A nemzetközi új jazzműhely zárókoncertje felé lépkedek, de nem érem, mert az olaszok, akikkel a hazai srácok a héten workshopoztak, elmenekültek, avagy elutaztak (több verzió kering körbe-körbe). De a Singas Project legény és leány a talpán, úgyhogy nem maradunk koncert nélkül. Szétszóródva kitöltjük a rendelkezésre álló teret a délutánban, két négyzetméter per fővel. Dalma és a fiúk jó kedvűek, örömzenélés van készülőben. Újdonság számomra, hogy zenéjükbe egy új elem, egy új test került: slam poetry: rap-költemények kerülnek a hangok közé, ami izgalmas kontrasztot teremt, és új irányokba hajlítja a Singas útját. De megtalálom az ismerős borzongást is. Minimum forró lehelet a bőrfelületen, lassú remegés. Karcos hang. Billentyűk. Húrok. Szaxofon. Pupillatágulás. Egy emblematikus kép jut eszembe a Ponyvaregényből: mikor a fecskendőbe lassan szívódik fel a vér, és lökődik vissza az anyaggal együtt a testbe. Mintha vörösborban léteznék: azon keresztül úszik hozzám Dalma hangja, amitől a vörös vértestek alakja karikából amorfba rendeződik és úgy áramlik tovább. A Singas tagjai viszont úgy döntenek, unalmas a repertoár, amit kitaláltak, úgyhogy inkább eljátszanak egy most készülő számot. Előtte rövid megbeszélés, hogy is van a refrén, aztán meg, mit hogy kellett volna: előttünk készül a zene. Dalma kedvence később jön, Kori előbb elénekli a válság-dalát: Merry crisis and happy new fear. Konnektorba nyúlnál, de már az áramot is kikapcsolták. Ha nem félsz, talán nem készülsz ki. De van itt romantikus szám is: hattyúk izélnek a Balatonban a szerelmes fiú mellett. Aztán megemelkedik a vízfelszín, disszonánsabb, szexibb hullámok sikítanak. Meglepően sokszínű az este. "Úgyis workshop lett volna" – mondja Dalma, aki Takáts Eszterként kíván visszatérni a színpadra egy óra múlva.
Aztán mégis az igazi Takáts Eszti szökken fel a deszkákra. A Lábtyűhercegnő. Ma is mókás, ahogy a tarka csíkos ötujjas zokniban elénk toppan, de ma este új felállással: bátor lovagok sorakoznak hegedűvel, nagybőgővel, basszusgitárral, dobokkal, cojannal a hercegnő gitárja mögött. Mese(had)sereg. Mindenki belerajzolja-belezenéli a saját színes vonalait a közös rajzba, belekötögeti a saját csíkját a hercegnő zoknijába. Takáts Eszter dallamairól és szövegeiről mindig Róth Anikó rajzai jutnak eszembe – nem tehetek róla, sem ellene. Városi mese, tarka világ kunkori vonalakkal, repülő cvikkeres halakkal, légben úszó hajú, velocipéden röppenő lánnyal, akinek szívében lábnyom-tangó, és aki mostantól mindenkire azt hiszi, hogy igazi. A lovagok és a királylány egymást nézik: mosollyal, kuncogással, nevetéssel, heherészéssel, kacsintással kommunikálnak. Ragályos. A nézőtér is lassan megtelik mosollyal. És úgy marad egy ideig. Csak úgy, önmagáért.
A tornateremből kifelé jövet arról beszélgetünk Zsolttal, mennyire más a román és a magyar színjátszás: a játékstílus, a rendezői megoldások, a világok. Ami nekem teátrális, az neki visszafogott. Én azt mondom, elemelt. Ő azt mondja, se nem sok, se nem kevés, ennyi éppen kell, de éppen csak ennyi, ez volt a legszükségesebb. Én kicsit meg vagyok zavarodva, tele kérdésekkel a játékmódot, a szándékokat illetően. Ő előadás közben magában azt kérdezte néha: szükség volt-e feltétlenül erre vagy arra, és aztán mindannyiszor azt kellett válaszolja magában: igen, ez még éppen szükséges volt. Ezt náluk Kolozsváron sokkal nagyobb csinnadrattával, sokkal erőteljesebb gesztusokkal, sokkal hangosabban, sokkal "nagyobba" csinálták volna meg. Én a másik oldalt látom: roppant izgalmas figyelni a Bárka színészeinek munkáját, akik ismét kísérleteznek, s egy számukra új játékstílusban próbálják ki magukat. Keresik magukat benne, felismerik magukban valami másnak a lehetőségét. Ez megfeszített figyelmet, intenzív koncentrációt kíván, főleg azoktól a szereplőktől, akik szinte egész végig színen vannak. Nincs megúszás, kikapcsolás, pihenés, az idegenség folyamatos éber jelenlétet követel: nem lehet belekényelmesedni, birkózni kell, mozgósítani az erőforrásokat, és megküzdeni az anyaggal: saját magukkal. Ezt teszik a Bárka színészei Bocsárdi László Pirandello-rendezésében.
Ez bennünket, nézőket is megdolgoztat: erőfeszítést kíván a dekódolás. Ahogyan Pirandello szövege is nehéz. A darab témájául szolgáló kérdés mázsás súlyként nehezedik az elmére. Miért kell felelősséget vállalnunk? Hol a határ a között, ami bűnnek számít, és büntetésért kiált, és a között, ami véletlenül történt, nem tudni, hogyan, egyszer csak megtettük? Ha egy férfi gyerekkorában hirtelen felindulásból, szinte öntudatlan állapotban megöli egy pajtását? Ha egy férfi és egy nő egy megmagyarázhatatlan pillanatban egymásnak esnek, maguk, sem tudják, miért, holott a nő férje a férfi barátja? Ha egy nő álmában férje barátjával szeretkezik? Nincs ok, nincs szándék, nem tudatosan elkövetett tett. Felelniük kell ezekért az ártatlan bűnökért? Vagy felmenthetik magukat azzal, hogy nem voltak tudatuknál? És ha igen, akkor hol a határ? Semmi nem bűn, mert minden emberi? Mit kezdünk akkor a lelkiismeretünkkel? Nem egyszerű kérdések. Nem egyszerű a szöveg. A színészi játék tartja fogva a nézők figyelmét. Spolarics Andrea hisztérikus Ginevrájának minden mondata egy robbanás – tíz ujja közé szorítja fejét, nehogy szétpattanjon. De késő, mert kibuggyant, kiszökött, amit gondosan elrejtett bőre alá, koponyája mögé. Szorcsik Kriszta szoborszerűen merev pózai bizonytalanságot, félelmet lepleznek, hirtelen éles váltásai, kétségbeesett, tanácstalan tekintete, nyelvnyújtogatása tehetetlen dühöt ereszt ki a szelepen. Mucsi Zoltán higgadtsága félelmetes, mikor múltjának bűnét írja le érzékletes részletességgel. Felszabadultsága vészjósló, mikor gyerekesen pancsol a vízben, megtisztulni akarva bűneitől. Hiszen sejti: a megtisztulást itt csak a halál hozhatja el. Mindegyikükből merev vibrálás áramlik felénk.
Tekintetünket a térhasználat is vezeti, megdolgoztatja: a négyzet alakú nézőtér két sarkán és a szemközti oldalán található három bejárat nem is ajtó: a szereplők mintha szekrényekből lépnének elő, mintha mindannyian egymás szekrényében rejtegetett csontvázak lennének. A tér központi eleme egy óriási asztal, nehéz gyertyatartókkal, elegáns étkezőkészlettel. A terítő beteríti szinte az egész színpadot, anyaga és színe – ahogyan a ruháké is – erősen hat érzékeinkre: az ember szinte a bőrén érzi a szereplők vergődését, ahogy menekülni akarnak a babarózsaszín, krém-, és barackvirágszínekből, le akarják tépni magukról a fojtogatóan nehéz, szúrós, meleg, sikamlós anyagokat. De nincs menekvés. Sem a gondolataik elől, sem a helyzetből, sem a térből. Be vannak zárva. Négy oldalról vesszük körbe őket. Sosem láthatunk egyszerre mindenkit. A tekinteteteket majdnem szemből látjuk, de nem tudjuk, hová futnak. Nem tudhatunk mindent és ez felőröl. Nem feloldás a víz elemének megjelenése sem – mikor lekerül a terítő, és egy medence áll a tér közepén – inkább felerősíti a fullasztó érzést. Ahogyan az előadás végén a lakoma is: az életben maradtaknak be kell tömniük a szájukat, nehogy kiszökjön rajta egy sikoly: az igazság kiáltása.
Furán indult a nap. Bár a reggeli „pizsamás thai-chi erőgyűjtés” után vígan ugrándoztam a tusolóba, „tamtidammtidamm” a számon, hamar rá kellett jönnöm, hogy nem is oly rózsásujjú a hajnal – a derűs készülődésben elnéztem az órám, úgyhogy a palkonyai busz rég itt hagyott. Következésképp lekéstem a Furfangos királykisasszonyt a Mesekertben, amire pedig igazán szerettem volna belesni. Nem hagyom a délelőttöt, gondolom elszántan, és felszállok a következőre. Csakazértis. Ha nem egy királykisasszony, akkor két dalos madárka. Bemegyek a templomba, ami persze dugig. Húsz perc technikai szünettel kezdünk. De ez valahogy senkit nem zavar. Addig meghallgatjuk a templom és az alpinista lelkületű helyi pap esetét. Amikor aztán rendben a hangosítás, Sebestyén Márta arról mesél, hogy a barokk zene és a népzene nem is áll olyan távol egymástól, mint azt elsőre gondolnánk, elég nagy az átjárási felület. Andrejszki Judit leül a csemballó elé, bólint. Egy középkori Szent István dicséretet hallunk, ugyanannak a dallamnak két verzióját két szólamban, Andrejszki Judit latinul, sok díszítéssel, Sebestény Márta magyarul énekel egy lekerekítettebb, puritánabb változatot. A két szólam indaként tekeredik egymás köré, hol összetalálkozik, hol elválik egymástól, egészen más utakat keresve. Valami bűvös egészet adnak. A szokásos közhely villan be: két stílus, két világ találkozása. De erről van szó: másfajta hangzásvilág, két énekesnő másfajta hangképzéssel egy izgalmas egészbe fonódik: a következő reneszánsz dalban, ami népdalként is fennmaradt, mintha egy magyar parasztlány tévedne a francia király udvarába, és a pompás palotában lépkedne „meztélláb”, magával hozva a rétek friss illatát. Csemballó és furulya. Előbbiről az elegáns Andrejszki Márta elmeséli, hogy pengetős hangszer, és aki a zongorához szokott, az elején egészen összezavarodik tőle, de ha van kedvünk, koncert után magunk is kipróbálhatjuk. Sajnos a párás levegő miatt elhangolódott, de hát ezért a mondás: egy csemballista fél életét hangolással tölti, a másik felében pedig hamisan játszik. Megjegyzem, ebből hozzám semmi nem jut el. Annál inkább az angol, olasz és francia reneszánsz szerelmes dalok. Ha egy angol szerelmes, akkor azt mondja: ha nem szeretsz, meghalok. Ha egy olasz énekli ugyanezt, az már így hangzik: ha nem szeretsz, meghalsz – tudom meg. Balassi Bálint végekről szóló énekébe egy kis-ázsiai török dallambetét kerül, aminek ritmusa aztán egybefonódik a vitéz dalával, egészen különleges ízt adva annak. Majd egy gyimesi csángó nóta kerül elő. A kánai menyegzőrőlszóló mű- és népdal strófái felelgetnek egymásnak. Nem nagyon akarjuk engedni a hölgyeket, újabb és újabb dalokat követelünk tőlük, nehogy elinduljanak ebédelni. Úgy tűnik, nem bánják, azt mondják, három napig is folytatják akár. Ülnék én ott három nap, három éjjel, hallgatnám a néhai valójú Mátyás király emlékdalát, lengyel éneket és áldását. Sebestyén Márta angyalhangúnak nevezi dalos párját, most már én is látom: egy angyalka és egy pacsirta dalolnak. Mesés élményt kaptam mese helyett.
Szerintem nincs olyan Katlan-látogató, aki ne találkozott volna Ági nénivel, Kati nénivel, Brigivel és Ferivel. Csak esetleg nem tud róla. A három hölgy reggel 8-tól este 10-ig áll mindenki rendelkezésére a legapró-cseprőbb és óriási horderejű dolgok megoldásában egyaránt. Székhelyük a nagyharsányi központi infósátor, Feri pedig mindenkinek leengedi a sárga szalagot, hogy ki-bejárást biztosítson a fesztiválközpontot jelentő placcra. A "csajok" sátrában egész nap buli van. Tíz másodpercenként valaki segítséget kér, rögtön tudni akar valamit, ám ők olyan jól elszórakoztatják magukat, hogy öröm nézni és hallgatni a viháncolásukat.
Ági néni és Kati néni nyugdíjasok, emellett nagyon jó barátnők – ahova Kata megy, oda vonszolja Ágit is. Most épp önkénteskednek az Ördögkatlannak. Már harmadik éve. Fáradhatatlanul. Ági néni 40 évig ápolónő volt; annak is azért ment, mert tetszett neki, hogy minden házba bemehet, és rengeteg emberrel beszélgethet. (Már megint segít, most épp Háy Jánosnak keres egy szöveget, amit a Bérczes hagyott itt neki.) Mostanában a Magyar Kikerics Nyugdíjas Klub Egyesület elnöke, ők csinálják minden szerdán az Olvasó mama programot, ahol nehezen olvasó gyerekeknek segítenek, énekelnek az énekkarban, és a templom előtti parkot is ők gondozzák. Mellesleg persze szupernagyi. A férjét motorozás közben fogta, azt mondja, ha nem intette volna le Harkányban, talán még most is ott körözne. Most meg mindent elintéz: helyismereti kérdések, községi kiadványok eladása, programajánlás, tippet ad, hol lehet zsíros kenyeret venni, és hol finom a bor. Meg persze ilyenek: "nem tom, hol lesz, de van az a előadás...". Fogas kérdés. Kulcsok, talált tárgyak, tegnap valaki leesett a kölcsönzött bicikliről, letört egy darab a kulcscsontjáról, most műtötték, tudom meg tőle. Munkamegosztás is van: Kati néni a szépség és az ész, Ági néni pedig ügyes. Ők persze szinte semmilyen programot nem tudnak megnézni. Egyébként ehhez a munkához lazának kell lenni, kell hozzá egy kis humor – állítják. De azt mondják, általában nagyon kedvesek a fesztiválozók. Persze egyik nap megszívatták egyes vicces kedvű egyének: egy srác bemondatta a hangos bemondón (mert azt is a hölgyek csinálják), hogy a haverja tartozik neki 20.000 forinttal, és várják az infópultnál, hogy adja vissza. Ági néni visszavágott: "Elnézést, a fiatalembert megsütötte a nap" – hangzott mindenhol a központban. Egyébként a sajtóbuszosok legkedvesebb munka közbeni szórakozása (egymás pszkálásán, helyesírási hibákon való sopánkodáson, valamint kávéért rimánkodáson kívül) a hangosbemondó hallgatása. Brigi a kedvencünk: "nyugodtan gyertek hírekkel, szeretjük a hangunkat...a sajtóbusz meg cenzúrázva lesz". Vannak itt más problémák is: ma megrótták Ági nénit, mert a lovas rendezvény alkalmából be találta mondani a hangosba, hogy lóf*sz, Ígéri, hogy fegyelmezi magát és mostantól csak "pacibilit" fog mondani.
Ki ne maradjon Feri bácsi, aki előzékenyen leengedi a szalagot, de mondom neki, hogy most nem akarom átlépni a határvonalat, csak hozzá jöttem, megkérdezni, hogy van. Kicsit fáradt, de jól. Végül is csak 53 éves. És egyedülálló! Vajon hányszor emelgeti egy nap a sárga szalagot föl s le állhatatosan? A flörtölés egy újabb fajtáját látjuk?!
A sajtóbuszosok körében – kimondatlanul ugyan, de – ő A FÉRFI. Szájából az amerikai filmekben unalomig csócsált legócskább dumák is jól hangzanak („If this goes on YouTube, man, I'll kill ya. Not jokin'.”). És egyébként minden mondata ilyen. Mintha egy road movie-ból kászálódott volna ki – körülötte a kisharsányi színpad és az előtte fekvő füves játszótér rögtön füstös kocsmává változik. A fene fog most értelmesen, intelligensen írni...Úgy döntök, beleugrok ebbe a filmbe. A díszlet nem rossz, a háttérben időnként villámlás, hosszú vonal fut végig az égen. Kezembe sört képzelek, és ott terem. Történeteket hallok Mr. Siegal életéből, egy 17 éves lányról, „she's got the devil in her”, libabőrözős feszültségfokkal "all night long". A figura úgy néz ki, mint aki megjárta Amerika összes kocsmáját, börtönét, minden országútját, illetve kiitta az összes whiskey-jét. Megegyezünk a barátnőmmel, hogy tuti befutó dumái és dalszövegei talán azért hangzanak jól, mert minden nyelvnek megvan a műfaja, vagy minden műfajnak a nyelve – az operának az olasz, a bluesnak meg az angol. Mondjuk. Mindenki „coolabbnak” érzi magát, ahogy épp a western desert-ben kóborol Panchoval, "nobody heard his dying words...but it's just the way it goes". Az egyik néző annyira „coolnak” érzi magát, hogy megosztja mindenkivel a Sinead O'Connorról szóló szám apropóján ("maybe she's crazy, maybe she ain't, but so was Picasso and so were the saints") vallásról alkotott nézeteit. Meg is kapja az énekestől a magáét: "Are ya for the pope? Cause you're a big f***ing idiot".
Egyre sűrűbben fénylik fel az ég. Amikor elkezd cseperegni, azaz mindenki mocorogni, attól tartok, elfelé szállingóznak a nézők. De meglepetésemre mindenki megindul a zápor elől menedéket adó színpad felé. Egész intimmé válik a környezet („You're f...ing freaking me out now, ya know!"). Odagyűlünk mindannyian, elfoglaljuk a színpadot is, úgyhogy Mr. Siegal innentől kezdve be van zárva, ki sem tud mozdulni. Na jó, akkor játszik még, de figyelmeztet, hogy megszívtuk, mert innentől kezdve ez nem a hivatalos program, most már azt játssza, ami neki tetszik. Előtte volt belevaló „country style”; hallottunk Tom Waits számot, szólt Dennis Hopperért egy nóta, és "igazi" bluest. Bármit, csak nem Bob Dylant!
Egy köpönyeges világutazó alszik a vasútállomás padján, mellette a sok bőröndje. Valamikor a húszas években vagyunk. Ragtime szól, némafilm pereg a színpadon. Bejön egy legény. Biztos a messzi faluból. Komótosan leül. Ő is vár. A köpönyeges világutazó felugrik, rohan ide, rohan oda, de sehova se jut, csak vissza a padra. Különböző tempók egymás mellett. Hajajj, hosszú lesz a várakozás. Mit is lehet csinálni ennyi üres idővel? Meg lehet uzsonnázni – van itt buckos kenyér, oldal szalonna. Avagy lábat keresztbe, úriasan, világiasan a glóbusz híreit olvasgatni. Nocsak, nocsak. Mik nem történnek a nagyvilágban! Két szomszéd összeveszett. Mi több! Kis híján ölre mentek! Máris megelevenedik előttünk a hír: Arany János A fülemüle című meséje.
A két különböző karakterű utazóból lesz egy-egy báb segítségével Péter és Pál, a rossz szomszédok. Mindkettőnek szép a kertje, csak az a baj, hogy az azokat elválasztó fal tövében ott az a fránya diófa. Egyik oldalon a diófa, másikon az ága, rajta a madárka. A történet hosszú némajátékkal kezdődik. Csak felkiáltásokkal, cöcögésekkel, morgásokkal, hörgésekkel jelzik a bábozók bábuik hozzáállását a problémához. Elsőbb jól nevelt, majd egyre hevesebb versengésbe fognak a szomszédok, kinek nagyobb a háza, kinek van több virága, ablaka, háztetője, kábelantennája, kinél szól hangosabban a kedvenc rádiója. Már meg sem próbálják titkolni némiképp alantas, viszont jócskán szégyenletes szándékaikat: mindegy hogy, csak túlszárnyalni a másik.
A két színész néha játssza a történéseket, néha pedig narrálja, kommentálja azokat, egymást és saját magukat is. Néha úgy belemerülnek az irigykedésbe és konkurálásba, hogy szinte mindenről megfeledkeznek. Arról is, hogy ők csak mesélők: egymást dobálják a díszletelemekkel, szétrombolják a játékteret – annyira azonosulnak Péterrel és Pállal, hogy túl is szárnyalják őket. Duplázódik a történet. Majd hirtelen észbe kapnak, eltávolítják maguktól figuráikat, "Na nehogy már! Mi nem vagyunk ilyen badarok, ilyen primitívek, mint ezek a kis bábuk itt!" felkiáltással a legnagyobb egyetértésben énekelnek együtt. Hiszen hát "Milyen szép dolog, hogy már ma Nem történik ilyes lárma, Össze a szomszéd se zördül, A rokonság Csupa jóság, Magyar ember fél a pörtül... Nincsen osztály, nincs egyesség Hogy szépszóval meg ne essék, A testvérek Összeférnek, Felebarát Mind jó barát: Semmiségért megpörölni, Vagy megenni, vagy megölni Egymást korántsem akarja". Nem úgy van-é? S nem mellesleg az előadás is csak úgy mehet tovább, ha ők ketten összedolgoznak, és csak akkor jó, ha ők is élvezik és szeretik ezt együtt. A legszebb, mikor egy síppal mindketten megszólaltatják a fülemülét. A diófából átvedlett bírót már együtt játsszák: hol egyikük, hol másikuk bújik talárba, majd ketten egy emberként osztanak igazságot (?). Élvezik a játékot. Olyannyira, hogy lekésik a következő vonatot is. Nem baj, legalább lehet még játszani.
Heló, 2:23, az időt-teret-hőmérsékletet-bőrfelületet-dimenziókat-átszelő-tudósító jelentkezik. Jelen betűvető ma visszautazott kiskorába, majd az őskorba, onnan a jövőbe, majd délre, s onnan ennen húsába-vérköreibe.
Először is ötéves jobbik énjébe: Csókolom, meg tetszik tudni mondani, merre van a Narancsliget? Mert ott kötött ki a Meseladik, csak azért kérdezem.... A postánál a nagy vaskapu? Azt biztos megtalálom. Ugye? Megyek, megyek, hát látom ám: az összefröccsölt, kézikészítésű köszöntő-eligazító plakátot. Ez az! Belépés.
Odabent másik világ. Édenkert. Az idő l-e-l-a-s-s-u-l-t. Zeneszó, nyugalom, sok kis mancs, lehet festeni lila virágot, arany dombot, narancs eget, sárga tengert, kék és zöld hullám-tájat, vastag kilincset, kunkori békát, "nem baj, ha olyan leszel". A Spulni (Spolarics Andrea) még galambot is fest ezertollú szárnnyal, ki lehet festeni ezerszínűre, ha akarod. Lehet csinálni a Krisztával (Szorcsik Krisztával) babát-bábut – pl. királylányt, hercegkisasszonyt, NATO-katonát, zombit. Llehet színházat is csinálni: egy teljes próbaidőszak gyerekméretben. Vagyis: társulat alakul (értsd: bárki odaszaladhat Tibihez és Adrihoz, benne lesz a mai előadásban), darab íródik, szövegkönyv, díszletfestés, jelmez kerestetik, felcsatol, cicomáz, próba, ééééés premier! Mindez fél egytől fél háromig. Ha nem akarsz szerepelni, megkrnyékezheted a Bárkás sminkeseket, Ilit és Andit, akik mindig benne vannak egy kis arcfestésben. Krokodilt varázsolnak belőled vagy pillangót. Vagy amit szeretnél! Elindulhatsz szemétgyűjtő expedícióra Spulnival, aztán a zsákmányból madarat, tündért, kutyust stb. készítve vasárnapig hozzájárulhatsz a kert legmagasabb fájának feldíszítéséhez. Szóval aki szeretne beszállni, az hozzon szemetet! A hosszútáv kedvelőivel Anikó (a Varga) csinál előadást öt nap alatt. Csatlakozom a mai premier létrejöttéhez. Ma megmentjük az erdőt: Orsi, Emese, Adél és Tündi állatosat szeretnének játszani. Legyen! Máris ott egy paci, egy dalmata, egy papagáj (Tibi, pontos j-vel!), egy tapsifüles és egy mobil-tóval rendelkező halacska, akik egy kislány segítségével megmentik az erdőt a tűztől. Alig hiszem, de pillanatok alatt lesz itt minden: a háttérben dombok, a fán egy mókus odúja, a dalmata füle kesztyűből, a papagájnak csini tollboája, a nyuszi térdig lógó füle. A nagy, erős paripa farka csak úgy lobog, mikor nyerítve bevágtázik a színpadra! Megmenekült az erdő és a halacskából se lett halászlé! Köszi Adri, köszi Tibi! (Aki ma nem volt, csak semmi csüggedés, mert minden nap mehet!)
Miután színházat csináltam, cserélek, beülök a székbe és néző leszek. Mi sem egyszerűbb ennél, csak ülni kell, oszt' nézni, nem?! Sötét van, kényelem, befogadok. Egy frászt! Nézőnek lenni művészet! Azt tanulni kell! Pláne most, 2015-ben, mikor épp nincs színház, mert tönkrement, megszűnt létezni. Kész, vége. De nem csüggedünk, újraszülethet még, ha újra megtanulunk nézni a Nézőművészeti főiskolán! Nem egyszerű. Nem. Egyszerű. Segít a bélbolyhtisztító, purgáló zsinór (a pocakkorgás nem fogja többé zavarni az előadásokat, és nekünk sem kell többé a szomszédunkra nézni megrovóan, holott tudván tudjuk, hogy a mi gyomrunk kutymorgott). Kezdjük az alapoknál! Már az sem mindegy, hogyan megy be az ember a helyére. Oldalazva, háttal, szembe, dupla rittberger stb. – a variációk száma végtelen. De előbb egy kis történeti áttekintés. Gyors időutazás az őskorba, mikor megszületett A NÉZŐ. Majd a jövőben újra megszületik, sőt mi több, hivatásos nézővé válik! De ez még mind nem elég, lesz nézőkommandó! Szóval csak el kell sajátítanunk a helyes nézői testtartást – lábak derékszögben, tenyerek a térdeken, ujjak előrenéznek. Meg kell fejtenünk egy koan jelentését, meditálni rajta – nem kell félni, erre a szemeszter végéig lesz idő bőven, de nem árt azért most elkezdeni a ráhangolódást. Meg kell tanulnunk látni, nem csak nézni – ugyan Színházi Lacikánál (Katona László) intenzívebben nem fog sikerülni; egyszerűen felgyullad tőle a színpad! Inkább csak figyeljük Vancsók Márió tanár úr és Szagolnyák Imre érdemes színművész úr (civilben Kapa és Pepe) legújabb kutatásait, elméleteit és egymást szeretve gyilkoló igyekezetét. A belüket is kidolgozzák értünk és miattunk: leendő nézőkért harcolnak. Még az is előfordulhat, hogy kileng a katarzis-detektor mutatója!? A visítva röhögési mutatók több, mint biztatóak az esti előadáson. Persze, ha belegondolok, hogy mennyire aktuális az előadás keretjátéka, miszerint be kellett zárni az összes színházat, épp most, mikor a független színházak éves költségvetése ki tudja, mire lesz elég... Egy kulcsra és egy jó nagy lakatra. Kérem szépen, szükség lesz van nézőkre, nem árt átérezni a felelősséget.
De ebbe most próbálok nem belegondolni. Leutazom délre, hogy Keleten legyek. Életem első Boban Markovic koncertje. Az elején még logisztikázok, saját anyagomat helyezgetem ide-oda, figyelve, melyik helyről milyen a koncert hatása. A többiek térfoglalósat játszanak, beszállok, egyre előrébb nyomulok, miután rájövök (spanyol viasz), hogy a focipálya hátsó részén rengeteg a tér pörögni-forogni, fűben szerteszét elheverni. Habár ehhez a zenéhez nem az igazi. Inkább belevetem magam az irdatlanul meglepő vagy meglepően irdatlan nagyságú embertömegbe. Oldalról közelítek, ez az egyik kedvenc terepem: a sörpadsor és a vászon közti részen még mindig elég szellős a hely táncolni és fűben ülni, de a forgatag már lüktetőbb. Bele a közepébe! Ez az!
Hivatalosan is megállapíthatom: a Boban Markovic Orkestar koncertjének élvezeti értéke a tömeg kellős közepén, és a színpadhoz minél közelebb a legnagyobb! Maradok! Aztán a tubás két lába között kiszúrok még egy remek helyet: Varga Líviusz a színpad másik oldalán áll, és a zenészek mögött tombol, égnek fordított arccal. A bőrfelületen hideg réteg, de eggyel bentebb a vér gyorsul. Utazás magamba. Megállok valahol a köldököm körül és onnan vándorlok a csípőmig és vissza, egyre gyorsabban. Néha felszaladok a vállamba. A Sexy Rita című számnál már szanaszét táncolnak a sejtjeim. Mert Marco Markovic nemcsak szájdobban, improvizációban, de trombitaszólóban, és csípőtempóban is lenyűgöző, energiaboma, a zenekar lelke. Rúzsa Magdi szívéből és torkából kiszakad a hang. Még akkor is hallom, mikor arccal lefelé a sátoromba dőlök, és gödör-mély álomba zuhanok.
Felcsendül a nyitány. Bérczes László mesél. Félig végiggondolt ízű mondatok – biztos minden akkor fog eszébe jutni, mikor már rég nem nála lesz a mikrofon. Ettől eltekintve arról azért beszél, hogy:
– a következő pár nap olyan lesz, amilyenné mi tesszük. Hogy egy kicsit hosszabban felejtsük valakin a szemünket – akkor talán MEGLÁTHATJUK a kicsi rebbenést a másik szempilláján, mikor elmosolyodik.
(Balfélen egy kecske hallgatózik!)
– még a Móniban is van rossz. De jó is, és ebben a pár napban figyelhetnénk erre egy kicsit, -
hátha felcsillan néha, itt-ott, sörpadon, focikapuban, busz ajtajában...
(Mit ugrál az a kecske ott?)
– 2008-ban kávé és bor mellett dőlt el, mi lesz, ha már nincs Művészetek Völgye... Aztán most itt állunk, nyugalom van, Törőcsik Mari és Cseh Tamás üzenetei közben még szellős a betonplacc. Egy-egy pillanatra felvillannak a színpadon a polgármesterek, az értelmi szerzők, a non-stop szervezők, akik most sem sokat fognak aludni a héten... Ki se LÁTNAK majd a fejükből.
– fel kéne szabadítani a színpadot, mert a háttérben toporzékolnak a Romungró fiúk, akik mindenhol ott vannak a héten - holnap hatkor is.
– hogy Háromszékről is érkeztek zenészek (próbálom memorizálni, hogy őket is meg kell majd hallgatnom/NÉZNEM a héten).
(A balon diszkrét, kollektív levélrágcsálás folyik.)
– hogy létezik hangszerszobor. Kütyü-féle izé, amiből egy fél rockzenekar szól, a teteje pedig bugyborékol. Nem is, egy fúrófejre hasonlít! LÁTTÁL már ilyet?
(Balon egyébként – már LÁTOM – Kapa, Pepe, busz-színészek.)
Bérczes elnémul, mostmár a mi meséinken a sor. Mondjuk a tieden, az enyémen, meg a Juditén, a Gáborén, illetve a Kiss Tibién.
Bemelegítés, belerázódás, felpörgetés, felütés. Hány éve is volt már? Régen álltam már a tömegben Quimby-re dülöngélve, tombolva. LÁSSUK, mire megyünk ketten egymással.
(Ezen a lassú hajnalon csillagporos pupillákkal nézem, ahogy szuszogsz a pamlagon.)
Sűrűsödik a levegő, telik a tér.
(Hallod-e, te bolond, ahogy az ereimben lüktet a vér. Rezeg az emberben minden atom, és csak az téved el, aki él)
Finom kristályszerkezet: mindenki a rendelkezésre álló negyed négyzetméteren rezeg körbe-körbe. Ringó, ki-kimozduló, tengelyből forduló részecskék. Biztonságban, egyformaságban, közösségben is individuálisan.
(Most megrezzen az égbolt és abból aláhull egy félvilági szerető, Alsóváros alján felborul a fény)
Egyre sűrűbb az anyag. Koncertkövetelmény.
(csak rázom, csak rázom, csak rázom a ketrecem)
Hátrább megyek és megtalálom a magam helyét a masszában – a többieket is, egy kis levegőt, mehet!
(Megöl a város, irány vidék, ott puha a föld és közel az ég / Cuba lunatica... Así te quiero como eres, Cuba mía!)
Kezd forrósodni a matéria, a részecskék gyorsulnak, kiordítjuk magunkat, lazul kéz-láb-gyomor-torok-váll-szív.
(Csak a vágy alaktalan sziréna hangja hajt a dögre vad hiéna rajt. Ahol a halál parfümillatú, pokolra hív a randevú.)
A legszebb pillanat, mikor megtörik a lendület, a libidó kiveri a biztosítékot. Hangosítás nélkül, csak ritmus marad, örömzenélés. Ennek megadom magam.
(Neki megadom magam.)
