Garaczi László drámája a figyelemre összpontosul. Minden kornak megvan a maga prominens erőforrása, melynek megszerzéséért kiélezett harc folyik. A média eszköz, mely kihat az emberek idejére, (közvetlen és közvetett módon) pénzére. Plazmavilágunk gélszerű halmazállapot, melyből jelenetek, jelenlétek bukkannak fel. Általunk jelentőséggel felruházott epizódok, narratívává kerekülő élethelyzetek. Lehetőségekkel teli közegünk alaktalanságában formát adni annyi, mint jelenlétté tenni a létet.
A KoMa társulat nevéhez (Kortárs Magyar) és ars poétikájához méltó darab összetetten reflektál korára. A felszínen az ígérgető, lehetőségeket villogtató, szórakoztató szavak és képek dömpingjében sodródó, a kommunikáció korában valódi interakcióra képtelen kortársak lehetetlenítik el önmaguk és egymás életét. A plazma ugyanakkor értelmezhető utalásként az alkotói folyamatra, ahogyan a szerző igyekszik formát adni ennek a kortárs életérzésnek, ennek a nyughatatlan, pulzáló anyagtalannak – a művészet örök paradoxona. Az eredményül megszületett színházi szituáció összeköti a média uralta kor szellemiségét a művészet problémakörével: a figyelemért folytatott médiaharcban alulmaradni látszó művészet valódi áldozatot kíván befogadójától: koncentrációt. Reakciót. Interakciót.
Valamint elszakadást a plazmatévétől. Ami mit is tud? „LCD síkképernyő, DNIE-képtechnológia, HDTV DVD és PC-kompatibilitás, a hang pedig természetesen digitális Dolby” – sorolja lelkesen Fábián, a Tutirádió nagydumás műsorvezető párosának kevésbé nagydumás diszpécsere. Bár mások szívatásában mindig a helyzet magaslatán van, kettejük viszonyában mégis inkább Mohai érzi magát nyeregben. Behelyettesíthető médiaszemélyiség-karakterek, akik az anyjukat is eladnák egy jó poénért – csak hát Mohai jobb híján időnként Fábiánt is eladja. Konzumrabszolga – mondja rá, és ízesen ki is fejti, mit ért ezalatt: „a fogyasztási téboly egydimenziósra butított töredékéletű véglénye”, aki ki tudja, mikor szagolt meg utoljára egy narancsot, nézett elmélyülve naplementét vagy élvezte a kiadós nyári záport a szabad ég alatt. Igaz, ők mindketten ilyen „véglényekből” élnek, de hát a média már csak ilyen, „show must go on”. Nehéz manapság felkelteni az emberek érdeklődését, ehhez már nem elég a „válasszanak minket” szlogen, a jó duma, a lehengerlő stílus – szenzáció kell, médiahisztéria. Mert az emberek ideje pénz, amiből egyesek odáig viszik, hogy plazmatévét vehetnek. A show kiindulópontja ezúttal április elseje, az emberek behülyíthetőségének végső foka. Hol a vége a játéknak és hol kezdődik a virtualitás? Könnyed humor, ízetlen tréfa és emberi drámák között lavíroz az elidegenítő iróniával átszőtt történet, melyben az elszigeteltnek tetsző epizódok és szereplők lassanként egységes történetté forrnak. E történet k kulisszáit Mohai és Fábián plazma-rappel tarkított Mohács remix című műsora adja. Az eszköztelen játék a véletlenszerűen leültetett nézők között zajlik, szövegközpontúan, ugyanakkor dinamikus helyváltoztatásokkal felpörgetve, kevés interakcióra alapozva. Az abszurdba hajló jelenetek keverednek az erősen karikírozott, földhözragadt párbeszédekkel, miközben elmosódik a határ Fábián és Mohai fantáziája, illetve a játék valósága között – április elseje van, minden azon múlik, mit veszel be.
És miközben annyira nem is abszurd a médiából folyó plazmamassza e torz tükre, a fesztivál közönsége belemegy a játékba, és rácáfol a rémisztő kortársi helyzetjelentésre: feszülten figyel. Ennek legjobb mércéje a levegőtlen, zsúfolt, szauna-melegségű tornaterem koncentrált csöndje, ami még percekkel az előadás vége után is tart – hogy aztán felhangozzék a kevésbé szokatlan, kevesebbet mondó vastaps.
Ady Mária
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése