbál láthatatlanná válni egy időre, aztán úgy válik láthatóvá, hogy csak véletlenül veszik észre, egy pillanatra, de akkor már réges-rég exponál.

Vedres Ági hé, fiúk című fotókiállításának anyagát a 2010-ben, Magyarországon tudatosan, tudattalanul élő, létező, lötyögő, lézengő, komoly, vad vagy szelíd, macsó és feminin, élvhajhász és egyenes utat járó, hétpróbás és anyám-asszony-katonája, izmos és csontropi, tetovált és sima bőrű, hip-hop, rapper, deszkás és lisztferi, függő és tiszta, csajozós és otthon ülős, könyvmoly és analfabéta, tehetős és lyukas zsebű, kreatív és ötlettelen fiúk töltik be.

Mindegyik szerethető, valamiért, mindegyikükben ott van a lehetőség az életre, azonban mindegyikük változni fog az idő múlásával, és lehet, hogy a gyengéből erős, a szegényből gazdag, a boldogtalanból boldog válik.

Minden szegletben ott bujkál a sors, az idő végtelenjében egy pillanat, amely a fotográfusé, amely egy jelen helyzetet, állapotot mutat, ez van most 2010-ben,
itt vannak, ilyenek a fiatal magyar fiúk,
és itt van Vedres Ági, a fotográfus, aki most ezt látja, láttatja a nézőkkel.
Aztán legközelebb, amikor talán megmutatja őket, addigra már
2020-at írunk, ugyanezekkel a felnőtt magyar férfiakkal.