Kiállításajánló: Costa Rica - az állati édenkert (Zsila Sándor, Gaál Péter, Lukács Gábor)

Óbuda Napja Herbst Rudolf, Sehr Miklós és Siklós Péter fotókiállítása az Óbudai Platán Könyvtárban

Óbuda Napja
Herbst Rudolf, Sehr Miklós és Siklós Péter fotókiállítása az Óbudai Platán Könyvtárban.
Vajda János anyaga a Kísérleti Adás számára.

A könyvtárak manapság már nemcsak könyveket táraznak, hanem az olvasnivalók mellett egyre több rendelkezik zenei- és filmarchívummal is, az üresen álló falak, vagy némely esetben termek pedig képzőművészeti-, így fotókiállításoknak is helyet adnak. Ez a kínálatbővülés minden tekintetben méltányolandó, ám - haza beszélve - a fotográfia szempontjából kifejezetten örvendetes. Az óbudai, Pók utcai lakótelepen működő Platán Könyvtárat a kerület Önkormányzata üzemelteti, 2008 óta egybe vonva az Óbuda (helytörténeti) Múzeummal. Egyik üresen hagyott szobányi termük ennek megfelelően a kerülettel kapcsolatos képzőművészeti alkotásoknak ad helyet rendszeresen.
A MAOE Fotóművészeti Tagozata (akkor még) elnökének, Tóth „Füles” József ötleteként karolta fel a kerület vezetősége az Óbuda Napja ez évi eseményeinek fotóművész szemléletű dokumentálásának támogatását és az anyagból válogatott kiállítás helyszínének biztosítását. Így került a Tagozat fent nevezett három művészének ötven képes tárlata a könyvtár kicsiny, ám annál barátságosabb kiállítótermébe.
A kiállítást megnyitó Kemény Kriszta kerületi önkormányzati képviselő, a Kulturális és Turisztikai Bizottság elnöke így beszélt Óbuda Napjáról:

„Óbuda napja, Óbuda-Békásmegyer kerületének az ünnepe, mely esemény évről-évre immár hagyományosan - a kerület védőszentjének, Szent Flóriánnak az ünnepéhez eső legközelebbi vasárnap - azzal a céllal kerül megrendezésre, hogy erősödjön az itt élők kerülethez való kötődése.

Óbuda-Békásmegyer több mint kétezer éves múltra tekint vissza, város a városban, önálló hagyományokkal rendelkezik. A hagyományok ápolása, a lokálpatriotizmus erősítése fontos feladat volt anno és most, a mai rohanó világunkban is. A 21. században, a technikai vívmányok korában azonban sokszor megfeledkezünk a helyi közösségek szerepéről, összetartó és megtartó erejéről, és ezzel együtt hagyományaink tiszteletéről, noha csak saját szűk hazánkban, esetünkben a III. kerületben otthonosan mozogva, gyökereinket ismerve, lakóhelyünket szeretve érthetjük meg más közösségek világát, életmódját, alkotásait.

Ám a szülőföld szeretete nem csak abból áll, hogy ismerjük kerületünk helytörténetét, részt veszünk Óbuda-Békásmegyer által kínált kulturális programokon, rendezvényeken, hanem abból is, hogy tudunk együtt, önfeledten ünnepelni.”
Az idézet utolsó gondolatának felelnek meg a falakon látható képek. Az önfeledt öröm dokumentációi, színekben tobzódó forgatag és arcokban felfedezhető szemlélődés, felszabadultság és kikapcsolódás. Nem is kell és nem is lehet több! Az ilyen jellegű rendezvényekről akkor lehet súlyos „értékű” képekkel megtérni, ha azokon valami nem odavaló történik. Ha minden rendben zajlik, akkor a termés sem lehet más, mint emlékképek halmaza egy vidám és egyre népszerűbb népünnepélyről. És mégis mást kapunk… A fotóművész, aki kedvtelésből, a maga örömére és esetleg egy kihívásnak megfelelve emeli a gépét a történésre, nem a riportázst keresi, hanem megpróbál az emberi mögé tekinteni az objektívje segítségével. Nem kell másik eseményre rohannia, így van ideje kivárni azokat a pillanatokat, amik szerinte(!)hangulatokról és érzésekről mesélnek. Az ünneplők részévé válik, és belülről szemléli a körötte zajlást, hogy ne csak a szemével lásson. Nem az válik mondanivalóvá, hogy melyik sztár énekelt a színpadon, hanem hogy a gyerek milyen áhítattal bámulja a rivaldafényeit. A megörökített epizódokból, a kiragadott arcokból, az autentikus környezetbe helyezett tömegekből részeként áll össze az egész nap. Nem az eseményei, hanem a hangulata. Emellett minden egyes kép önmagában is megállja a helyét, mert mind másról „tudósít”. Ebben van egység a három, amúgy eltérő fotografálási stílust képviselő művész képeiben.
Azt hiszem, nemcsak én gondolom, hogy mennyire követendőnek tartható az óbudai városvezetés szemlélete, akik felismerték, hogy a hivatalos fotóriporteri tudósítás mellett a kerület kulturális történetének szempontjából mennyire fontos a művészi megközelítésű dokumentálás is. Ma értéke van egy száz évvel ezelőtti esemény, vagy városállapot fotójának, a szerzőjétől függetlenül is, hiszen valami elmúltról szól. Ha azonban ez egy ismert művész képe, akkor még inkább értékessé válik, nemcsak a név, hanem az autentikusabb tartalom miatt is. Másfelől a képekkel együtt tovább élő név is egy újabb lehetőséget kap ilyenkor erre. A képviselő asszony beszédének végén az egész Önkormányzat, és a kerület lakosainak nevében is megköszönte a fotósoknak a kiállítást, ám az előbbiek okán valamennyi olyan fotográfus köszönettel tartozhat azoknak, akik bármi módon lehetőséget nyújtanak az alkotásra és azok bemutatásra.
A kiállítás szeptember 14-ig tekinthető meg a könyvtár nyitvatartási idejében.
http://www.platankonyvtar.hu
1031 Budapest, Arató Emil tér 1. (bejárat a Kadosa utca felől)
http://www.platankonyvtar.hu/elerheto.html

Hé, fiúk - Interjú Vedres Ágival a Mai Manó Házban zajló kiállítása kapcsán

A következő anyag a Magyar Fotográfusok Házával koprodukcióban jött létre

 Új rovattal bővült a Kísérleti Adás, a Magyar Fotográfusok Házával koprodukcióban törekszünk bemutatkozási lehetőséget biztosítani fiatal, tehetséges fotográfusoknak. Elsőként egy Vedres Ágival készült interjú olvasható, aminek az aktualitását az adja, hogy jelenleg is látható a kiállítása a Mai Manó Ház-ban.

Egyiptomi herceg

Az egyiptomi herceg a belváros sűrűjében lakott, méltósággal viselte jelenlegi helyzetét. Mozdulatai nemesen elegánsak voltak, ahogy a csészét a szájához emelte, ahogy elmosogatott.

Fiú a réten

Leült a földre, körötte virágos rét. Egy könyvet olvasott. Maga mellé tette. Rágyújtott egy cigarettára, napszemüvegében egy kezdő amerikai rockzenész látomásai tükröződtek.

 

Garamvári Gábor: Milyen érzés a Magyar Fotográfusok Házában kiállítani?

Vedres Ági: Rendkívüli módon megtisztelő és meglehetősen izgalmakkal teli érzés, egy 1894-től működő fényképész-műteremházban a Mai Manó Házban, most 2010-ben a „nagy fotográfus elődöket“ követően bemutatkozni a „hé, fiúk“ című új önálló kiállítási anyaggal, miközben az ismerős szakma értő szemekkel és a számomra ismeretlen nézőközönség kíváncsian és érdeklődően nézi-érzi-értelmezi és megéli a látottakat.

G.G.: Egy pályázaton nyerted el a lehetőséget a kiállításra. Hogy is volt ez?

Vedres Ági: A tavalyi évben „Minden, ami nem város“ címmel országos fotópályázatot hirdetett a Fotófalu Alapítvány, melyben a Mai Manó Ház is együttműködő partner volt. A pályázat célja az volt, hogy ráirányítsa a figyelmet a természetre, a vidéki életre, olyan fotográfiákat keresett és várt a zsűri, amelyek a vidék mai állapotát fejezik ki, az urbanizációval összefüggésben, egyúttal természetközeli jelenségeket mutatnak be a pályázók.

A „Falusi épületek“ című sorozatommal nyertem meg a pályázat fődíját, 165 pályázó közel 1600 képe közül.

A kiállítási anyagot a Millenáris Parkban mutatták be tavaly október 6-tól november 23-ig.

Örültem annak is, hogy egy projektleírást is kellett készítenem a fotósorozathoz, mindazért, hogy a zsűri necsak a fotográfiák alapján dönthessen, hanem a fotográfus személyes érzéseit is megismerhesse, most ebből idézek:

„ A vidéki élet szeretnivaló. Miért? Azért, mert a maga sajátos módján üzen a városnak. A high-tech-et ösztönesen újra természetszerűvé alakítja vissza, egyszerűen természetessé teszi, a fényesből rozsdást, az értelmetlen kusza formákból, sima, egyszerű formákká alakít kénye-kedvére,“a nemes mesteremberek világa“ ez. Ügyes, kétkezi, találékony, élelmes és ezermester embereké.

A képeim egyikén ott látható egy kapu, amelyre egy tehén körvonalait applikálták vékony fémlemezből, majd a kapura ráforrasztották, A bő legelőre nyitnak a tehénnek ajtót. Ez igazán egyértelmű, vidám és lírai is egyben.

Szeretem azokat az épületek, építményeket, amelyek feliratukkal is a régit mentik, de az újnak is helyet adnak, de csak annyira, amennyire azt a vidéki ember látni szeretné. Így készül egy kimustrált vasúti kocsiból méhkaptár, színes festékkel felfestve, hogy „Vigyázat! Méhek!“, teleaggatva különféle veszélyre felhívó közlekedési jelzőtáblákkal. Vagy ahogyan egy dinnyeárus is felhasználja a régi vasúti étkezőkocsit „Hevesi MÉZÉDES“ felirattal, vagy ott van a galaktikus-futurista élelmiszerüzlet, melyet „UFO Diszkont“-nak neveztek el költői módon, és a lángossütő bódé, melyet egy katonai utánfutóból alakítottak át és a vidéki ház, melynek falára az ismert magyar rajzfigurát Vuk-ot, a kisrókát festették. És persze ilyenkor eszembejut a „Kis Herceg“ is, merthát ott is van a kis rókának szerepe és nem is kevés, aki a szeretetet jelképezi.“

Ez mind szép.

 Kreátor

A világ nem elég széles számára. Igazi felfedező, megújító. Kreátor. Nincs olyan, amiben ne látná meg az eredendő újat.

G.G.: Egyébként a pályázatok díjazása plusz motivációt jelent az alkotásban?

Vedres Ági: Akkor, amikor egy pályázatra készülök, nem az foglalkoztat, hogy mi a pályadíj, inkább azon töröm a fejem, hogy számomra mit jelent a kiírás, hogyan tudom a legkézenfekvőbben vagy inkább bonyolultan megoldani. Ezalatt azt értem, hogy mindig „belebonyolódom“, aztán letisztul, kitisztul az egész, „elvonulnak a felhők és látom a tiszta kék eget“, vagyis a megoldást.

De a vihar az mindig megelőzi a megoldást, és ez helyén is való, így kell ennek lennie mindazért, hogy aztán láthatóvá váljon minden.

Az alkotást nem a pénz mozdítja előbbre, mert nálam az adott, minden nap fotózom és írok is, verset, novellát, dalszövegeket, ez tizenéves korom óta párhuzamosan egymás mellett fut. Megszoktam, ahogy azt is, hogy reggel felkelek, aztán valamikor lefekszem. Az én motivációm az a belső hang vagy erő, ami állandóan belülről hajt és nem hagyja, hogy ne vigyek magammal egyszerre több gépet, najó, ma akkor beteszem a táskámba a Voigtlander-t, de akkor már szeretne jönni velem a Pentax is, és persze a box gép is, és ez így megy. Egyezkedem. A papír vagy a kis jegyzetfüzet mellé kiválasztom az aznapi tollat vagy ceruzát.

G.G.: Miért pont a fotográfia az alkotóeszközöd?

Vedres Ági: Az egy misztikum. Tizenéves voltam, amikor építészmérnök nagybátyám – aki kíválóan fotózott és ezermester volt – egy családi „ibolyamegfigyelő“ tavaszi kirándulás után, egyszercsak azt mondta: „Na, most megnézzük, hogy mit fényképeztünk.“ A fürdőszobában, egy helyi laboratóriumot állított fel, előhívtuk a negatívokat, lenagyítottuk a képeket. Ott történt valami, ahogy a képek lassan és sejtelmesen előbukkantak a hívóban, megértettem az időt, láthatóvá vált a múlt, és ott is ragadt, akár egy „időlenyomat“. Ott akkor, valami történt. Nem tudom megmondani, hogy pontosan mi volt az. Egy felismerés, a lehetetlen és a megfoghatatlan láthatóvá való leképezése. Maga a halhatatlanság misztériuma.

És ez volt az, ami soha el-nem-múlóan azóta is magávalragad és nem enged el.

Latin szerető

Úgy ölelte magához gitárját, akár szerelmét egy spanyol szerető. Ritkán nézett mások szemébe, ha mégis megtette, perzselő hőség lett.

Mélybúvár

 A nők elől csak nehezen tudta megvédeni magát, védőfelszerelésként suspenzort viselt. Éjszakánként elmerült a fürdőkád lágy vízében, mélybúvár volt, akkor bukkant a felszínre, ha már biztonságban érezte magát.

G.G.: Témaválasztásodban mi a döntő?

Vedres Ági: Minden érdekel, ami körülvesz az életben, minden, ami izgalommal tölt el, ami valamit megmozdít bennem, akaratlanul is. Vannak időszakok, amikor néha egy-egy téma erőteljesebben foglalkoztat, és sorozatokat is készítek párhuzamosan a napi megfigyeléseimmel. Egyszerre többféle kép, képpár, kiállításra és megörökítésre váró látvány van a fejemben.

G.G.: És a kiállított anyagnál?

Vedres Ági: A „hé, fiúk“ című kiállítást már jócskán megelőzte a gondolat, régen foglalkoztatott az, hogy úgy mutassam be a fiúkat, ahogy azt csak ritkán teszik. Saját életterükben, közegükben, napi tevékenységüket megmutatva, úgy, hogy a fotográfus jelenléte ne legyen érezhető, olyan legyen a látvány, mintha nem tudnának arról, hogy valaki éppen látja, hogy ők abban a pillanatban mit tesznek. Nem valamiféle voyeurizmus perspektívájából nézve, inkább természetes közelségben, meghitt, ismerős és szerethető szemszögből.

A fiúk nagyrészét nem ismertem, utcán, metrón, buszon, villamoson, szórakozóhelyeken érintett meg a személyiségük. Kérdezték többen is, hogy miért pont őket választottam? Nem tudom. Erre logikus, értelmes és kézzelfogható választ nem tudok adni. Inkább megérzés.

A fotózás során pedig kiderült, hogy nagyon erős karakter mindegyikük, mondjuk úgy, hogy karizmatikusak. Valószínűleg ez az, amit megérezhettem, ahogy a nagyvárosi „dzsungelban“ rohangáltak.

A tárlaton 13 fiú került bemutatásra, de a „Kismanó“ Galéria befogadóképessége, a fotografált közel 40 fiú bemutatására nem volt elegendő. Volt, aki nehezen viselte, hogy nem fért be a kiállítási anyagba.

A képek alá szövegeket írtam, némelyik rövid novella, némelyik pedig versszerű. A látványon túl, a szövegek párt alkotnak a képekkel, amelyek néha egymagukban állnak, máshol csoportokba rendeződnek. Azokra az időkre reflektálnak, amelyeket a fiúkkal töltöttem el a fotózáskor, ahogyan én láttam őket, ahogy engedték magukat láttatni. Egy párbeszéd.

Engem mindegyikük egyformán érdekel:

2010-ben Magyarországon tudatosan, tudattalanul élő, létező, lötyögő, lézengő, komoly, vad vagy szelíd, macsó és feminin, élvhajhász és egyenes utat járó, hétpróbás és anyám-asszony-katonája, izmos és csontropi, tetovált és sima bőrű, hip-hop és deszkás, rapper és lisztferi, függő és tiszta, csajozós és otthon ülős, könyvmoly és analfabéta, tehetős és lyukas zsebű, kreatív és ötlettelen fiúk.

 Rajzoló

Úgy rajzolta meg erőtől duzzadó harcosait, ahogy álmai Fantáziaországában látta. Az íjjal és nyilakkal felvértezett hősök az ablak túlsó feléről figyelték, ahogy emlékezetének ceruzahegye rávetíti őket a fényes papírlapra.

G.G.: Visszajelzést kaptál már róla?

Vedres Ági: Szinte azonnal, akik eljöttek a megnyitóra, akkor szembesülhettek „önmagukkal“, azzal, ahogy én láttam őket. Nagyon jól fogadták, szinkronban érezték magukat a képekkel és a szövegekkel

Voltak, akik e-mailt írtak, akikkel nem találkoztam, azok a vendégkönyvbe jegyezték fel gondolataikat. A külföldi tárlatlátogatók ugyanolyan érzésekkel viseltetnek a látottakkal kapcsolatban, akár az itthoniak. Mamák a fiaikról, lányok a szerelmeikről, nők a férjükről és kapcsolataikról beszéltek nekem, és olyan történetek is a felszínre bukkantak, amelyekben elvesztett szeretteik jutottak eszükbe.

G.G.: Új téma? Mi foglalkoztat most?

Vedres Ági: A kiállítást vidékre is továbbvinnék, fontos számomra, hogy a nagyvárosokba és más településekre is eljuthassanak a képek.

Hetente, néha naponta lehet követni, hogy mi jár a fejemben, és mi az, ami foglalkoztat, vagy azt, hogy hol jártam az elmúlt időszakban és mit fotóztam a blogomon: http://www.vedresagi.blogspot.com, szeretem, mert szívesen szólnak hozzá és én is válaszolok.

Hogy mi lenne az új téma?

Mindezek után, nem lenne kérdéses, hogy a „lányok következnek“, dehát ahogy magamat ismerem valami biztosan „beelőz“.

Talán köztünk jár a Megváltó. Észre sem vesszük, mert fehér pólóban, szakadt farmerban, bőrdzsekiben és edzőcipőben lófrál a városban. Mondjuk, a körúton, talán a Deákon, lehet, hogy a szigeten, de az is lehet, hogy éppen metrót vált a 2-esről a kisföldalattira, a Szimplában, a Gödörben, koncerten, fesztiválon, sörözőben, a legsütibb a helyeken vagy a legismeretlenebb talponállóban. Csak sokan nem ismerik fel.

Megváltó 2

 Hátat fordított az időnek, letette a tányért. Ma nincs vacsora. „A fiúkkal nem törődik senki.“

 .

A mi Magyarországunk! Híres képek – neves alkotók

A korábbiakhoz hasonlóan a jövőben is próbálunk egy-egy kiállítással nem csak mint ajánló foglalkozni, hanem bővebb terjedelemben, akár az alkotók bemutatásával, akár a kiállítás anyagának rövid elemzésével. Ennek az útnak egyik lépése következik, mivel Vajda János is csatlakozott a Kísérleti Adás publikálói közé, és az elkövetkező időszakban fotókiállításokról jelentkezik írásaival.

 A mi Magyarországunk! Híres képek – neves alkotók
A Cultiris Kulturális Képügynökség kiállítása a MÚOSZ új székházában

Azt hiszem, nemcsak a Magyar Újságírók Országos Szövetsége nyert azzal, hogy új székházba költöztek ez év elején, hanem a fotós társadalom is, hiszen az új főhadiszállás földszinti, oktatásra, kulturális rendezvényekre fent tartott terme kiállítások rendezésére is alkalmas. A márciusi debütálás óta immáron az ötödik megnyitót élhették meg a szép számban megjelent érdeklődők.

A Képügynökség két éve alakult a Kossuth Kiadó Zrt. háttérbázisaként. A megnyitón megjelent Kocsis András Sándor elnök úr szavai szerint 112 magyar fotográfus kb. 150 ezer képe van immár a kezelésükben. Ennek tükrében nem igazán irigyelhető a Kasza Gáborra – aki nemcsak a kiállítás kurátora, hanem az Ügynökség munkatársa és mindemellett még a FFS elnöke is – hárult feladat: ebből a képanyagból átfogó képet mutatni az Ügynökség repertoárjából, de valamiféle esztétikai szempontú áttekintést is arról, hogyan látják az országot a gyűjtemény fotósai a címnek megfelelően. Szóval volt ujj, ami felett lehetett bőven töprengeni a megharapás kérdésében. Minek is feleljenek meg, a kereskedelemnek, vagy az úgymond, művészetnek? A kiállításra válogatott szerzők névsora (lásd lentebb!) és képeik szerencsére inkább az utóbbi szempontot érvényesítik a falakra helyezett tablókon. Az előbbinek leginkább az installálás módja felel meg. A hat, nagyméretű plotteren, tematikusan szelektálva került falra a 78 kiállított kép. A legnépszerűbb természetnek két egész tabló jutott, míg a fenn maradókon az emberek, a város (elsősorban Budapest) és a vidék osztozott, a megmaradt utolsón pedig a kereskedelmi szemléletű, reklám- és tárgyfotók kaptak helyet.

A megoldáson a kiadói szemlélet tükröződik vissza, ami leginkább a szerkesztő érdeme kéne, hogy legyen, ám ez az a pont, ahol felmerülhetnek az emberben kifogások. Az ilyen jellegű bemutatásnak az Interneten, prospektusban, poszteren vagy óriásplakáton van inkább létjogosultsága. Egyet lehet érteni Szamódy Zsolt elnök úrral (MFSZ), aki – bár elismerte, hogy a digitalizálódás térfoglalása nemcsak a felvételezésben formálja át a fotográfiai szemléletet, de a tárlatok megoldásaiban is visszatükröződik – annak a véleményének adott hangot, hogy a kép azért mégis csak elkülönítve él igazán, függetlenül attól, hogy nyomtatva, vagy levilágítva van. Nemcsak én gondoltam úgy a helyszínen, hogy a néhol nagyon is jelentősen eltérő képméretek valamiféle szerkesztői rangsorolást jelentenek a tördelési kényszerűségek mellett. Ez kollektív kiállításnál azonban nem igazán szerencsés. Valószínűleg financiális szempontok is döntöttek a megoldás mellett, nemcsak a technikai újszerűségre törekedés. Azonban azt lehet gondolni, hogy ha már egyszer a kereskedelem a művészet szolgálatába állt, akkor ennek nagyvonalúbb prezentáció járhatna, akár a büfé rovására is. A kiállított anyag megérdemelte volna a képenkénti (kompromisszumként a szerzőnkénti) installálást. Ebben a tekintetben a hely adottságaira sem nagyon lehet hivatkozni. Jómagam májusban 80 db 40x50 cm-es keretben helyeztem el ugyanezeken a falakon a Népszabadság fotóriportereinek kiállítását.

Hiányolni lehetett a képek alól a szerzők nevét, még akkor is, ha ennek pótlására hangzott el ígéret. Az a tapasztalat, hogy egy kiállítás összközönségének majd’ a 40%-át teszi ki a megnyitón résztvevők száma. Nemcsak a szerzők lettek volna ezzel megtisztelve, de a jelenlevők is kaphattak volna valami kézzelfoghatóbb tájékoztatást a helyszínen osztogatott silabusz helyett, amiből nem is jutott mindenkinek. Mert valóban híres alkotók híres képeivel találkozhatunk a tablókon, de az ömlesztett tálalással nemcsak én voltam úgy, hogy nem minden képet tudtam beazonosítani, csak a legismertebbeket. El is gondolkodtam azon, vajon hányan tudták azt pl., hogy melyik kép Perényi Jánosé (Nimród Fotóklub elnöke)?

Mindezek ellenére dicséretes az Ügynökség törekvése, amivel egyre szélesebb teret igyekszik teremteni a fotósok képeinek értékesítésére. Legyen ez az eFestival-díjas honlapjuk, nemrég nyílt Médiacentrumuk és akár ez, vagy az ehhez hasonló kiállítások szervezése. Remélhetőleg emögött erőteljes marketing is áll, hiszen nem elég begyűjteni a képeket és várni a keresletet, elébe is kell menni. A fotográfus vagyona a képe, és ahhoz hogy minél hatékonyabban dolgozhasson tovább, szüksége van arra, hogy ezek önfinanszírozási tényezővé (is) váljanak.
Feltétlen köszönet illeti a MÚOSZ-t a tárlat helyszínének biztosítása miatt. Elsőre talán bátor vállalkozásnak tűnhetett az uborkaszezonra egy kereskedelmi célzatú kiállítást megszervezni. Nem is tudom, volt-e ilyen szándékkal valaki is a megjelentek között, de a fotók iránt érdeklődők bizony szép számmal. Van igény tehát a képekre, remélhetőleg nemcsak nézegetési szándékból. Talán néhányan még kedvet is kaptak a jelenlévők között, hogy csatlakozzanak a Cultiris-hez. Én például igen…

Vajda János

Kiállító alkotók:
Ács Irén - Balogh Zoltán - D. Németh Dániel - Egyed Péter - Eifert János - Escher Károly- Gink Károly - Gordon Eszter - Hász András - Hemző Károly - Inkey Tibor - Járai Rudolf - Jekkel Csaba - Kaiser Ottó - Kálmán Kata - Kasza Gábor - Keleti Éva - Kleb Attila - Korniss Péter - Lugosi Lugo László - Matyasi Gábor - Nagy Gergely - özvegy Bienenfeld Zsigmondné - Patyi Árpád - Palcsek István - Pécsi József - Perényi János - Rigó Tibor - Roboz László - Sugár Kata - Szalay Zoltán - Szabóky Zsolt - Szabó Zoltán - Szebeni András - Szilágyi Lenke - Tóth József Füles - Tóth Zsuzsanna - Zsila Sándor

A kiállítás szeptember 17-ig tekinthető meg, 9-19 óráig.

MÚOSZ új székháza
Budapest VI. Vörösmarty u. 47/A

A Fotografus.hu végzőseinek kiállítása

Gödör Klub

2010.08.12. – 2010.08.26.
megnyitó időpontja: 2010.08.12. 18:00

A Fotografus.hu Alapítványi Fotóiskola és 2010 tavaszán végzett növendékei szeretettel várnak Benneteket, barátaitokkal együtt 2010. augusztus 12-én 18 órakor nyíló csoportos kiállításuk megnyitójára, az Erzsébet-téri Gödör Klub Terasz Galériájába.
Diplomamunkájukat kiállító hallgatók: Altnőder Emese, Bibók Bea, Czinkóczki Nóra, Gál Mónika, Márián Gábor, Pataki Vukov Ágnes, Piller Mónika, Rapi Mariann, Tóth Balázs
A kiállítás augusztus 26-ig látogatható, minden nap 18-22 h között.

Kiállításajánló: Ritkán látott képek

A Magyar Fotográfusok Háza és a Magyar Fotográfiai Múzeum bemutatja

RITKÁN LÁTOTT KÉPEK

Válogatás a Magyar Fotográfiai Múzeum kincseiből 

A Magyar Fotográfiai Múzeum immáron közel húsz éve nyitotta meg kapuit a fotográfia iránt érdeklődők előtt, mely idő alatt gyűjteményét, melynek alapját a Magyar Fotóművészek Szövetségétől kapta ajándékba és hetven ezer alkotást tartalmazott, megtízszerezte.

A raktárakban őrzött képeket azonban a múzeum munkatársai, állandó kiállítási tér hiányában, csak időszakosan tudják a közönség elé tárni, s vannak olyan felvételek, melyeket még soha nem is láthatott a közönség, pedig művészi kvalitásai okán már régen egy kiállítás falán lett volna a helyük.

A Mai Manó Házban megrendezésre kerülő kiállítás azokra a képekre koncentrál, melyeket vagy nagyon ritkán láthatnak a kiállításokra rendszeresen ellátogató nézők, vagy még soha nem is kerültek a falakra.

Kiállításunk azt bizonyítja be, hogy nem csak a világhírű alkotók hagyatékából kerülnek elő olyan alkotások, melyek megérintenek minket, hanem a fotómúzeumban őrzött alkotók legtöbbje készített olyan felvételt, mely méltán számíthat az elismerésünkre.

A kiállítás egyben egy fotótörténeti ívet is bemutat, hiszen a kiállításon szereplő  tárgyak közül kronológiai rendben haladva megtalálhatjuk a fényképezés egyik legelső technikai eljárásával készült felvételt is, majd a fekete-fehér fotókon át eljutunk napjaink digitális képkészítési technikájához. Tehát kiállításunk időben felöleli azt a több mint 170 évet, amióta a fotográfia szerepet játszik mindennapjainkban, a kiállítás legújabb alkotása szinte „tegnap” készült.


 A kiállításon szereplő  felvételek mindegyike még nem része vizuális kultúránknak, de pont ez teszi izgalmassá ezen felvételek jövőbeni sorsát, hogy melyek válnak majd – reményeink szerint – ikonikus alkotásokká.

A Mai Manó Ház jóvoltából és vele összefogva a Magyar Fotográfiai Múzeum esélyt ad ezeknek az alkotásoknak, hogy emlékezve rájuk, szívünkbe lopják magukat, és elfoglalhassák méltó helyüket a magyar fotótörténetében.

A kiállításon szereplő alkotók a teljesesség igénye nélkül: 

Angelo, Almássy Pál, Ata Kandó, Balogh Rudolf, Balla Demeter, Benkő Imre, Drégely Imre, Fejes László, Hervé Lucien, Haris László, Keleti Éva, Kepes György, Kerekes Gábor, André Kertész, Kinszki Imre, Klösz György, Korniss Péter, Kudász Gábor Arion, Mai Manó, Minyó Szert Károly, Nádas Péter, Pécsi József, Szilágyi Lenke, Tóth György
 

A kiállítás kurátora: Baki Péter, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója
 

A kiállítás megtekinthető: 2010. július 2 – szeptember 5. között,

minden hétköznap 14 és 19 óra,

hétvégén 11 és 19 óra között.

Kiállítás-megnyitó: Metropolis

Újabb szép állomásához érkezett a Kísérleti Adás. Az első olyan kiállításra invitáljuk a kedves közönséget, amelynek médiapartnere is a honlap. Ez többek között abban is megnyilvánul majd, hogy a közeljövőben bemutatjuk a kiállító alkotókat, de addig is haladjunk szépen sorban: Ma este 4 olasz fotográfus kiállításának a megnyitója, este 7-től az Art Bázis-on.

Kiállításmegnyitó: Kudász Gábor Arion: Bonsai Land

Az 1999-ben útjára indított, European Eyes on Japan / Japan Today fotográfiai projekt jeles fotóművészeket juttatott el Európa számos országából Japánba, hogy munkáikon keresztül felfedezzék a jelenkori Japánt. A projekt tizenkettedik évében, idén tavasszal egy török, egy német és egy magyar fotográfus, Silva Bingaz, Andreas Gefeller és Kudász Gábor Arion látogatott el a Honshu sziget nyugati felén elterülő Tottori tartományba.

A projekt részletes leírása és a kiállított képek az alkotó honlapján tekinthetők meg:
Kudász Gábor Arion
.

Kiállításmeghívó: Délibáb

Kiállítás: Fehér Vera - Önarckép másokról

A Godot Kávéházba már korábban is invitáltam embereket fotókiállításra és most is ezt tenném.


A fotók pillanatnyi privátszférákat mutatnak be embereken, és nem feltétlenül a saját dimenzióikban. Szubjektív, időtlen portrésorozat.
Fehér Vera

Kiállítás

Sokan, néha talán túl sokan gondolták úgy, hogy mivel Magyarországon már "nincs" fotón megörökíthető hely, így Erdélybe mennek és ott megcsinálják a tutit. Így egy kicsit elcsépeltté is vált a téma. De szerencsére van kivétel is. Én ezek közé sorolom Végh Lászlót. Időt, energiát nem sajnálva bizonyítja, hogy érdemes egy témában elmerülni. Aki arra is kíváncsi, hogy ő hogyan láttatja a hétköznapi életet, az a mai megnyitóval kezdetét vevő kiállításán megteheti a Godot Kávéházban.