Azt meséld el Pista

„Az igazat mondd, ne csak a valódit”

Utolsó este az Ördögkatlanban. A vasárnapra való tekintettel már csak diákok, tanárok, színházi emberek, szabadfoglalkozásúak és fanatikus örökifjak maradtak a fesztiválon – egyre fáradtabban, de mit sem csökkenő lelkesedéssel. A babakocsit toló Mácsai Pál már a puszta jelenlétével bearanyozza a délutánomat, hát még mikor leül és mesél, mesél az életről, arról, hogy hogyan és miért érdemes. Mert kellenek példák, apró hitek, bevallott vargabetűk, szeplős aranyemberek, akiket körbeülhetünk „mindannyian, kinek emberhez méltó gondja van”, kérve, hogy „ne menj el, mesélj”.

S ahogy József Attila Thomas Mannt, Mácsai Pál Örkény Istvánt kínálja hellyel, hogy szóra bírja. Szerencséje van vele: az írók még holtuk után is mesélnek, ha nyitott szívvel kérdezik őket. Mácsai Bereményi Gézával karöltve naplókból, feljegyzésekből, egypercesekből, levelekből ollózta össze a felhőkön láblógázó író diktálta átfogó történetet, mely a megszokott humorral szól sikerről és kudarcról, megalkuvásról és kitaszítottságról, hivatásról, szerelemről, testi bajokról – az alantas és gyönyörű emberi élet fájdalmáról, öröméről. És közben természetesen és elfogulatlanul egy egész korról 1912-től 1979-ig, az Osztrák-Magyar Monarchia itt ragadt gavallérjairól, a század eleji boldog békeidőkről, feszélyező gazdagságról és fojtogató szegénységről, világháborúról, szocializmusról, perekről és enyhülésről. A megszületés első és egyetlen felhőtlen sikeréről, a pesti bérházak illatáról, a budapesti piaristákról, akik tizennégy halálos áldozatot adtak a második világháborúnak, a korai nemi élet és a hatalmas ádámcsutka összefüggéseiről és egy bukásról magyar irodalomból („ritka gusztusos folt ez egy író életrajzában”). A Szép Szóról és József Attiláról, aki az uraknak nem volt költő, mert sosem kért pénzt. Gyógyszerészetről és a természettudományokról, humán megközelítésben magasztalva a minden rendszer alatt, tegnap és holnap egyaránt senkivel sem kivételezvő, könyörtelenül és törvényesen munkálkodó természetet. Legjobb barát és feleség egymásra találásáról, többszörös megcsalatásról és a pisztoly helyett előrántott medvesajt tragikumáról. Besorozásról, munkaszolgálatról, Don kanyarról, és az igazi, az elmondhatatlan semmiről, a végtelen hómezőkön nevüket felejtő emberekről. Az életet jelentő rögtönzött színházról, és négy év után az első, pontosabban a nőről a barakkban: a rézdrót hajzuhatagos, gézruhás, kiugró ádámcsutkás Júliáról. Hazatérésről, felrobbantott Lánchídról, a „bármit, csak írni” lelkesedéséről. A „nem lehet, hogy annyi embert ártatlanul” látni nem akarása utáni megvilágosító erejű Rajk-perről, 56-ról, silentiumról, gyógyszerismertetők kevéssé felemelő írói kihívásáról, és a fióknak szánt, odakapart egyperces művekben meglelt sajátos hangvételről. Enyhülésről és egy majdnem átadott Kossuth-díjról. Zsuzsáról, a bölcsészhallgatóról, az utolsó szerelemről és az öregedésről. És egy cseppnyi szemérmes hitről a szégyentelen világban.

Kár, hogy a karosszékben üldögélő Mácsait nem foghatjuk ténylegesen közre – feleslegesen ragad odakint, akinek nem jutott sorszám. Mert máskülönben minden olyan, mintha a nagymama mesélné, ha egyszer rászánnánk az időt, hogy meghallgassuk. Most is fáradtak vagyunk, a borostás, el-elgondolkozó Mácsai nyilván nemkülönben – mégis megszületik a pillanat. Micsoda pazarlás, hogy csak ilyen ritkán válik egy-egy irodalmi alak személyes ismerősünkké, míg a többiek tizenkét-tizenhat év állami oktatás után is homályban maradnak elmondatlan, át nem adott történetükkel – történelmünkkel.
Ady Mária

Vanitatum vanitas

Vanitatum vanitas


„Ettől kezdve csonka családban gondolkozott. Ez a magyaroknak különben is nagyon megy – leképezi az országot. Liberális, de nemzeti irányból is értelmezhető.”
Korunk egyszerűen nem szerelem-kompatibilis. C'est la vie, ideje megbarátkozni a gondolattal. Vegyük például a hidakat: vannak. Amikor még nem voltak, akkor a befagyott Dunán kellett Pest és Buda, feleség és szerető közt ingázni, ami ugye mégiscsak valami. Lopott pásztoróra, nem tízperces instant kielégülés. Igaz, ha akkoriban a szerelem nagyon fűtött valakit, könnyen jégzajlásba keveredhetett, otthagyva családját – fogát. Ma a legnagyobb kockázat a budai Pesthidegkúton kelt baleseti jegyzőkönyv vagy a kilyukadt-kilyukasztott óvszer. Félelmeik, gyengeségük, szeretetéhségük, kielégületlenségük, elhagyottságuk, fojtogató életkörülményeik kötik össze Háy János hétköznapi hőseit, megcsalókat és megcsaltakat, férjeket, feleségeket, szeretőket és nemszeretőket, kiéhezetteket és kiégetteket, megismerkedőket és elidegenülőket – love is all around. Pörög is a témán ifjú és öreg, gyermek, anya, apa, elvált, elválni készülő, egyedülálló, sehogyan sem álló – Budapest. Pörgése felemel és nevetve visszaejt, hol rólad szól, hol barátról, barátnőről, rokonról, ismerősről. Humora nyitottá tesz, belopva a mit sem torzító tükör tragikomikumát, a feszülő igyekezet hiábavalóságának tanulságát: ezek sem rosszabbak másoknál, csak nem elég jók.
A feleség például sosem kérdezett. Nem tartozott azok közé, akik hisztérikusan kutakodnak a hátramaradt nyomok után, hogy megtudják, miért a szokatlan életmód, miért az elfogyott sörhas, a vegetarianizmus, a bio. Hogy miért zárkózott, és miért váltott kókuszos tusfürdőre. Beszélnem kell veled, el kell mondanom valamit – mondta egy nap a férfi. Nem kell – vágta rá –, eddig sem kellett, most sem kell. – Nem húzhatom tovább, és a gyerekeknek is meg kell tudniuk. – Nem kell, nekem jó ez így, én hagylak, nem kérdezek, nem nyaggatlak. – Rák. Még két hónap. Mindent megpróbáltam, de semmi.
Semmi szerelem, semmi újrakezdés, semmi elbukás – csak a rák.
Rátóti Zoltán a nagy mesélők magabiztosságával készíti elő a történet fordulópontját. A fel-felharsanó nevetés ellenére Háy Budapest-skicceiből egy sosem szűnő, sehová sem vezető szerelmi macerában vergődő város sivár rajza bontakozik ki. Míg a halál árnyékában mindez a hiábavalóság, amit életnek nevezünk, értelmet nem nyer.


Ady Mária

Ördögi déja vu

Ördögi déja vu

      Ha az ember időnként kiszabadul egy kicsit a város ipari lüktetéséből, gyerekes örömmel tud rácsodálkozni, hogy több mint tizenkét csillag van az Isten szabad egén, hogy allergiagyógyszerrel kísérve fantasztikus illata van a vágott fűnek, szénának, vadalmának. Ilyenkor még a lócitrom is üdítő nosztalgiagyümölcs. Vonatra száll, légkondis buszon senyved, s ahogy közeledik a fesztiválfalvakhoz, idén is szentül elhatározza, hogy két koncert között feltétlenül elmegy kirándulni, még ha utoljára a gimnazista osztálykiránduláson mászott is hegyet. Megérkezvén beszerez egy programfüzetet, és – kissé azért tétova mozdulattal – bekarikázza a minden reggel tízre kiírt „Ördögtúrát”. Otthon hatkor is simán felkel, ha kell, itt meg még csak nem is kell, különben is, a sátor nyolckor, de legkésőbb kilenckor kiveti magából. Ezt követné a zuhanyzás, ám az elég lesz a természetjárás végeztével,  - bár megizzadni nem tervezek egy laza kis dombmászáson – hátha megnyalja a lábam egy sikló vagy egy gyík (fúj!). Szóval még négyszer végigmegyek tollammal a tíz órai időpontot ölelő kis ellipszisen, és megnyugszom. 

      Az évek óta ismétlődő túratervezési szeánszban idén – némi főszerkesztői nyomásra – váratlan fordulat állt be: felkeltem és tízperces késéssel tényleg meg is érkeztem a festői Szoborparkba. Mikor kiderült, hogy a rövidebb séta is fél kettőre ér vissza, felmerült bennem, hogy lecsalom a távot és inkább csak elképzelem a tájhoz a résztvevőket, de nem úgy van az, olyan természetvédelmi terület ez, ahol nem csámborgunk csak úgy egyedül, ahova nem viszünk és ahonnan nem hozunk el semmit, sőt, óvatosan taposunk. Mert a környezet néhány éve ismét kezd autentikus lenni, hála a természetvédőknek, akik hagyják, hadd alakuljon a kiválasztódás. Ezt elősegítendő csak a fekete diót, az akácot és az ecetfát irtják, mert hát azokkal nemcsak a természet törvényei, még az ember se bír. Manapság a tájidegen akác az úr, ezért az erdő már sosem lesz ugyanaz, mint ősapáink idején, mikor még nem szivárgott be gyökeret verni az a gaz növény, ami mindent túlél (még azt a bizonyos mérgezett tűkkel kivert „törzsörvet” is). Kénytelen-kelletlen kifizettem a túravezető idejéért és szakértelméért kijáró 350 forintos diákjegyet, majd, gyakorlott túrázó lévén minden víz nélkül, de sietve összevadászott vadalmákkal a zsebemben, nagy sóhajtással csatlakoztam a többi bevállalóshoz. Meglepetésemre kb. egy osztálynyian gyűltünk össze e kora hajnali időpontra – kicsit mindig úgy képzeltem, hogy ezek a túrák üresjáratban zajlanak... Vadalmákból egyébként mindig a kukacosat kell választani, mert az már édes annyira, hogy ne vásson el tőle a városi fog.

    Miután tehát megvolt a sóhaj (a többiek nem sóhajtoztak, inkább vidáman iszogatták gigantikus kulacsaikat), fél tizenegy körül nekivágtunk a háromórásra tervezett útnak. Mintegy két percig mentünk az első állomásig, ahol aztán molyhos tölgyek, húsos somok, virágos tövisek, mezei aszatok, magyar pikkelypáfrányok és homoki gyomok állták utunkat, és a túravezető belekezdett csodaszép szerelmesei bemutatásába – „tulajdonképpen, egyértelműen...”. Ha voltunk gimnazisták, és minél régebben, annál inkább: nosztalgiánk támadt. Vadidegen emberekkel összevigyorogni, ismételgetni a „tanár úr” kedvenc szava járását, egyet érteni egy program megítélésében – mindez közösséget kovácsol. Így az ötperces menetelések gyönyöre még a legkisebb pöttyöket sem csigázta el. Számolták a látott és felismert állatokat, és a megfigyelés érdekében ők valóban lelkesen konstatáltak minden „dumát”, amikor lehet pihenni, csúszni-mászni, bogarászni. Hallottunk gyurgyalagról, sármányról, hollóról, gólyáról, fecskéről és még mi mindenről – tulajdonképpen, egyértelműen mindenről. Így hirtelenjében mégis csak a sápadt imádkozó sáskára emlékszem, ami integetve pózolt a fényképezőgép optikájának (esetleg inkább le akarta bokszolni), a lábam elől sustorogva menekülő apró gyíkokra, meg arra az óriási, a napsütötte leveleken meditációba merevedett, zöld példányra, a támadási lendületbe kövült élettelen szarvasbogárvázra és a ritmusszekcióként húzó ciriprovarra – istenem, csak emlékeznék a nevére. Velük akkor találkoztam, amikor néhányan úgy döntöttünk, a csúcson kell abbahagyni. Akkor ugyanis lopva hátat fordítottunk a tanár úrnak, és elsunnyogtunk visszafelé, remélve, hogy a hegygerincen kőről kőre ugrálva végül is nem téveszthetjük el az utat.

      Bennem ugyan leomlott az örökké tervezgetett túrázás dédelgetett ideálképe, de a kegyetlen valóság már csak ilyen – mostantól öt ellipszissel kevesebb tinta fogy fesztiválonként. Tanulságként megjegyzendő, hogy időtartam és térbeli távolság csak a túravezető lelkesedésének változójával kiegészülve alkot megoldható egyenletet. Mégis, mire visszaértünk a sztoikus nyugalmukból kizökkenthetetlen szobrok közé, szokatlanul könnyű volt a szívünk. Pont mint mikor annak idején ellógtuk a tesi órát. 

Ady Mária

A poklon át vezet az út a mennyekig

A poklon át vezet az út a mennyekig

A fesztiválozás teljes embert kíván. Sátorozni annyi, mint hajnalban fázni, betévedt szúnyogot hajkurászni és valamivel a hajnal reggelbe fordulása után izzadtan ébredni. Bedagadt szemekkel támolyogni a vizes blokk előtt kígyózó zuhany- és vécésorba, erősebb idegzetűeknek várakozás nélkül irány a Toi-toi, higiéniára kényes városi leányzókat várja a meseszép táj lágy öle. Reggelire mehet a virsli vagy a pácsó, de kávé mindenképp, fanatikusoknak cigarettafüsttel, fröccsel vegyítve – kinek hogy. Ha esik, az bosszantó, ha nem esik, az izzasztó, stoppolni jó, de ha oda akarsz érni a kedvenc programodra, nem érdemes a kényelmes, otthoni utolsó pillanatos tervezés, jobb, ha ráhagysz egy kicsit. Valami varázslat mégiscsak működik a dologban, a megszokott mogorva metróarcok helyett itt karikás szemű, lesült, szeplős, maszatos vigyorokat, joviális hunyorgásokat, harsány vidámságba torzult ábrázatokat találsz. Mesére vágyó gyermeki ének találkoznak itt, ebben a legenda szántotta, nagy mesélőkkel és sosem öregedő művészlelkekkel telt, ördögi katlanban.

Ha egyszer a sátán szemet vet egy szép szűzre, annak a fele sem tréfa. Földi halandóknak alig-alig van esélye a luciferi csábítással szemben. Ehhez minimum a szeretet kell, de azért az sem árt, ha a zsenge hajadont egy boszorka hírében álló anyabanya védelmezi. Az éjfélkor felvert kakas kukorékolására a leánykérés próbáján elbukó, ravaszul csőbe húzott ördög dühében úgy földhöz vágja ekéjét, hogy szerterepül mind a hat, eléfogott sátáni macska, míg földet érvén egy-egy cicahátú dombba nem merevednek. Hogy a legendának mi a tanulsága, s hogy a gonosz erői miért fordulnak egymás ellen az akarásban és a féltésben, azt már mindenki a saját szájíze szerint magyarázza – a mese akkor jó, ha jókor van vége, hogy aztán ki-ki kerekítse saját fantáziája szerint.
Szabad asszociációikba ezúttal Cseh Andris, ef. Zámbó István, Kiss Tibi és Háy János vezetik be az érdeklődőket – a nagyharsányi faluközpont Helytörténeti Múzeumában kortárs kiállítást avatnak. Írnám, hogy állandó kortárst, hiszen a művek nem holmi eladható vásznakon, hanem egyenesen a falakon teremtenek meseszerű enteriőrt, de persze elkerülöm az efféle paradoxonokat. Hagyományteremtés ez inkább, afféle hosszú távon ható képzőművészeti happening.
Ki kételkedne benne, hogy ezek a művészek az ördöggel is lepaktálnak, hogy bepillantást nyerjenek a mennyek kapujának kulcslyukán? Ef. Zámbó festészetének felismerhető karakterjegyén, előremutató, démonian vörös körmű női ujjon zöld ufósátánka ül kinyújtott nyelvvel, fényesre simogatott rézgombban végződő kígyózó farokkal. Fölötte kék pöttyös labda a glóbusz, de ki törődik azzal, ha egyszer a világosság a villanykörtében végződő kábelfarok végén parancsol, s a sorompó lassanként felfelé nyílik... Cseh Andris két csirkéje kedélyesen figyeli a beteljesülésért folyó reménytelen küzdelmet, mert akár szűzi hajadon, akár féltő boszorka, azért mégis a nő irányítja az eseményeket, s ha ördög is ül mutatóujján, ellenállásról szó sem lehet. Cseh Andris tolmácsolásában ef. Zámbó fehér paripán hozza nekik a pöttyös földgolyót, s zsebében nyilván az összes csillagot. Kiss Tibi megafonjával kiáltja világgá szívtelenségük fölötti vigasztalan bánatát, míg Andris feje fölött egyensúlyozza a meghódításukra szánt létrát – természetesen reménytelenül. Eközben a csirkékké absztrahált két keramikusnő (Simon Edina és Surman Edit) madarai, inka maszkja és a vörös reflektor fényét visszaverő földöntúli virágmezői egykedvű ridegséggel fogadják a hódolatot. Ha a nő a világ motorja, akkor Kiss Tibi szerint a nő a sátán maga, a mindenség csikorgó fogaskerekét hajtó vicsorgó bajkeverő, kinek törött szárnycsonkja emlékeztet csupán égi eredetére. Mert valamikor Lucifer – ellentmondván az Úrnak – mozgásba hozta a világot – és azóta bizony a poklon át vezet az út a mennyekig.
Eképpen kell kitartásodról tanúbizonyságot adnod Kiss Kálmán, (nyugalmazott tanár, ma főállásban Kiss Tibi apukája) rögtönzött magyaróráján, hogy azután a kavargó rímekkel, verstöredékekkel csordultig telt fantáziával, felkészülten léphess be azon a bizonyos ajtón, abba a bizonyos terembe, aminek falára a poklokból visszatértek vetítették a kulcslyukon át meglesetteket.

Ady Mária

Nem gonoszak, csak nyomorultak

Nem gonoszak, csak nyomorultak

A hitleri Németország szürke kisembere, egy középiskolai tanár kritizálni meri diákját egy négerekre vonatkozó pejoratív megnyilatkozásáért – ezzel a tragédiák egész lavináját zúdítja magára. A tipizáltra karikírozott, köpködősen pattogtatott beszédű német übermensch apuka felháborodására a tanár a bibliai egyenlőségre hivatkozva válaszol – jutalma egy gúnyos mosoly és egy foghegyről odavetett „maga talán elhiszi, hogy Ádám és Éva...”. Hitetlenek farkastörvényei között felnövő ifjúság története egy jóindulatú, bizonytalan, gyarló felnőtt kálváriáján keresztül elmesélve.

A darab mégsem a fasizmusról szól. Ez inkább tágan értelmezett tekintélyuralmi erőszakrendszer. Magára hagyott fiatalok kegyetlensége a Legyek urából, az Aranysárkányból vagy az Iskola a határonból. Az osztály egy emberként fordul jóindulatú, régimódi osztályfőnöke ellen – a gyerekekre jellemző hátborzongató éleslátással ismerik fel benne a gyengébbik felet. A nézők közrefogta szűk, folyosószerű játéktér egyik oldalán embertelen méretűre nagyított íróasztal tornyosul, míg szemközt fémhordókból emelt pulpitus magasodik. Utóbbi tetején egy bíborvörös függönnyel elválasztott, ferdén belógatott tükrökkel sokszorozott pódiumra vezető pallóval. A helyszín kezdetben a tanterem, majd a katonai kiképzőtábor, ahová mintegy összeszoktatásul vezérli az igazgató a felelőtlenül moralizáló tanár urat és az őt – paradox módon – kiközösítő osztályt. A tanár úr nem tud diákjai fölé kerülni – az első jelenettel végleg lecsúszik a gigantikus íróasztalról, hogy egy szintre kerülve osztályával, ellenük és értük megvívja a maga harcát. Nem éppen hősies alkatának hagyományos erkölcsei, tartása kezdetben ugyan biztosít némi fölényt, azonban gyorsan megtörik a korszellem ellenállásán. Megalázottsága lassanként gyerekes sértődöttségbe és világnézeti krízisbe torkoll, önmarcangolásában megfeledkezni látszik magasabb szempontjairól. Infantilis énközpontúságában elköveti az éretlen személyiségű felnőttek nagy baklövését: elfelejti tisztelni a gyerekben az embert. Miután kapkodva, szégyenkezve elolvassa Z titkos naplóját, elválaszthatatlanul részesévé válik az értékvesztett közösségben kibontakozó rémtörténetnek.

A lélektani és morális hangvételű drámába valódi krimi ágyazódik, mely gyilkossággal, majd a tettes öngyilkosságával végződik. A gyerekszínészek lehengerlő lendülettel tálalják az izgalmas sztorit – különösen a második felvonásban pörög a játék. A nézőnek sem unatkozni, sem elmélkedni nemigen marad ideje, élvezettel sodródik a történettel. Egészen a bírósági tárgyalásig, ahol viszont annyira illene végiggondolni, mi köze is van a tanár úr személyén keresztül vázolt pszichikai sivárságnak a katonai kiképzőtáborban elszabadult pokolhoz, hogy a vallomások szinte didaktikusan mutatnak rá az egyes figurákban végbement jellemfejlődésre. Az értelmezést kissé nehezíti, a felvetett gondolatok továbbgondolását talán ösztönzi a többszörös keretbe ágyazott színdarab összetettsége. A fasizmus értékválsága, a tekintélyuralmi rendszerek egyént elnyomó erőszakpolitikája, a magára hagyott fiatalok farkastörvényei vagy az elmérgesedő tanár-diák viszony tragédiája mind tartalmas alaptéma – együtt talán sok is. Ugyanakkor a gyerekszínészek intellektuális alapokra épített játéka a felvázolt gondolatköröket a lehetőségeken belül maximálisan elmélyíti, a különböző szituációkat színes megoldásokkal választja el egymástól, miközben mit sem veszít kezdeti dinamizmusából.

A mintegy két és fél órás előadás vége felé Dinyés Dániel hangulatkeltő effektjeit lassanként a nem is olyan távoli mennydörgés és a nagyharsányi tornateremre szakadó eső váltja fel. A szétszéledő fiatalok feltehetőleg hamar túlteszik magukat a sötét gondolatokon a Budapest Bár zenéjét hallgatva, de ezért nem érdemes haragudni rájuk. Nem gonoszak, csak időnként nyomorultak. Ha meg nem, akkor meg szemtelenül nem azok.

Ady Mária

„De, jaj, még most, most meg nem halni/ De élni, de élni”

„De, jaj, még most, most meg nem halni/ De élni, de élni”

Mi a közös Petőfiben, Ady-ban, Jimi Hendrix-ben, Hobóban és Lackfiban? Hát a blues-életérzés, mi más! Legalábbis erről tanúskodik Ferenczi György és a Rackajam örömzenéje, melynek kiindulópontja a blues, magyar népdalokkal és táncritmussal, beúszó Jimi Hendrix dallamokkal, síró szájharmonikával, vigadó hegedűvel, mandolinnal, kürttel, pergő cajonnal – és persze Ferenczi elmaradhatatlan rekedtes fejhangjával – fűszerezve. „Te hagytál el, nem én téged, délibáb volt a hűséged, baby, baby, babe...”. Fűben ülő fiatalok, pokrócon alvó gyerkőcök és persze az igazi, Hobón és Deák Billen nevelkedett ősblues-arcok. Ferenczi fiatalosan, a zenésztársak és a közönség figyelmének középpontjában, lendülettel, humorral, játékosan és örökké mosolyogva adja az alaphangulatot. Nincs ideje kiesni a ritmusból, hiszen reggeltől estig, napi kilenc órában pörög a workshop tizenegy zenészével, tolja a bukovinai népzenét. A koncert után sem csendesülő lelkes ifjúság mégis kibulizhat egy éjszakai jam sessiont. Shake it up now!

Ady Mária

Válasszanak minket

Válasszanak minket

Garaczi László drámája a figyelemre összpontosul. Minden kornak megvan a maga prominens erőforrása, melynek megszerzéséért kiélezett harc folyik. A média eszköz, mely kihat az emberek idejére, (közvetlen és közvetett módon) pénzére. Plazmavilágunk gélszerű halmazállapot, melyből jelenetek, jelenlétek bukkannak fel. Általunk jelentőséggel felruházott epizódok, narratívává kerekülő élethelyzetek. Lehetőségekkel teli közegünk alaktalanságában formát adni annyi, mint jelenlétté tenni a létet.

A KoMa társulat nevéhez (Kortárs Magyar) és ars poétikájához méltó darab összetetten reflektál korára. A felszínen az ígérgető, lehetőségeket villogtató, szórakoztató szavak és képek dömpingjében sodródó, a kommunikáció korában valódi interakcióra képtelen kortársak lehetetlenítik el önmaguk és egymás életét. A plazma ugyanakkor értelmezhető utalásként az alkotói folyamatra, ahogyan a szerző igyekszik formát adni ennek a kortárs életérzésnek, ennek a nyughatatlan, pulzáló anyagtalannak – a művészet örök paradoxona. Az eredményül megszületett színházi szituáció összeköti a média uralta kor szellemiségét a művészet problémakörével: a figyelemért folytatott médiaharcban alulmaradni látszó művészet valódi áldozatot kíván befogadójától: koncentrációt. Reakciót. Interakciót.

Valamint elszakadást a plazmatévétől. Ami mit is tud? „LCD síkképernyő, DNIE-képtechnológia, HDTV DVD és PC-kompatibilitás, a hang pedig természetesen digitális Dolby” – sorolja lelkesen Fábián, a Tutirádió nagydumás műsorvezető párosának kevésbé nagydumás diszpécsere. Bár mások szívatásában mindig a helyzet magaslatán van, kettejük viszonyában mégis inkább Mohai érzi magát nyeregben. Behelyettesíthető médiaszemélyiség-karakterek, akik az anyjukat is eladnák egy jó poénért – csak hát Mohai jobb híján időnként Fábiánt is eladja. Konzumrabszolga – mondja rá, és ízesen ki is fejti, mit ért ezalatt: „a fogyasztási téboly egydimenziósra butított töredékéletű véglénye”, aki ki tudja, mikor szagolt meg utoljára egy narancsot, nézett elmélyülve naplementét vagy élvezte a kiadós nyári záport a szabad ég alatt. Igaz, ők mindketten ilyen „véglényekből” élnek, de hát a média már csak ilyen, „show must go on”. Nehéz manapság felkelteni az emberek érdeklődését, ehhez már nem elég a „válasszanak minket” szlogen, a jó duma, a lehengerlő stílus – szenzáció kell, médiahisztéria. Mert az emberek ideje pénz, amiből egyesek odáig viszik, hogy plazmatévét vehetnek. A show kiindulópontja ezúttal április elseje, az emberek behülyíthetőségének végső foka. Hol a vége a játéknak és hol kezdődik a virtualitás? Könnyed humor, ízetlen tréfa és emberi drámák között lavíroz az elidegenítő iróniával átszőtt történet, melyben az elszigeteltnek tetsző epizódok és szereplők lassanként egységes történetté forrnak. E történet k kulisszáit Mohai és Fábián plazma-rappel tarkított Mohács remix című műsora adja. Az eszköztelen játék a véletlenszerűen leültetett nézők között zajlik, szövegközpontúan, ugyanakkor dinamikus helyváltoztatásokkal felpörgetve, kevés interakcióra alapozva. Az abszurdba hajló jelenetek keverednek az erősen karikírozott, földhözragadt párbeszédekkel, miközben elmosódik a határ Fábián és Mohai fantáziája, illetve a játék valósága között – április elseje van, minden azon múlik, mit veszel be.

És miközben annyira nem is abszurd a médiából folyó plazmamassza e torz tükre, a fesztivál közönsége belemegy a játékba, és rácáfol a rémisztő kortársi helyzetjelentésre: feszülten figyel. Ennek legjobb mércéje a levegőtlen, zsúfolt, szauna-melegségű tornaterem koncentrált csöndje, ami még percekkel az előadás vége után is tart – hogy aztán felhangozzék a kevésbé szokatlan, kevesebbet mondó vastaps.
Ady Mária