Kritika: Egy kis „kóstoló” az idei Rivalda Fesztiválról

Egy kis „kóstoló” az idei Rivalda Fesztiválról

    A „Rivalda Fesztivál” egy remek kezdeményezés a Thália színház részéről: néhány vidéki város színházának egy-egy előadását meghívják, hogy a budapesti közönség is megismerkedhessen ezekkel a darabokkal, feldolgozásokkal. Így sikerült nekem is megtekintenem négy érdekes előadást is.
Lássuk, mi is került ezúttal képzeletbeli „menükártyámra”: „előételként” Shakespeare-től a Lear király, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadásában; ezt követte Kosztolányi Dezső Édes Annája a Szegedi Nemzeti Színház társulatának tolmácsolásában;  Gogoltól „A revizort” a debreceni Csokonai Színház művészei mutatták be, és végül – mintegy desszertként az étkezés végén – egy Molnár Ferenc darabbal, „Az üvegcipővel” zárult számomra az idei „rivaldázás”, a szolnoki Szigligeti Színház színrevitelében.

    A Lear király kissé nehéznek bizonyult, meg is feküdte nemcsak az én, de érzésem szerint sok más néző gyomrát is. Eleve nem egy könnyű témájú darab, s modern feldolgozást ígértek a róla szóló kritikák, de amit láttunk, azt sajnos az öltönyt sportcipővel viselő úriemberhez tudnám hasonlítani: a végeredmény sem ez, sem az.  A dráma szövegét állítólag átdolgozták és a mai beszélt nyelvhez frissítették, de ebből vajmi keveset lehetett észrevenni, a nyelvezet továbbra is nehézkesnek, régiesnek hatott. Ezzel éles kontrasztot mutattak az egyébként jól megválasztott jelmezek és a már sokkal kevésbé jól megkonstruált díszlet. A remek színészi játékot (elsősorban Horváth László Attilát, mint Lear királyt, Kuthy Patríciát, mint Cordeliát és egy személyben udvari bolondot illetve a Kent grófot játszó Fazekas Istvánt emelném ki) sajnos agyoncsapta a vontatott, sokszor felesleges ismétlésekkel elnehezített rendezés. Főként az utolsó felvonás volt zavaróan fárasztó és unalmas, nem csak az előadás relatív hosszú volta miatt (több, mint három órán át tartott), hanem mert ha már egyszer láttuk – és megértettük -, hogy Lear megőrült, kirohant az erdőbe és bolyong a viharban, akkor minek ezt a témát még kétszer előhozni és azzal untatni a nézőt, amit egyszer már látott, megértett és átérzett? Az unásig ismételt elemek megszakítják az előadás varázsát és rontják a történet átélhetőségének esélyét. Nem volt egészen tiszta az sem, hogy a vihar kitörését miért pont három tucat felfüggesztett hokedli egyidejű leejtésével kell érzékeltetni, melyek azután gátolják a színészek szabad közlekedését a színpadon? Aztán pedig – ha esetleg valakinek nem lett volna elég a hokedlis jelenet egyszer - a következő felvonásban megjelenik ugyanezen elem pepitában: a sarokba tornyozott hokedlik hirtelen felrugásával s még további rugdosásával lehet csak kifejezni a szereplőkben dúló felgyülemlett indulatot? Összességében kissé keserű szájízzel távoztam; többet vártam ettől az előadástól.

    Újult erővel s ismételten nagy reményekkel ültem be a Thália nézőterére a rá következő nap estéjén a menü szerint következő „levesre”, ám az Édes Anna sem váltotta be a hozzá fűzött és egész sokáig görcsösen fenntartott reményeket. Kifejezetten jó volt a díszlet, bár sokaknak talán túlzottnak tűnhetett a színpad zsúfoltsága, nézetem szerint azonban ez szándékos volt, a kitömött állatok, a sok bútor, a zongora és a föntről a térbe belógatott dísztárgyak sokasága remekül érzékeltette Vizyék (Borovics Tamás és Danis Lídia) nagypolgári, „úrhatnám” életmódját. Jó ötlet volt az is, ahogy a darabot keretbe helyezték: Édes Anna (Gidró Katalin) a tárgyaláson „felelget” (inkább csak fejmozdulatokkal, semmint élőszóval) a hátulsó paneleken megháromszorozottan kivetített bírónak (Jakab Tamás), s maga a történet gyakorlatilag az ő emlékeinek felidézése. Viszont ha ez így van, akkor kicsit furcsán hat, amikor hangosbeszélőn időnként hallhatjuk a Vizy házaspár gondolatait – ezek csak nincsenek Anna emlékei közt? Ez azonban még nem volna akkora baj, sokkal inkább az viszont a vontatottság, az unos-untalan hosszú másodpercekre elsötétülő színpad s az ezalatt lejátszott egyhangú csellóakkordok. A nézőtéren ásítozni kezdenek, többen az órájukra pillantanak – ez megengedhetetlen egy lélektani krimi előadásán. Újra megélénkül az érdeklődés, amikor Patikárius Jancsi (Pataki Ferenc alakításában) jelenik meg a színen. Sajnos hamar tovaszáll az illúzió: bár először – sőt, talán még másodszor is – derültséget vált ki az angolt törve, szó szerinti kiejtéssel beszélő, s Annára ezzel hatni próbáló szépfiú rámenős humora, no de az egész felvonásban mindössze ezzel a humorral operálni, de ezt aztán jó sokszor elsütni? Nem igazán vált be. Végül a közönségesség szintjére csúszó szerelmi jelenetek az első felvonás végén sem győztek meg arról, hogy érdemes volna ezt az előadást végignézni.

    Ilyen felvezetés után kissé gyanakodva vártam a „főételt”: „A revizort”, de megsajnálhatott a jó sors, mert ezúttal nem kellett csalódnom. Gogol sajátos humorán túl a rendezőé (Vladiszlav Troickijé) is kiérezhető volt a darab színrevitelében. A darab az álmos orosz kisváros első emberének (Varga József) és családjának ájtatos, szeretetteli családi reggelijének képével indul. (Ez a kép nincs benne az eredeti szövegben, de nagyon jól példázza az álszenteskedést, majd annak lassú lelepleződését a darab folyamán.) Nemsokkal ezután a polgármester fülest kap, hogy hamarosan revizor érkezik hozzájuk, aki azonban nem fedi majd fel kilétét. Ez már meg is adja a lehetőséget a bonyodalomra, ami nem is várat sokat magára: a városka két ügyeletes balekja – Dobcsinszkij (Vranyecz Artúr) és Bobcsinszkij (Dánielfy Zsolt) földesurak egy épp a helyi fogadóban megszállt pétervári dőzsölő, minden pénzét elszórakozó fiatal hivatalnokban vélik felfedezni az „álruhás” revizort. Hlesztakov, az aranyifjú (Mészáros Tibor) nem is ellenkezik sokat, sőt, szívesen éli bele magát a megvesztegethető revizor szerepébe. Hogyisne tetszene neki a helyzet: etetik-itatják, szórakoztatják, s ráadásképp a polgármester kikapós, kacér felesége (Ráckevei Anna) és szűzies, gazdag férj után ácsingózó leánya egyméssal versengve dongják körül – közülük ez utóbbinak később házasságot is ígér –, s hamar rájön, hogy a helyiek szívesen „kölcsönöznek” neki egy kis pénzmagot, mellyel egykettőre megoldódnak az apai juttatásait már rég eldorbézoló fiatalember anyagi gondjai. A darab fénypontja az a jelenet, melyben az álrevizor nem csak, hogy megkopasztja, de fényképész hobbijának hódolván nevetségesebbnél-nevetségesebb pozitúrákban fotóalanynak is használja a város hülyére vehető vezetőségét, akik még örülnek is, hogy ennyivel megússzák a revizori ellenőrzést, s nem kell bemutatniuk gyászos működésük eredményét a város kórházának, iskolájának és egyéb intézményeinek élén. A nevetséges helyzetek fokozatosan csapnak át az eredeti, gogoli művet is meghaladó szintű groteszk szituációkba: a város előkelői egyre megalázóbb helyzetekbe kényszerülnek, a tanfelügyelőnek obszcén képesújsággal kell fotózkodnia, a közjótékonysági intézmények főgondnokáról pedig teljesen lecsupaszítva, kiszolgáltatott pózban készít enyhén szólva kompromittáló felvételeket az ál-revizor. A feszültség a darab végére már szinte kézzel foghatóvá válik: a polgármester álarca lehullik, láthatóvá válik nagyravágyása és környezete iránt táplált lenézése, mikor ő és családja   lányuk közelgő házasságának hozadékaként leendő pétervári életükről ábrándoznak, mindenki gratulál nekik – s ekkor pukkan ki az órák óta fújt buborék.
Magával ragadó a színészek játéka, a rendezés pedig bravúros: sokat sejtet, mégsem árul el időnek előtte semmit sem; a tempó mindvégig gördülékeny, feszes illetve lassú, ahol kell, de ezeknél a  jeleneteknél is érezhető a szándékoltság.
A Fidelio rövid bevezetője szerint a rendező, Vlad Troickij – aki nem mellesleg a kijevi színház igazgatója is –, különleges érzékenységgel képes mind a klasszikus, mind a modern szerzőket színpadra állítani, s ez az állítás igaznak bizonyult. Az előadás több, mint három órája alatt egyszer sem érződött vontatottság vagy unalom, végig képes volt fenntartani az érdeklődést, a figyelmet, s Gogol groteszk humora éppúgy átjött, mint az orosz kisvárosi lét sivársága, az elvágyódás valami nagyobb, szebb, mozgalmasabb életbe. Ezzel hát bizonyságot is nyert, hogy egyáltalán nem a mű hosszától függ, meddig „bírja” a közönség. Ám önkéntelenül is felmerült bennem a kérdés: vajon miért csak egy külföldi rendező tudja ezt kihozni vidéki színtársulatunkból? Mert az a többi színdarabnál is világos volt, hogy színészi tehetségből jutott bőven vidékre is, nem azzal van a probléma. Hanem, hogy nálunk talán nem teremnek hasonló kvalitású rendezők, akik össze tudnák egyeztetni a jól ismert darabok hagyományos megvalósítását a mai kor elvárásaival, s annak megfelelően frissíteni az előadásmódon?

    Kíváncsian vártam a „desszertre”, s Szigligeti Színház társulatának előadása nem is okozott ez ügyben csalódást: a tartalmát tekintve habkönnyű szórakozást ígérő Molnár Ferenc darab – Az üvegcipő – színrevitele valóban egy könnyű, habos süteményre hasonlított leginkább. Kellemes és élvezetes volt „fogyasztás közben”, nem feküdte meg a gyomrot, másnapra akár el is lehetett felejteni, avagy a  kellemes, humoros részeket felidézni – kinek-kinek saját ízlése szerint.
Molnár Ferencet igencsak érdekelhette a cselédlányok szerelmi élete, hisz ebben a történetben is (akárcsak a „Liliom” című, közkedvelt művében) egy cserfes és életrevaló kis cselédlány – Irma (Molnár Nikolett) – a főszereplő, aki reménytelenül szerelmes gazdasszonyának jövendőbelijébe,  Sipos úrba. Ezt a szerepet mintha csak ráöntötték volna Molnár Lászlóra, oly kiválóan alakítja a mogorva, ám mégis lágyszívű asztalost.  Radó Denise pedig Adél, az édesen-keserű, kissé számító, saját és mások érzelmeit semmibevevő, a fiatalabb férfiért (Császár Pálért) rajongó szerelmi fellángolás – s az emiatti esetleges nevetségessé válás – elől albérlőjével, Sipossal való látszatházasságba menekülő, elkeseredett panziótulajdonos hölgy szerepében remekel. 
Az előadás műfajilag leginkább a manapság oly kedvelt  - és követelt - „népszínműként” sorolható be. Kedves, aranyos, szívet melengető a színészi játék könnyed humorral fűszerezve, bár az előadásmód időnként túl modoros, főleg a Császár Pált játszó színésznél. Ezen kívül azonban minden terv szerint haladt, a művet végig élvezetesen és pattogósan vitte színre Kiss József rendezésében a szolnokiak társulata. Aki egy könnyed kikapcsolódásra vágyott, az nem csalódott a Szigligeti Színház előadásában.

    A kínálat és a színvonal is meglehetősen vegyes volt a Thália idei válogatásában, az én képzeletbeli menüm azonban végső soron „megérte az árát”, sokféle variációt felsorakoztatott: a fanyartól kezdve a kissé sótlanon át az egészen fantasztikus „ízekig”. Jövőre tehát szívesen veszek majd újabb kóstolót, más összetevőkkel, de ugyanitt: a Rivaldán.

Szondy Melinda

Kritika: „Molnár Ferenc: Liliom” a Csiki Játékszín előadásában

„Molnár Ferenc: Liliom” című műve a Csiki Játékszín előadásában

     A Thália Színház szervezésében, a Határtalan Színházi Szemle keretein belül volt látható több olyan határontúli, magyar nyelvű  előadás, melyeket a budapesti közönség számára is bemutatásra érdemesnek tartottak a szervezők. Így került színre április 13-án este a csíkszeredai Csiki Játékszín előadásában Molnár Ferenc: Liliom című műve.  

     Bár ezt a darabot Budapesten csak aznap este lehetett látni, mégsem volt egetrengető az érdeklődés. A nézőtér utolsó néhány sorában alig páran ültek. Az előadás kezdetéig Karádi Katalin bársonyos hangját és örökzöld dallamait hallgathattuk illetve az el nem függönyzött színpadon található visszafogott díszletezés szemlélésében merülhettünk el.

     Az előadás első negyedórájában a színpadon alig volt fény, a nézőtér viszont teljesen kivilágítva maradt – mintha a színpad a nézőtér, s a szereplők valójában mi, nézők lennénk, ez először valamiféle trükknek tűnt. Bár idővel levették a nézőtérről a díszkivilágítást, a furcsa világításkezelés az előadás hátralévő részében is hasonlóan folytatódott, ami egy idő után kifejezetten zavaróan hatott és sajátosan kellemetlen hangulatot keltett. A második felvonás nagy részét alig lehetett látni, mert a színpad sem volt rendesen megvilágítva és már a nézőtér sem. (A világítás ezen sajátos megkoreografálásának felelősét sajnos elfelejtették megemlíteni a színlapon.)

     A zavaró tényezők száma azonban nem merült ki ennyiben. A Hollundernéhez fénykepezkedésre érkező nagy számú szereplők hadának sürgése-forgása, illetve magának Hollundernénak és „stúdiójának” szinte állandó színpadi jelenléte azt a hatást keltette, mintha ő illetve maga a fényképész mesterség legalább annyira fontos eleme lenne a darabnak, mint a címszereplő semmirekellő csibésznek, Liliomnak és Julinak, az egyszerű mindeneslánynak feszült kapcsolata.  Így amikor a kezdő jelenetben Juli és barátnője, Mari a körhinta tulajdonosnőjével, Muskátnéval pörlekednek. alig hallani a párbeszédet a fényképész-stúdióból átszüremlő zajok miatt. A fényképésznő a későbbiekben is  szinte állandóan jelenlévő mellékszereplője a színdarabnak, de a többiektől jobbára függetlenül „háttér-játszik” - a színpadi előterében. A díszleteket tekintve is a fényképész stúdió a darab leggondosabban megjelenített részlete, a többi kellék súlytalan, elvész a térben.

     Ezeket a zavaró tényezőket talán még feledtethette volna a hangsúlyos, átütő erejű színészi játék, de sajnos nem így történt. A Liliomot játszó Veress Albert kisstílű, közönséges alakot jelenített meg, nem tudtam benne felfedezni a figurában rejlő fantasztikus kisugárzású férfit, akiért nem csak a cselédlányok bolondulnak, hanem még a tehetős körhinta-tulajdonosnő, Muskátné is elveszti a fejét. Míg az előadás első felvonásában adja a rámenős nagyszájút, a második felvonásban Ficsúrral (Kosztándi Zsolt) szemben átesik a ló túlsó oldalára és szürke, ijedt kisegérként viselkedik a rablás tervezgetésekor. Nem érzékelhető, hogy Liliomak a lehetséges gyilkosság erkölcsi dilemmát jelentene, inkább mintha egyszerűen csak beijedt volna a következményektől, ha netalántán mégis balul sülne el a terv.

     Juli figurája is hasonlóan kidolgozatlan volt Benedek Ágnes előadásában. Túlzásbavitten egyszerű viselkedésű és gondolkodású  cselédlányt alakított; erőltetett volt az ízes beszéd is és általában túljátszottan egyszerűsködve igyekezett közel kerülni a nézők szívéhez. Ez kevesebb teatralitással, az érzelmeket hihetőbben, életszerűbben  megjelenítő alakítással jobban sikerült volna.

     A Marit játszó Ráduly Beáta alakítása megfelelt a szerep követelményeinek, de a többi szereplő alakítása mellett az övé is kissé  megszürkült. Hugó (Bodea Tibor előadásában) sem tűnt az első jelenetek utalásai alapján elképzelt igazán nevetséges alaknak, inkább csak üres és unalmas nyárspolgárnak. Az özvegy Muskátné (Szabó Enikő) pedig itt sajnos nem volt több, mint egy szexmániás hisztérika.

     Az egész előadásból hiányoltam az átélt játékot és a szereplők közti kohéziót; a színészek elbeszéltek egymás mellett. Nem éreztem, hogy azonosulni tudtak volna szerepeikkel és így nekem sem sikerült rájuk másként tekinteni, mint színészekre, akik épp megkísérlik előadni Molnár Ferenc „Liliom” című drámáját. Nem fojtogatta a torkomat meghatottság a drámai feszültségtől még akkor sem, amikor Juli a halott Liliomtól búcsúzott, annyira nem éreztem átélést a színésznő játékában, inkább csak mesterkéltséget.

     Az érezhetően konzervatívabb ízlésűeknek szánt előadást ennek ellenére olyan elemekkel próbálták feldobni, mint például a már-már pornografikus hatású szexjelenetek bezsúfolása minden olyan jelenetbe, ahová csak lehetett – netán ezzel szándékozták modernizálni? Persze a „prűd közönség” szeme elől jobb az ilyesmit eltakarni, néhány pillanat után le is oltották hát a fényeket az ominózus  jeleneteknél, így csaknem teljes sötétségben ülhettünk percekig. „Érdekes” élmény volt.

     Az sem volt teljesen világos, hogy a túlvilági jelenet azon részét, melyben Liliom kap még egy esélyt, tehet még egy próbát és helyrehozhatja dolgait „odalent” azáltal, hogy apa nélkül maradt kislányával valami nagyon jót tesz - amire ő cinikusan reagál -, miért kellett céltalan pofozkodással felturbózni? Talán ez a közönséges humornak is alig tekinthető részlet is az előadás „fényét” volt hivatott emelni?  

     Összességében az előadás nem volt összefüggő, átgondolt, kidolgozott. Különösen azután volt ez szembetűnő, hogy néhány héttel ezelőtt volt szerencsém ugyanezt a darabot a Nemzeti Színházban a Schauspielhaus Graz vendégjátékaként, Bodó Viktor rendezésében  megtekinteni. A különbséget zongorázni lehetne mind a rendezés, mind a színészi játék, mind a színpadi megjelenítés  minőségének tekintetében. A Bodó-féle változatban csak a főbb szereplők maradtak meg, akiknek dramaturgiai szempontból jelentős a szerepeltetése. A jelentéktelenebb mellékszereplőket – mint például az esztergályos – kivették, vagy csak említés szintjén tartották meg. A mezítelen jeleneteknek is volt mélyebb szintű jelentése és jelentősége, nem csupán polgárpukkasztásra szolgált. A fényképészet pedig úgy, ahogy van ki lett véve, mert nem ez adja a darab lényegi mondanivalóját, ma már nem jelent kuriózumot az, ami az 1900-as évek elején (a darab megírásakor) még különlegességnek számított. A darab vizualitásában is magával ragadó és változatos volt, hol egyszerűbb, hol összetettebb díszlettel dolgozott, fantáziadús, sőt, lenyűgöző megoldásokat is láthattunk.

     Szép dolog a hűség és a ragaszkodás, de a színházban nem mindig célravezető. Egy régebbi darab színrevitelénél  meg kell tudni válogatni, hogy mi az, amihez érdemes ragaszkodni és mi az, ami felesleges és túlhaladott.

Szondy Melinda

Tabukról, nyíltan Mark Ravenhill: Piszkos fotók (kritika)

Tabukról, nyíltan

Mark Ravenhill: Piszkos fotók (kritika)

     Mark Ravenhill neve talán nem cseng olyan imerősen a hazai közönségnek, mint teszem azt Esterházyé, Nádasé vagy Spiróé, de lehet, hogy vannak olyanok is, akiknek igen, sőt, mi több..! Mindenesetre én akkor hallottam róla először, mikor a Budapesti Kamaraszínházban nemrég megnéztem „Piszkos fotók” című darabját.

     Brit drámaíró kortársunk a társadalom problémásabb területeire tekint be előszeretettel. Igen, pontosan oda, aminek létezéséről a többség vagy nem szeret tudomást venni, inkább elfordítja a fejét és továbbmegy vagy nagyon is látja, de annyira hozzászokott jelenlétéhez, hogy immunissá vált és már nem is nagyon érzi problémának. Első igazi drámája - mely egyben belépője is volt korunk nevesebb drámaírói közé - is ezt a témaválasztási módszert vetítette előre: 1996-ban írt nagy sikerű „Shopping and fucking” című műve a fogyasztói társadalom éles kritikája volt akkor, amikor mi legfeljebb még csak hírből ismertük a plázák világát és vásárlási kórban szenvedők sem igen akadtak még errefelé.  

     A Piszkos fotók néhány évvel ezután, 1999-ben keletkezett. Az eredeti cím – „Some explicit photographs” – szerint inkább nyílt, szókimondó és félreérthetetlen fotókról van szó, ami pontosabban fejezi ki a darab lényegét, a problémák őszinte, kendőzetlen ábrázolását, a nyílt feltárulkozást, de tartalmát tekintve igazat kell adnunk a fordítónak (Olasz Krisztina), hogy a számunkra sokkal kifejezőbb „Piszkos fotók” címet választotta. Az életképek, melyeket Ravenhill elénk tár röpke két-két és fél órában, az élet „piszkosabbik” oldaláról készültek. Szereplői nem nevezhetők hétköznapinak; átlagos ember ritkán próbálja magát beleképzelni börtönviselt politikai merénylők, exhibicionista meleg párok, kiüresedett bártáncosnők és rovott múltú képviselőnők bőrébe. Ez azonban csak a felszín, amit ha megkapargatunk, a piszok alól érzések, gyötrelmek, emberi tragédiák sejlenek föl.

     Nick (Bozsó Péter) több évtized után szabadulva a börtönből nem találja helyét a azóta igencsak megváltozott világban. Nem érti volt barátnője, Helen (Nagy Enikő) „pálfordulását” sem, aki fiatalkori önmagát megtagadva tagozódott be a társadalomba oly sikeresen, hogy mostanra már a parlamenti képviselőségért áll versenyben. Számára nem jön jókor fiatalkori cimborájának felbukkanása, aki egyrészt olyan dolgokra emlékezteti, amikről legszívesebben örökre megfeledkezne, másrészt eszébe juttatja azokat a régi, nagy eszméket, amikért fiatalon ő is rajongott és elszántan küzdött, s most ez a férfi, mint Karinthy novellájának fiatalembere egyszer csak felbukkan a semmiből és szemére hányja, mi mindenről mondott le az élettel kötött kompromisszumai során. Amikor pedig Jonathan (Törköly Levente), a milliárdos pénzember, aki ellen annak idején Nick – a lány buzdítására – a merényletet elkövette, rátalál Helenre és megzsarolja múltjával, a nő kénytelen mégis szembenézni a valósággal és szembesíteni Nicket is az elmúlt évtizedek történéseivel.

     Az egyik fő konfliktusszál a Helen, Nick és Jonathan közt izzó  feszültség: a Jonathant múltbéli sérelméért évtizedek óta feszítő elszámoltatási vágy pillanatok alatt porlad semmivé, amikor az agresszív vadállatnak hitt tettes helyett egy összetört, kilátástalanul bolyongó figura jelenik meg előtte; Nick számára pedig kijózanító a szembesülés a fiatalkori nagy álmok illuzórikus voltával és tévképzetekké silányulásával, a nagy eszmék kiüresedésével, melyeket felülírt és meghaladt az élet; Helennek is rá kell döbbennie, hogy a múlt könyörtelen kitörölhetetlenségével beárnyékolja a jelen nagyszabású terveit is, a felelősséget mindenképp vállalni kell tetteiért, a „fiatalság, bolondság” nem mindenre elfogadható indok. A darab egyik legizgalmasabb jelenete, amikor Nick végre rászánja magát a Jonathannal - s ezáltal saját múltjával - való szembenézésre. Végül egyikük sem azt kapja, amit várt. Jonathan végül - talán akaratán kívül - azzal áll bosszút, hogy nem áll bosszút. Jóságával vesz erkölcsi revansot, Nick számára utólag értelmetlenné téve mind a merényletet, mind  a börtönben eltöltött éveket.

     Van azonban egy másik szál, egy másik „háromszög” is, látszólag teljesen függetlenül az elsőtől: Nadia (Stefanovics Angéla), az orosz bártáncosnő, együtt él Timmel (Szűcs Péter Pál), a tehetős angol férfival, aki mellesleg meleg. Hozzájuk csatlakozik Victor (Csadi Zoltán), az üreslelkű és hiú piperkőc orosz szépfiú, aki – bár szolgáltatásait Tim megvásárolta – csak azután hajlandó vele maradni, hogy az biztosította róla, ő csak egy „szemét” és nincsenek érzései.

     Nadia, az örömlány valamiféle transzcendentális meggyőződésben keresi a válaszokat az élet nagy kérdéseire, hiszi, hogy a rossz is tulajdonképpen jó, csak meg kell látni benne a szépet. Pedig valójában semmi szép nincs abban, ha egy nőt ütlegel a párja, de a szeretetéhes és kóros kisebbségi komplexusban szenvedő éjjeli pillangó még azt is a szeretet-kimutatás egy kezdetleges formájának tekinti, ha lila foltot kap a szeme alá. Csak később, mikor kifakad belőle őrjítő félelme a magánytól értjük meg, hogy ez az esztelen félelem köti őt még az ilyen emberekhez is. Már épp hozzászoknánk az értékek kifordultságához, elkönyveljük magunkban, hogy itt ez a „törvényszerű”, az ő világukban „ a fekete a fehér”,  mikor kiderül, hogy Tim már évek óta AIDS-ben szenved. Egyszer csak úgy dönt feladja, nem játssza tovább a gondtalan aranyifjút, eldobja kiüresedett életét és nem szedi tovább az őt addig életben tartó gyógyszereket. Az értékek „törvényszerűsége” ekkor hirtelen visszaáll az általunk ismert rendbe, kiderül, hogy az üresnek és szívtelennek hitt, élvhajhász Victor is tud szeretni, képes szenvedni és szerelméért küzdeni. Nadia Tim halála után szembesül az élet törékenységével és azzal, hogy immár pártfogó nélkül valóban magára maradt, kezdenie kell valamit ezzel a helyzettel, ami számára egy kitörési pont is lehetne, hogy összeszedje magát, de hogy mit kezd majd magával valójában, az nyitott kérdés marad a darabban. Nadián és Nicken keresztül kapcsolódik össze a két szál, akik közt majdnem kialakul valami, de Nadia végül elküldi az őt brutális barátjától megvédeni próbáló Nicket. Miért küldi el? Mert már csak olyan férfi társaságában érzi jól magát, aki veri? Vagy pont azért, mert azt hiszi, előbb-utóbb Nickben is átfordul és őellene irányul majd az az agresszió, amit most még csak a volt barát kapott? Talán egyik sem, talán mindkettő.

     Ravenhillnek nem célja megválaszolni a feltett kérdéseket, szándéka mindössze annyi volt, hogy mutatsson nekünk néhány „kompromittáló  fotót” saját világunk kevésbé ismert, „piszkosabb”  oldaláról is – és ha jól belegondolunk igen, mostanára már nekünk is „sikerült felzárkóznunk” London és más nagy, nyugati metropoliszok mellé korrupció, értékvesztés és elsivárosodás tekintetében. Ennek megmutatásában remek partnerek voltak az előadás szereplői; különösen Stefanovics Angéla alakítása az elvont gondolkodású,  punkfrizurás, törékeny táncosnő szerepében sikeredett ütősre.

Szondy Melinda

Kritika: Mese habbal - Pygmalion a Radnóti Színházban -

Mese habbal

-  Pygmalion a Radnóti Színházban - 

     Egy igen kellemes romantikus vígjátékot, G.B.Shaw „Pygmalion”-ját tűzte műsorára legutóbb a Radnóti Színház. Az eredeti mű  egy ókori mitológiai történeten alapul, melyben Pygmalion, aki megveti az összes nőt, mivel túl laza erkölcsűnek találja őket, hogy ne maradjon társtalan, farag magának egy gyönyörű leányt elefántcsontból. Olyannyira jól sikerül a szobor, hogy beleszeret saját kreálmányába. A történet végén némi isteni közbenjárás segítségével a leányzó megelevenedik, így Pygmalion feleségül veheti az áhított hölgyeményt.

     Shaw darabjának címe ugyanaz, mint e mitologikus történet főszereplőjének neve. Utal ezzel saját romantikus vígjátékának főhősére, Higgins nyelvészprofesszorra, aki átvitt értelemben szintén formál (vagy inkább átformál) egy nőt, már ha azt a folyamatot, hogy egy egyszerű, sőt, inkább közönséges modorú, hibás beszédű virágárus leányzóból röpke 6 hónap alatt bálkirálynőt farag egy fogadás tétjeként, párhuzamba állíthatjuk ezzel. További párhuzam lehetne az eredeti történettel, ha ezek után ő is- csakúgy, mint Pygmalion – beleszeretne „művébe”, de ez a szál már az eredeti G.B.Shaw történetben sem sikeredett ennyire sziruposan romantikusra (csak a darab „My fair lady” címmel játszott nagysikerű musical változatában). Ennek ellenére a történetbe bele van kódolva ez a lehetőség, a két főszereplő közti izzás, ami azonban a végén a professzor hiúsága és önhittsége miatt gyakorlatilag zátonyra fut. „Nagyon jól megleszek én maga nélkül is!” vágja végül Higgins professzor arcába Eliza, mikor sehogyan sem sikerül kicsikarnia belőle érdemei elismerését. (Ebbe a szituációba akár azt is beleláthatjuk, ahogy a munkásosztály képviselője épp kioktatja az elit rétegek képviselőjét; ez a társadalmi konfliktus a darab megírásakor – 1912 – igen aktuális téma volt.)

     A Radnóti Színházban látható feldolgozás remek szórakozást nyújt, de valódi súly nem érződik ki belőle. A romantikus szál se nagyon akaródzik kialakulni, Szervét Tibor Higgins professzora inkább cinikus értelmiségi, mint sármos férfi,  akit csak saját céljainak elérése (a lány tökéletes átalakítása), végül pedig már az sem érdekel. A nagy „vizsga”, vagyis a fogadás után, ahol Liza felülteljesített az elvárásoknak, Higgins csak annak örül, hogy végre nem kell többet foglalkoznia a lánnyal. Petrik Andrea remekül jeleníti meg  azt a valóságos metamorfózist, amin Liza esik át a darab folyamán. Ennek több állomása is a darab komikus színfoltja, mint például a fürdőszobai jelenet, vagy amint nőies mozgást és viselkedést tanul a lelkiismeretes, bár eleinte kissé viszolygó Pearcnétől, a házvezetőnőtől (Kováts Adél). A folyamat végéhez érve az úrinőséget levetni nem akaró – és állítólag már nem is tudó – lányt vérig sérti a professzor rideg és modortalan viselkedése. Ezek után nem csoda, hogy a lány elmenekül tőle a professzor kissé sznob, de bölcs és jólelkű anyjához, Higginsnéhez, akit Csomós Mari játszik. Jól alakítja szerepét a darab két másik fontosabb mellékszereplője is: Bálint András Pickering ezredesként finomkodó gentleman; Szombathy Gyula Alfred Doolittleként pedig Liza után a darab másik „bohóca”, neki sikerül a legtöbbször megnevettetnie a közönséget. Bohókás stílusú előadásában még azt is hajlandóak vagyunk elhinni, hogy a „gondtalan szegénység” és a kukásélet a boldogság netovábbja, a hirtelen jött meggazdagodás pedig nyomasztó teher.

     Higgins professzor tiszteletlen, modortalan, sőt, kifejezetten udvariatlan viselkedését egyszer sem lehet elbűvölőnek értelmezni - amire egyébként még büszke is, hisz ő mindenkivel megkülönböztetés nélkül durváskodik -, többször szembetűnő kontrasztot mutat Liza faragatlan beszéde ellenére is kivilágló tisztaszivű jellemével. Ami benne zavaró volt, azt 6 hónap alatt meg lehetett változtatni, de a professzor makacs önhittségét semmi sem tudta kikezdeni. Talán épp ez az, amit útravalóul magunkkal vihetünk a darab mostani feldolgozásából: hiába születik valaki a felső tízezerbe, ha érzéketlen és ráadásul még viselkedni sem tud, akkor a szép beszéd nem lesz elegendő a boldogsághoz. 

Szondy Melinda

Elgondolkodtatás mesterfokon: Interjú Kasza Gábor fotóssal

Elgondolkodtatás  mesterfokon
   Az alábbiakban olvasható interjú Kasza Gábor fotóssal készült „Y”című kiállítása apropóján, melyet a Mai Manó Házban láthatnak az érdeklődők március 20-ig. 

Szondy Melinda: Nagyon érdekes a kiállítás címe, az „Y”. Vannak tippjeim, de kíváncsi vagyok a te magyarázatodra, hogy miért választottad pont ezt a betűt? 

Kasza Gábor: Mindenképp olyan címet akartam, ami „nemzetközi”, minden nyelven érthető. Az „Y” egy ősi jelkép, az életben jelenlévő választási kényszert jelképezi. Vizuálisan is egyértelműen válaszutat, kereszteződést jelent, illetve benne van persze az is, hogy ez az ábécé utolsóelőtti betűje. Hasonlít egy felkiáltójelhez is, erős felhívó jellege van, ez mégiscsak egy „szúrósabb” karakter. Szerintem design szempontból is érdekes, hogy csak egyetlen betű vagy jel a kiállítás címe, ettől kicsit talányos. 

Sz.M.: Mennyi ideig dolgoztál ezeken a képeken? 
Kasza Gábor: Körülbelül, két, két és fél évig. 

Sz.M.: Az itt látható kiállításodon egyaránt szerepelnek valódi eseményt megörökítő fotók, mint például a vörösiszap-katasztrófáról készült felvételek és művészi beállítással készült képek is. Mi a közös ezekben? Hogyhogy egy anyagba tudtak kerülni látszólag nem összetartozó képek? 

Kasza Gábor: Egy sorozatba illesztve más megvilágításba kerülnek a képek. A vörösiszap-katasztrófáról készült képek például önmagukban lehetnének akár dokumentarista jellegű felvételek is, de ebbe a sorozatba helyezve őket egy kicsit más hangsúlyt kapnak. Minden kép egy díszletszerű, absztrakt valamit ábrázol és ettől ezek a valós katasztrófáról készült fotók is kapnak egy absztrakt jelleget. Ennek a sorozatnak a részeként más nézőpontba is kerülnek. 

Sz.M.: Hogyan választasz témát? Mi befolyásol egy-egy téma kiválasztásában? 

Kasza Gábor: Azt vettem észre, hogy azok az igazi alkotások, amelyek sokrétűek, sokoldalúak, sokféle asszociációt teremtenek. Úgy próbáltam összerakni ezeket a képeket is, hogy sokféle aspektusuk legyen, sokféleképp lehessen őket értelmezni. Ilyen ezeken a képeken a környezetszennyezés, vagy például a fogyasztói társadalom válsága, ezen belül egy mélyebb pszichológiai felületet is próbálok belevinni a képekbe, ami kicsit túlmutat az úgynevezett hétköznapi értelmezéseken. 

Sz.M.: Egy érzést szeretnél inkább közvetíteni, vagy  konkrét gondolatot? Elsősorban a beállított fotóidra gondolok. 

Kasza Gábor: Mindig is izgatott, hogy mitől lesznek izgalmasak a „nagy művek” mind a fotózásbam, mind a filmben, színházban,festészetben stb.. és azt vettem észre, hogy maga a tett, a jelenlét a fontos. Akkor van kész egy kép amikor megérzem, hogy ez így jó és ennek kell lennie, ez a  megoldása az ötletemnek. Kidolgoztam egy munkamódszert, ami úgy érzem, most érett meg igazán. Ennek a  folyamata az, ami elvezet engem egy-egy képhez. Amikor fotózok, nem állításokat szeretnék megfogalmazni, hanem úgymond ráhangolódok a témára, meditálok rajta és végül ennek eredményeképp készülnek el a fotók. Nem egy nagyon konkrét beállítást csinálok a megrendezett képeimnél sem, hanem van egy „koreográfia” és az abban létrejött helyzeteket fényképezem. Olyan mint egy performance, élő dolgokat örökítek meg, olyan mint egy szertartás dokumentációja, csúcspontja.  Úgy gondolom, hogy ha megvan a képeknek önmagam felé az igazsága, akkor ez kifelé is megnyilvánul majd, kifelé is hatni fog. Én sem a filmalkotást, sem a fotózást nem úgy tekintem, mint valamiféle „kiagyalt” igazság leképezését, hanem mint egy fajta kutatást. Ez egy életforma. Sőt, talán vallás. 

Sz.M.: Ezek a képek jól láthatóan nem gyönyörködtetni akarnak, sokkal inkább gondolatébresztő témák köré csoportosulnak. Gondolod, hogy ezen az úton változtathatsz az emberek hozzáállásán, beállítódásán? 

Kasza Gábor: Azt hiszem a fiatalabb művészek mindig optimistábbak, mint az idősebbek. Tarr Béla például, aki ellene megy mindenféle populáris műfajnak, nemrég azt nyilatkozta, hogy „...be kell látni, hogy a filmmel semmit nem lehet elérni, az emberekre gyakorolt hatása maximum pár órás. „ Én viszont jobban szeretem, amit Fellini – bár szintén nem kezdőként – mondott: a mi feladatunk (művészeké általában) az, hogy kivigyük az embereket „a pályaudvarra”. Azt, hogy felülnek-e a vonatra már ők döntik el. Nem lehet se manipulálni, se megváltoztatni a világot a művészettel. Szabadságból ered és szabadságot követel a nézőtől is. Bár van, aki hiányolja, de szerintem fontos, hogy ne legyenek konkrét válaszai egy művésznek, hanem inkább kérdéseket vessen fel, illetve segítsen a nézőnek a válasz(ok) önmagában való megtalálásában. Erre céloz Fellini is a fent említett idézettel: az, hogy a néző felül-e arra a bizonyos vonatra, vagy nem ül fel, az az ő szabadságában – szabad döntésében – áll. 

Sz.M.: De ha úgy tesszük fel azt a bizonyos kérdést, akkor a nézőnek elvileg kedve támad felülni arra a bizonyos vonatra, nem? 

Kasza Gábor: Elvileg igen. De az is lehet, hogy ez tényleg csak pár órán át tart, aztán mikor megnézte a kiállítást és hazamegy, el is felejti az egészet. Legfeljebb kicsit rossz lesz néha a  lelkiismerete, ha eszébe jut.  
Sz.M.: Nem lehet, hogy talán épp ez a rossz lelkiismeret, ami a kiállítás hatására ébred benne, vezeti majd el a változáshoz és változtatáshoz? 

Kasza Gábor: Talán. De ennek a dolognak van egy másik aspektusa, amit egy másik kedves filmrendezőm, Andrej Tarkovszkij szokott feszegetni, miszerint bőven elég, ha a művész önmagával foglalkozik. Tehát ha őszintén feltárja, amit megél, akkor létrejön a feltárulkozás aktusa és ez a művészet lényeges pontja. Ez igazából úgyis hatással lesz az emberekre, sőt, ha valaki valamin túllép, valamit megold, vagy bármit tesz, az hatással van másokra, a  környezetére. Én is elsősorban magamat igyekeztem szembesíteni azokkal a dolgokkal, amik ezeken a képeken láthatók. Azt a kort szerettem volna feldolgozni, megérteni, megmutatni amiben élek.  Azért  remélem, örök kérdésekkel is foglalkozok, csak ebből a  nézőpontból vizsgálom, hiszen itt állok ebben. Ez minden művészet alapja sőt, feladata is, azt hiszem. 

Sz.M.: Mikor van az, hogy azt érzed: „most kész”, most már lehet kiállítást csinálni? 

Kasza Gábor: Igazából soha nincs olyan, hogy azt érezném, „na, lehet kiállítást csinálni..”  Ahogy késznek érzem, jön egy új ötlet és egy újabb. Leginkább a határidők szorítanak rá, hogy összeálljon egy kiállítási anyag. Most, hogy megnyertem ezt a lehetőséget erre a kiállításra, össze kellett állítanom egy anyagot. Egyébként – Fellini szavait idézve megint – a művész kicsit olyan, mint a gyermek. Sosem készülne el semmivel, ha nem lennének határidők. Én is így vagyok ezzel egy kicsit. 

Sz.M.: A képekről ítélve úgy tűnik, a környezetszennyezés elég intenzíven foglalkoztat téged. 

Kasza Gábor: Igen, mert érdekel a fenntartható fejlődés gondolata. Amikor fenntartható  fejlődésről beszélünk, akkor felelősségről is kell beszélnünk. Azt gondolom, például, hogy én, mint fotós felelősséggel tartozom, hogy mit mutatok meg a nézőnek, mivel hatok rájuk, mert ha „kókler” lennék, akkor rossz irányba terelném az embereket, ez pedig óriási felelősség. De igyekszem ott helytállni, amit hivatásomnak érzek. Mindenkinek a  saját helyén kell helytállnia, a saját sorsában, ez mindannyiunk felelőssége. Úgy érzem, hogy ha mindenki a  dolgát végezné és abban helytállna nem lenne ennyi probléma. Vannak, akik mások terheit is viselik, ez is rendben van. Viszont van egy bolygó ahol élünk és az nem terhelhető egy szintnél tovább, van egy rend, harmónia, aminek megtöréséért súlyos árat kell fizetni. 

Sz.M.: Ezen kívül milyen téma áll még közel hozzád? Mi lesz a következő témád, ha tudod már esetleg? 

Kasza Gábor: Nincs különösebb más téma most a fejemben, ezt szeretném folytatni. Ez a fenntartható fejlődés  ma eléggé divatos téma. De mit is értünk „fenntartható fejlődés” alatt? Mi az, hogy fenntarthatóság? Ezen el lehet gondolkodni. Egy „kor megélést” szeretnék bemutatni, ahogy én látom ezt a kort, vagy korszellemet amiben élek. Ez a kérdések, a felfedezések kora, illetve a krízisek kora is, és ezt fel kell vállalni.

„Kertépítés vagy fotózás? Mindkettő, egyszerre!” Szondy Melinda interjúja Balla András fotográfussal

„Kertépítés vagy fotózás? Mindkettő, egyszerre!”

– Interjú Balla András Balogh Rudolf-díjas fotográfussal –

Balla András eredetileg kertépítő mérnöknek tanult, s csak később kezdett el érdeklődni a fotográfia iránt. Ennek ellenére ma hazánk egyik legnevesebb fényképészét tisztelhetjük benne, aki nevét elsősorban az experimentális fotográfiában elért eredményeinek köszönheti, illetve annak a speciális látásmódnak, ahogy a különféle kerteket, s a bennük lévő embereket, állatokat, tárgyakat látja és fotózza. Számos sikeres hazai és külföldi kiállítás van már háta mögött. Nívós fotográfiai versenyek első díjait vihette haza, melyek közül legutóbb a Magyar Fotográfiai Nagydíjat vehette át munkája elisméréséül. A Mai Manó Házban (Magyar Fotográfusok Háza) „Illatos kert” címmel nemrég megnyílt kiállítása apropóján beszélgettünk, melyet március 20-ig tekinthetnek meg az érdeklődők.

- Hogyan jött az ötlet, hogy fényképezni kezdjen? Mi eredményezte, hogy úgy döntött nem is hobbi szinten, hanem rögtön komolyan áll hozzá a fotózáshoz?

Balla András: Már édesapám, nagyapám és dédapám is fényképezett. Édesapám sokáig szerette is volna, hogy én is fotózzak, de én inkább rajzolni, festeni szerettem. A kertépítő szakra azért jelentkeztem, mert édesapám a szarvasi arborétumnak volt a vezetője, én jóformán ott nőttem föl, ezért nagyon vonzódom a természethez. Az építészet is érdekelt, de akkor elmaradtak volna a növények, ezért pont kapóra jött, hogy akkor legyek kertépítész. Miután ott végeztem, olyan sokat kellett utaznom, hogy nem volt időm a rajzolásra, ezért úgy döntöttem, inkább lefényképezem a kerti kapukat, kis lakokat, kerítéseket és egyebeket, amik a kertben találhatóak és majd otthon lerajzolom. A fotózás dokumentáló erejét felismerve kezdtem el fényképezni, s ez odáig jutott, hogy szép lassan fel is hagytam a rajzolással.

- Mikor lett Önből elismert, professzionális fotográfus?

Balla András: „Papíron” 1977-ben, ekkor vettek fel a Fiatalok Fotóművészeti Studiójába, illetve az FMK-ba (Fiatal Művészek Klubja). 1979-ben pedig a Magyar Fotóművészek Szövetségébe és a MAOE-ba (Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete) is. A kertépítést viszont azóta sem hagytam abba, mert azt is nagyon szeretem. Eleinte párhuzamosan próbáltam művelni mindkettőt – a fotózást és a kertépítést -, ez 1984-ig ment is, de féltem, hogy ebben végül felőrlődök. Ezután hol egyiket, hol másikat szüneteltettem, de ugyanakkor mindkét téma szakirodalmát folyamatosan követtem, hogy le ne maradjak, ez szintén nem volt könnyű. A mai napig aktívan dolgozom kertépítőként is és folytatom mellette a fotózást is.

- A kiállítás második termében láthatóak a művészi kompozíció szerint összeállított képei. Mikor kezdett el ilyen jellegű képeket készíteni?

Balla András: Elég korán. A berendezett terek fényképezése volt az, ami a rajzolásból, festésből megmaradt. Ugyanúgy meg kell rendezni a csendéletet, amit rajzolás helyett lefotózok, csak még precízebben kell ezeket összeállítani akár színvilágában, akár megvilágításában, hiszen nehezebb az eredményt módosítani. Az a páfrányos kép például nyolc évig érlelődött bennem. Nagyon szépek azok a páfrányok, s mikor lobogtatta őket a szél, még sejtelmesebb volt, de éreztem, hogy valami hiányzik a képről. Egyszer csak rájöttem, hogy az ősteremtés mítosza motoszkál bennem és innen egy ember hiányzik! A páfrányok százmillió éve létező növények, ezért is kapcsoltam őket össze a teremtés mítoszával s így jött létre ez a kép, mely stilizálva Ádámot, az első embert ábrázolja. Én úgy nevelem a növényeket a kertemben, hogy már előre tudom, mit szeretnék látni. Sokan mondták már nekem, hogy olyan a kertem, mint a suszter cipője – ami tudvalevőleg lyukas; az én kertem pedig leginkább egy dzsungelhez hasonló. Erre azt szoktam mondani, hogy ez nem kertész-kert, hanem fotós-kert: háttér és kellék-kert.

- Mennyire számított az, hogy elismert fotóművész lett? Vajon akkor is ilyen intenzíven folytatja a fotózást, ha esetleg nem ismerik el ennyire a tehetségét?

Balla András: Sosem éreztem úgy, hogy csak akkor csinálom, ha elismert fotós leszek, úgy éreztem, nekem ezt kellett csinálnom. Ha nem fotóztam volna, akkor rajzoltam volna tovább. A kertépítést is nagyon szeretem, de abban jóval több a kötöttség, ott nem tudom úgy kiélni magam, mint a fotózásban. Huszonhét éves koromban azt írtam egy író ismerősömnek, hogy nem tudom, ismert és elismert fotós leszek-e, de, hogy jó leszek, azt tudom. Addigra már átnéztem az összes elérhető szakkönyvet, ami magyarul, angolul, németül és franciául kapható volt és éreztem, hogy van bennem valami, az én saját világom, ami lehetővé teszi, hogy olyan képeket tudjak csinálni, amit mások eddig még nem készítettek. Egy fotóművész, csakúgy, mint egy festő vagy egy építész csak azt tudja kivetíteni, ami önmagán belül van. Illetve tudhat mást is, mint például a jó képhamisító, de az is csak akkor tud az eredeti festő stílusához a megszólalásig hasonló stílusú képet készíteni, ha beleilleszkedik a másik festő lelki világába, s persze a megfelelő rajzkészsége is megvan hozzá. A fotóban ez ugyanígy megvan. Engem például hat évszázad távlatából Fra Filippo Lippi firenzei leányarcai igéznek meg.

- Befolyásolták-e, befolyásolják-e témaválasztásában a világ eseményei?

Balla András: Az 1960-as években – 1964-70 között az egyetemi tanulmányútjainkon - készítettem és gyűjtöttem olyan fotókat, melyeken a „Fényképezni tilos!” tábla volt látható, mögötte repülőtér, lőtér, vagy valamilyen katonai objektum, ez mind orosz volt természetesen és engem idegesített, hogy mit keresnek ezek itt? 1975-ben rendeztem aztán egy nagy sikerű kiállítást ezekből a képekből a Fiatal Művészek Klubjában, ami egy zártkörű klub volt. Lementünk az ottani étterembe ünnepelni, s mire visszajöttünk valaki leszedte a képeket. Politikai ügyem, bajom is lehetett volna ebből, de szerencsére nem lett. Viszont attól fogva több III/III-as ügynök is figyelt engem. Egy másik, hasonlóan politikai „ügyem” a harmadik teremben is látható tank-emlékmű, meg a „Sej te bunkócska, te drága!” emlékmű és hasonló típusú képekhez kapcsolódik. Ezekből készítettem egy sorozatot „Szocialista irrealizmus” címmel, amit elküldtem az – akkor még úgymond – „Felszabadulásunk” 40. évfordulójára hirdetett pályázatra, amit meg is nyertem. Ezen én magam is meglepődtem, hiszen eredetileg csak egy kis „odamondogatásnak” szántam a nevezést. Egy hétre rá jött is a telefon, hogy úgy döntöttek, visszaveszik a díjat – ennyi ideig tartott, hogy rájöjjenek a turpisságra. Mondtam nekik, hogy a díjat vihetik, de a díjjal járó pénzjutalmat már nem tudom visszaadni, mert az időközben borrá változott. (Nem sokkal ez előtt, 1983-ban még a „Szocialista kultúráért” kitüntetést is megkaptam, ugyanezért a sorozatért. Nekem úgy tűnik, hogy ott is figyelhettek arra, hogy aki ügyesen tudja megmutatni, hogy a dolgok itt nem egészen jól mennek, az kaphat valami dicséretet. De ezeken kívül én úgy tartom, hogy művésznek nem szabad belemenni a politizálásba, mert abból igazi mű sosem lesz. „A politika errodálja a jellemet.” (Németh László)


- A Mai Manó Házban jelenleg is látható „Illatos kert” című kiállítására rátérve: milyen apropóból látható itt ez a kiállítás és milyen tematika alapján válaszotta ki ezeket a képeket?

Balla András: A kiállítás oka az volt, hogy legutóbb én kaptam meg a Magyar Fotográfiai Nagydíjat. Ezt évente ítéli oda a szakma annak, akit erre érdemesnek tartanak. Ezzel a díjjal járt az a lehetőség, hogy megjelenhetett itt, a Magyar Fotográfusok Házában ez a kiállításom. A címe egy középkori arab könyvecskére utal, aminek szintén „Illatos kert”a címe és a korabeli arab világ szerelmi kultúrájába enged bepillantást. Ezen a kiállításon az ókori és középkori kertektől (első terem) az úgynevezett „giccskertekig” (harmadik terem) mindenféle kert látható, a középső teremben pedig a kert átvitt értelemben, elsősorban erotikus értelemben jelenik meg. Itt tehát képzettársításokról, közvetve az emberi kapcsolatokról is szó van, illetve a mai emberek kapcsolatáról a kerttel. Szerintem a kert lehetőséget ad az embernek, hogy önmagát kiteljesítse, saját személyiségét ezen keresztül megjelenítse. A kert olyan, mint egy kiragadott rész a paradicsomból.

- Egy korábbi interjújában említette, hogy a harmadik teremben található képein ábrázolt előkertek díszeit Ön nem giccsnek, hanem a „naiv művészet” termékeinek tartja. Mit ért azon, hogy „naiv művészet”?

Balla András: Úgy gondolom, hogy a festők és szobrászok közt is vannak „naiv művészek”. Nem arra gondolok, aki dilettáns, hanem azokra, akikben van belül valami indíttatás, csak nem tanulta meg a kifejezésmódbeli technikákat. A dilettáns lehet, hogy nagyon jól elsajátította a technikát, de nem visz semmi pluszt, „sajátot”, belülről jövőt a műveibe. A „naiv művészek” átlagos emberek, akik kiteljesítik magukat azáltal, hogy elkészítik a bennük élő kép pontos mását.

- A kiállítás első termében remek felvételeket láthatunk európai, főként olasz és francia reneszánsz, barokk kertekről. Utazott-e esetleg Európán kívül is, készített-e máshol is képeket?

Balla András: Én úgy vagyok ezzel, hogy sokkal jobb képeket tudok készíteni a Pilisben, ahol otthon vagyok, mint egy sokkal egzotikusabb tájban, ami nagyon érdekes, de nem vagyok otthon benne. Ahhoz, hogy jó képeket tudjak csinálni, ahhoz nekem ott kell élni. Egy kis automata gép is elég nekem, amikor járom a világot és nem direkt fotózni megyek. A kerten kívül egyébként még az erdőt fényképezem. Van, hogy többször is visszamegyek ugyanarra a helyre, többször is lefotózom ugyanazt a tájat, különböző időpontokban, évszakokban. Lombtalan erdőket panorámagéppel 112x24 mm-es méretre pl. 30 éve fotózom, jövőre állítom ki Hódmezővásárhelyen.

- Kedves Balla úr, köszönöm szépen az beszélgetést. Van-e esetleg még valami, amit el szeretne mondani?


Balla András: Megemlíteném, hogy a Hungart ösztöndíjasairól készülnek könyvek és most került sorra az enyém. Ötven képet kell ehhez összeválogatni, emiatt nagy dilemmában vagyok. Ez azért nehéz, mert sok nagy sorozatot készítettem. Ott vannak például Borostyán Imréről, a remetéről készült képek; vagy a „Kocsmakerékpárok”; vagy a „Kertek”; rengeteg ilyen sorozatom van. Egy-egy kép ezekből elég kevés volna úgy egymagában. Ilyenkor jövök rá, hogy milyen sok képet csináltam és milyen nehéz kiválasztani azt az ötvenet, ami majd megmutatja az utókornak, hogy ki is volt ez az ember. Ez is elég nagy munka és ehhez jön az is, hogy sok olyan képet is át kell még néznem, ami még csak negatívban van meg. Ez 30-40 év anyaga. Emiatt is adtam át Gergő fiamnak az Esztergomi Fotográfiai Biennálé művészeti vezetését, rendezését.

Kritika: Szondy Melinda: Moliere: „A mizantróp” című drámájának előadása a Katona József Színházban

Menni vagy maradni...?

Moliere: „A mizantróp” című  drámájának előadása a Katona József Színházban

     Több, mint két évtized után újra műsorára tűzte a Katona József Színház Molière – saját bevallása szerint –  legjobban sikerült darabját, A mizantrópot. Ezúttal Zsámbéki Gábor rendezésében láthatjuk ezt a kesernyés komédiát,  ami egyúttal búcsúrendezés is, hiszen Zsámbéki január 31-el megvált a Katona színházigazgatói posztjától. 

     A cselekmény lényegében Alceste, az idealista ember szembesülése a realitással, az emberi gyarlósággal, az erkölcsi eszmények megvalósulatlanságával a való életben. Ez attól válik számára valóságos konfliktussá, hogy nem tudja feldolgozni ezt a tapasztalatot s elfojthatatlan vágyat érez rá, hogy mindenkivel közölje – már-már durvaságba hajló őszinteséggel – lesújtó véleményét, emlékeztesse kicsinységére, romlottságára, s kíméletlenül kiemelje hibáit. Egyetlen ember szélmalomharca ez az emberiség ellen, s bár igaza van, mégis eleve bukásra ítéltetett, hiszen az emberek nem tökéletesek, s  alaptermészetüket megváltoztatni – főleg akaratuk ellenére – aligha lehet. A kérdés tehát főhősünk számára: ilyen körülmények közt menjen vagy inkább maradjon e tökéletlen társadalom tagja? Ezt a belső vívódást is remekül érzékelteti Petri György Molière-fordítása, melyet Várady Szabolcs csiszolt tovább kifejezetten erre az előadásra.

     A színészek érzékletesen formálják meg szerepeiket. Fekete Ernő  nem eljátssza, hanem valósággal megtestesíti az emberi gyarlóságtól, mindennapi intrikáktól s gonoszkodásoktól megundorodott, világból kivonulni kész Alceste-et, ki hol hangosan hőbörög, hol magába roskadtan, duzzogva kesereg a sarokban. Alceste szerelmesének, Célimène-nek szerepében Ónodi Eszter a szó szoros értelmében üde színfoltként jelenik meg a színen, piros miniszoknyájában maga a csábítás. Máté Gábor alakítja Oronte-ot, Alceste ellenlábasát s vetélytársát Célimène-ért, kitűnően mintázva meg a hatalom sunyi kiszolgálóját, ki csak addig mutat baráti arcot, míg önhitt tetszelgése a költő pózában őszinte kritikát nem kap. Azután a legveszélyesebb ellenféllé válik, ki a maga vélt igazát véleménykérdés dolgában is a Becsületbíróságon keresztül csikarja ki. Alceste legjobb barátját, a kor emberének hibáit élesen látó, de hozzájuk tökéletesen alkalmazkodó, elnéző és megértő Philinte-et Kocsis Gergely játssza sok humorral; jellemének női megfelelőjét, az eredetileg Alceste-be szerelmes, majd csalódásában végül Philinte karjaiba omló Éliante-ot pedig Tenki Réka formálja meg tökéletes természetességgel. Célimène erőszakos és álszent barátnőjét, Arsinoè-t Fullajtár Andrea hűen alakítja. A Becsületbíróság tisztjeként erőteljes és kifejező Ujlaki Dénes játéka, kinek néhány mondatából is érezni, hogy legyen bár a per tárgya bármily nevetséges és magától értetődő dolog, itt nincs apelláta: akit oda beidéznek, annak mennie kell. Célimène máskor oly öntudatos hódolói, a gazdagságával kérkedő, piperkőc Acaste (Takásty Péter) és félművelt barátja, Clitandre (Elek Ferenc) opportunistákként rohannak utána, hogy kegyeibe ajánlhassák magukat.  A díszes vendégsereget megtoldván két, az eredeti műben nem szereplő figurával került a színre a maffiózó külsejű, hűvösen szemlélődő Ariste (Vajdai Vilmos) és annak punk-frizurás nője (Kiss Eszter).

     A darab, mely végig Célimène otthonában játszódik, szinte üres színpaddal indít. Idővel a színészek előhúznak néhány díszletet: egy görgethető ágyat, mely központi elemként hol gyülekezőhely a házibulira, hol a vitatkozók közé ékelődő ütközési pont; egy pipereasztalkát hatalmas tükörrel, rajta tulajdonosának úgyszintén méretes arcképével és egy fotelt, melyben – mint holmi bölcsőben - félénken megbújhat majd a menekülés hírével érkező, rémült kisegér-szerű Flipote, Alceste védence (Tóth Anita). A jelenetek változásával a színészek szabadon mozgatják, tologatják ide-oda a térben ezt a néhány bútordarabot, s a színpadi lámpák fel-le kapcsolgatásával a fény intenzitását is ők szabályozzák, ezáltal is kihangsúlyozva az általuk alakított figurák erősebb vagy gyengébb személyiségét, aktuális érzelmi állapotát. A jelmezek is kontúrosan rajzolják tovább egy-egy szereplő jellemét: finom, kissé csillogó öltönyben a megjelenésére sokat adó Acaste; farmerben és zakóban a lezserkedő, rasztafrizurás Clitandre; öltönyben-nyakkendőben a hatalom képviselője, Oronte; talpig fekete, kérlelhetetlen szigorúságot árasztó díszmagyarban a Becsületbíróság tisztje;  szexi piros miniszoknyában Célimène, aki a darab folyamán állandóan öltözik-vetkőzik, újabb és újabb ruhákban tűnik fel, a trendi nő imázsához híven. Alceste-et és az őt hiábavalóan meggyőzni igyekvő jó barátját, Philinte-et hasonló ruhákba bújtatta a jelmeztervező, Szakács Györgyi, így még szembetűnőbbé válik, hogy a mű írójának, Molière-nek személyiségében megbúvó kettősség kivetüléseként perlekedik egymással e két figura, végig a darab folyamán, mintha az írói idealizmus vitázna a realitással. S minthogy eme vitának egyedül csak a realitás lehet győztese, nem meglepő, hogy Alceste a darab végén önkéntes száműzetésbe kényszerül, de csak egyedül, mivel Célimène –bár intrikáira fény derült – mégis inkább a léha társaságot választja. Legszükségesebb holmijaival az erdőben, egy kalyibában élhet hát ezentúl Alceste, a társadalomból kivetetten és megvetetten, gúnykacajtól kísérve. Az eredeti mű szerint Philinte és Éliante megpróbálják eltéríteni szándékától, ám jelen feldolgozás szerint - bár megszólal bennük a lelkiismeret hangja -, mégis inkább csak egymással vannak elfoglalva, s nem mennek Alceste után. Viselkedésük mintha korunk társadalmában az emberek egymáshoz viszonyulását, egymástól való gyors elidegenedését tükrözné.

     Már  évszázadok óta játsszák a színházak Molière eme feketekomédiáját. Egy ilyen darab színrevitele nyilván nem véletlen választás eredménye, általában okkal tűzik műsorra. A színházlátogató közönség egy része csupán szórakozást keresve ül be a darabra, más része azonban talán el is gondolkodik a látottakon. Vajon mit mond nekünk Molière színdarabja ma? Vajon fantáziánk Oronte szánalmas viselkedése, a Becsületbíróság tisztjének egyenruhája, s már maga a „becsületbíróság” kifejezés láttán-hallatán csak a véletlen folytán von párhuzamot közéletünk jelenkori eseményeivel? Ha a színházi alkotó folyamatok antik korokból öröklött elsődleges célját tekintjük – vagyis életünk eseményeinek feldolgozása, rámutatás a társadalmi, közéleti problémákra, visszásságokra –, akkor bizonyára nem maradunk kétségek közt a Mizantróp mostani rendezési elvének mibenlétéről.

Interjú Szamival a "Máz" című kiállítása kapcsán

 „Ami igazán érdekel, az az egyén problémája...”

- interjú  Szamival a Mai Manó Házban nemrég megnyílt fotókiállításáról  –  

     Január 20-ával nyílt meg Szami, az ígéretes fiatal fotós kiállítása a Mai Manó Ház „Kis Manó Galériájában”, mely egészen március 20-ig várja az érdeklődőket. Kiállításának címe: „Máz”, témája: portrék. Ezeken a képeken azonban nem a megszokott módon láthatjuk a modellek arcát, a művész ugyanis merőben más elgondolás alapján dolgozott: ezeket az arcokat festék fedi!

     Csíkos-foltos-pettyes mintával bemázoltan tekintenek vissza ránk, s eltöprenghetünk, hogy vajon nem ezeket az  arcokat láttuk-e a múltkor abban az izgalmas akciófilmben? Vagy egy afrikai törzs harcosai lennének ők? Esetleg a vietnami háborúban harcoló amerikai katonák néznek vissza ránk a dzsungelből? Vagy egyszerűen csak álarcosbálra készülők, párducnak s zebrának maszkírozva? Talán mindenkinek mást juttatnak eszébe ezek az expresszionista stílusú képek. Ezekről a fotókról s még egyébről is faggattuk alkotójukat az alábbi interjúban: 
 

Szondy Melinda: Mióta dolgozol profi fotósként?
Szami:  2007-ben kezdtem a szakmai gyakorlatomat a 3W Stúdióban, mint fotóasszisztens, és a PRÁTER után 2009-ben lettem az SP Works Fotóműterem munkatársa, mint fotográfus. 
- Hogyan kerültél erre a pályára?
Szami:  14-15 éves koromban kezdtem el érdeklődni a fotográfia iránt és fényképezőgép hiányában csak 16 évesen tudtam/tudtunk (egy barátommal) exponálni egy-két dolgot, amiben nagy örömünket leltük.

     
- Milyennek látod a fotográfia világát? Nehezen tud érvényesülni egy kezdő művész, vagy épp ellenkezőleg: könnyen megy az előrejutás, ha van tehetség?
Szami:  Sötétnek. Nagy a verseny a digitális korszak óta, főleg az amatőrökkel. Ilyen szempontból nehéznek tartom az előrejutást. Az alkotófotográfiából ma Magyarországon nem lehet megélni. A mindennapokban alkalmazott fotográfiával foglalkozom, főleg reklámfotóval.
Leginkább az a régi felfogás hiányzik, amit a technikai fejlődés pusztított el, hogy az emberek szakemberként tekintsenek a fotográfusra és ne a fényképezőgépé legyen a főszerep.
     
- Nemrég nyílt kiállításod Budapesten, a Mai Manó  Házban. Hogyan jött ez a lehetőség?
Szami:  2010-es évben megrendezett első portfolio review-ra állítottam össze a portfóliómat és mivel elég kevés szakmai visszajelzést kaptam addig a munkáimra, úgy gondoltam, hogy a Magyar Fotográfusok Háza kurátorának, Kincses Károlynak véleményét kérem. A MÁZ című képanyag nyár elejére vált kerek egésszé és mivel előtte már látott belőle néhány képet, így akkor felajánlotta a kiállítás lehetőségét.

Fotó - ©Szami

     
- Milyen koncepció alapján  készültek a kiállításon látható képeid?
Szami:    A MÁZ című képanyag számomra egy nagy felszínretörése volt sok olyan történésnek az életemben, amire nem feltétlenül tudtam reagálni dokumentarista képeimben. Ebben a munkában a személyiségek képi lerombolása és újraépítése történt. A kemény fényekkel és a kontrasztokkal igyekeztem feszültséget generálni, avagy megfordítva a dolgot, feszültség eredményezte, hogy ez a képanyag így valósult meg.

- Mennyi ideig dolgoztál ezeken a képeken?
Szami:    2010 első félévét erre a munkára fordítottam, mellette persze sokat utaztam, úgyhogy 3-4 hónapot töltöttem ezzel az anyaggal.

Fotó - ©Szami

     
- Ilyenkor profi modellekkel dolgozol vagy megkéred az ismerőseidet,hogy "ugorjanak be"?
Szami:    A közvetlen környezetemből választottam ki és kértem fel ismerőseimet, hogy legyenek a modelljeim. Speciális arctípusokat kerestem és figyeltem meg őket személyesen vagy képeken.

     
- Van-e valami speciális oka annak, hogy ezeket a képeket elkészítetted? Reagálsz-e velük esetleg valamire a világ történéseiből?
Szami:    A VILÁGBÉKÉRE! – neeem, csak viccelek!  Nem volt célom semmilyen politikai-, vallási- vagy társadalmi ideológia népszerűsítése vagy éppen ellenzése.

Fotó - ©Szami

     
- Egyáltalán: befolyásolnak-e Téged a világ eseményei  témáid kiválasztásában? Mennyire kapcsolhatóak ezek a képeid az eddigi munkáidhoz?
Szami:    Az aktualitásokat próbálom nem figyelembe venni. Ami igazán érdekel, az az egyén problémája mind pszichológiai- mind pedig szociológiai értelemben. Azt hiszem ilyen tekintetben lehet kapcsolat a korábbi munkáimmal, más szempontból viszont (fotográfiai irányultság tekintetében), óriási a különbség.
     
- Úgy vettem észre (a honlapjaidról tájékozódtam), hogy szinte kizárólag fekete-fehér képeket készítesz. Miért van ez? Ennyire színtelennek látod a minket körülvevő  világot? Vagy valami más oka van ennek?
Szami:    Vannak színes munkáim is, de nem feltétlenül érzem magamhoz közel állónak, így nem is publikálom egyelőre. Nem látom színtelennek a világot, de sokkal szélsőségesebbnek érzem, mint a hétköznapokban mutatja magát és erre jó eszköznek tartom a fekete-fehér adta kontrasztot.
- Munkáidból hol lehet többet látni a kiállítótéren kívül?
Szami:     A weboldalamon naprakészen tud mindenki tájékozódni az aktuális munkáimról: www.szami-art.com

Szondy Melinda: Viva Italia! (olasz est a Nyitott Műhelyben)

Viva Italia!


- Kortárs Világirodalmunk: olasz est a Nyitott Műhelyben 2011. 01.26-án -


Kortárs irodalmi estet rendezett immár második alkalommal Bán Magda, az est házigazdája a Nyitott Műhelyben. Vendégei és egyben beszélgetőpartnerei Lukácsi Margit műfordító; Szkárosi Endre költő, műfordító, a szegedi JATE tanára valamint Barna Imre, műfordító és egyben az Európa Kiadó igazgatója voltak. A tavaly decemberi sorozatnyitó orosz est után idén januárban folytatódott a modern mai irodalmunk bemutatóinak sora, ezúttal az olasz írókat „idéztük meg” ezen a hideg, hózáporos januári estén. Bár az időjárás semmivel sem volt zordabb a decemberinél, ezúttal valamiért mégis kevesebb érdeklődőt vonzott a program, mint az előző alkalom.
Legelőbb is Magda azt kérte vendégeitől, meséljenek arról, ki mikor s hogyan találkozott először az olasz nyelvvel, mi indította el őket ezen a pályán. Barna Imre és Szkárosi Endre esetében elsősorban az ’50-es, ’60-as években nagy népszerűségnek örvendő olasz slágerek, filmek illetve maga a „divat az olaszság” jelensége voltak első élmények. Ez az irány folytatódott aztán a gimnáziumi évek alatt is. Lukácsi Margit viszont előbb tett egy kitérőt az orosz nyelv irányába, de csak azért, hogy a leningrádi egyetemen kissé alternatív módon végül olaszt kezdjen tanulni orosz-olasz szakos kollégiumi szobatársaitól, majd hazatérése után „átcsábuljon” az akkor még egészen családias légkörű, összesen alig 25 fős olasz szakra a szegedi egyetemen.
Ezek után rátértek az est központi témájára, vagyis arra, hogy milyen is az olasz irodalom napjainkban; milyen a hangulata, szövete; milyenek a tendenciák és, hogy kik is azok az írók, akikre leginkább érdemes lenne odafigyelnünk. Az utolsó ponttal kezdve: sok író került megemlítésre, közülük is kiemelték Moravia-t, Calvino-t, Italo Svevo-t, Buzzatti-t és természetesen Umberto Eco-t, valamint Luigi Pirandello-t is, mint a 20. század ikonikus figuráit. Külön említésre került Tabucchi neve, aki Olaszországban neves és elismert író, Nobel-díjra is jelölték már, Magyarországon azonban mindezek ellenére sajnos még csak nagyon kevesen ismerik.
Ami az irodalmi tendenciákat illeti, említésre került Olaszország tagoltsága, mely nem csak földrajzi-gazdasági megosztottságot jelent (elsősorban észak és dél között), hanem nyelvit is. Olaszországban gyakorlatilag minden körzetnek, nagyobb városnak megvan a maga „nyelvjárása”. Már-már különböző nyelvekről beszélhetünk, oly nagyok is lehetnek a helyi dialektusok közti eltérések. Ilyen nyelvjárás például a Velence környéki friuli, a firenzei toszkán (mely az olasz irodalmi nyelv alapja is egyébként), vagy a Róma környéki romanesco. Ez a nyelvi megosztottság rányomja bélyegét Olaszország irodalmi illetve egész kulturális életére is, ugyanis minden régió megpróbálja kialakítani a maga irodalmát, folyóiratait, fesztiváljait. Lukácsi Margit véleménye szerint emiatt az elsőkönyves olasz íróknak könnyebb eljutni első írásuk kiadásáig, mint magyar kollégáiknak. Példaként Paolo Strega-t és Federico Moccia-t hozta fel. Barna Imre azonban azon a véleményen volt, hogy egyáltalán nem könnyebb az ismeretlen olasz írók helyzete, csak másmilyen. Itthon egy író megjelentetheti írásait az irodalmi folyóiratokban, amiknek van olvasóközönsége és elismertsége, s ez hozzásegítheti őt ahhoz, hogy később kiadót találjon művéhez. Olaszországban ezzel szemben nem sokan olvasnak irodalmi folyóiratokat, így ott ez a lehetőség jóformán kiesik, ami marad, az a kilincselés kisebb kiadóknál. Ez érdekes tendenciát hozott létre, mert az első sikeres „felfedezések” következtében ma már a nagyobb kiadók is lehetőséget adnak fiatal (vagy kevésbé fiatal) elsőkönyveseknek, sőt, egymásra licitálnak, hogy melyikük talál nagyobb „csiszolatlan gyémántot”. Abban azonban mindkét szakember egyetértett, hogy az olaszoknál nagyobb a ráhatása egy-egy irodalmi díjnak az illető pályájára és abban is, hogy sajnos mind Olaszországban, mind Magyarországon túlságosan csekély számú az olvasóközönség.
Azt is megtudhattuk, hogy egy új divatirányzat van kialakulóban az olasz irodalomban: egyes írók (például Andrea Camilleri) az irodalmi nyelv mellett beleszövik műveikbe a dialektusok kifejezéseit is, kibővítve még saját maguk által újonnan kitalált szavakkal, szófordulatokkal is, melyek hasonlítanak ugyan az adott dialektusra, de mégsem létező elemei annak.
Az est záróakkordjaként készülő fordításából olvasott fel Barna Imre és Lukácsi Margit, egy-egy Eco illetve Silvia Avalone műből. A következő alkalom, melyen az osztrák kortárs irodalommal ismerkedhetünk meg, februárban lesz. (A pontos időpontról a Nyitott Műhely honlapjáról lehet tájékozódni.)

Különös színdarab – különleges színészekkel : Szondy Melinda kritikája a Kőválasz című darabról

Különös színdarab – különleges színészekkel

–  „Kőválasz”, a Baltazár Színház vendégjátéka a Bárka Színházban – 
 

     A Baltazár Színház jelenleg az egyetlen hivatásos színtársulat Magyarországon, amelynek tagjai értelmi sérült színészek. Ezt már sok helyütt megemlítették, akik írtak róluk, de hátha akadnak olyanok is, akik esetleg még nem hallottak erről az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő, alternatív színtársulatról. Az 1998. februárjában alakult társulatot a Baltazár Színház Alapítvány működteti. Vállalt célkitűzése ama látásmód terjesztése, hogy ezen speciális színészek esetén is elsősorban a művészi sorsot  tekintsük, ne a fogyatékosságot. A Kőválasz című darabban a baltazárosokkal együtt játszik Kecskés Karina, Müller Péter Sziámi és Varga Klári is, valamint Lukács Ábel személyében egy gyerekszereplő is felbukkan. Az előadásban fel-felcsendülő zenét pedig Darvas Ferenc szolgáltatja  zongorán.

     A darab a társulat rövid ismertetője szerint:

     „...egy család történetét meséli el 1944-től a II. világháborún át napjainkig. Azt a kérdést feszegeti, hogy a háború mennyire változtatja meg az ember értékrendjét, azt kérdezi, hogy miért nem tudjuk a békét kellőképpen értékelni békeidőszakban. Miért kell ahhoz háború, hogy értékeljük a békét? Miért kell megbetegedni ahhoz, hogy az egészséget értékeljük?
E komoly és felelős témákat konkrét színpadi formában képzeljük el. A történetet egy kabaré (vagy nevezzük orfeumnak) műsorszámaiként állítjuk színpadra: hol énekelve, hol drámai jelenetként prózában, néhol vicces bohóctréfaként, máskor táncrevü formájában mesélődik tovább.”  

     Az első jelenetben fel is tűnik mind a négy „vendégszereplő”, akik a történet gyökerét képező nagyszülőket illetve a még gyermek második generációt személyesítik meg. A nagyszülők közt lejátszódó szerelmi jelenet - akiket Müller Péter Sziámi és Varga Klári alakítanak – később összekötő elemként a gyerekeiknél és unokájuknál is megismétlődik majd a darab folyamán. Az alaphangot a második világháborús bombázások és a  koncentrációs táborba hurcolt nagypapa története adják meg. A következő jelenetben feltűnnek a Baltazár színészei is, amint orvostanhallgatóknak öltözve, zöld köpenyekben és sapkákban körbeállnak egy műtőasztalt. Egyikük a történetbeli család második generációjának tagja, vele folytatódik a történet: megismerkedése élete párjával a fent említett műtőasztal mellett; házasság, családalapítás majd evickélés a kommunizmus évei alatt, melyet dalbejátszásokkal tesznek érzékletesebbé. Az előadás talán két legjobb, leghumorosabb jelenete is e középső generáció idején játszódik: a szülészorvos fiú jelenete egy apával, akinek gyermekét nagy nehézségek közepette tudta csak világrasegíteni, s aki e segítséget mindenáron pénzzel akarja honorálni, holott ő leginkább hálás szavakat, vagy legalább egy egyszerű „köszönömöt” szeretne hallani. (Nagy nehezen sikerül is elérnie ezt, irónikus slusszpoénként pedig ekkor már a pénzt is szívesen elfogadja.) Az előadás másik fénypontja az anyuka (előbbi orvosunk felesége) és a meggyőződéses kommunista óvónő „párharca”. A hideg, hirdrogénszőke, szűk fehér köpenybe és piros fűzős cipőbe bújtatott óvónénit, aki a pár gyermekét ellenfélnek, riválisnak tekinti és ki akarja ebrudalni az óvodából, amiért az „megrögzött békítőként” megakadályozza társait a verekedésben, ergo „elveszi az ő óvónéni szerepkörét”, az anyuka humorral és iróniával próbálja jobb belátásra téríteni. A baltazárosok sok-sok táncos-dalos, humoros és néhány, inkább szomorkás jelenete után eljutunk az unoka generációjához (Kecskés Karina alakításában), akit nagyon elfoglal hivatása, az árvaházi gyermekek nevelése. Az előadás záróakkordjaként végül rá is rátalál a szerelem és bár a század folyamán családja súlyos veszteségeken ment keresztül, számára talán már „csak” tőle függ majd, hogy tud-e boldog lenni, tud-e élni a békés korszak adta lehetőségekkel.

      

     A Kőválasz nem új darab, 2008-as premierje óta vendégszerepelt már több különböző, többek közt határon túli színháznál is. Az előadás műfaja szerint kabaré, avagy „orfeum”, vagyis dalok, kabarétréfák, táncdal-betétek színes egyvelege. Ennek ismeretében érthetőbbé válik az amúgy kissé tagoltnak, szétesőnek tűnő előadás, melyben időnként nehezen találhatóak meg a kapcsolódási pontok két egymást követő jelenet közt. Mindezt azonban feledtetni tudja a Baltazár Színház színészeinek magával ragadó játéka, természetes humora, s az átlagos, úgynevezett „normális” színészeket is megszégyenítően őszinte lelkesedése a színjátszás iránt. Ez azok számára, akik először látják őket színpadon kellemes meglepetésként hat, akik pedig már régi kedves ismerősként üdvözlik őket tudják, hogy „másságuk” nem akadálya, hanem érdekes színfoltja előadásuknak.  

     (Érdeklődők figyelmébe: az előadás 2011. február 10-én ismét szerepel a Bárka Színház műsorán!)