Felcsendül a nyitány. Bérczes László mesél. Félig végiggondolt ízű mondatok – biztos minden akkor fog eszébe jutni, mikor már rég nem nála lesz a mikrofon. Ettől eltekintve arról azért beszél, hogy:
– a következő pár nap olyan lesz, amilyenné mi tesszük. Hogy egy kicsit hosszabban felejtsük valakin a szemünket – akkor talán MEGLÁTHATJUK a kicsi rebbenést a másik szempilláján, mikor elmosolyodik.
(Balfélen egy kecske hallgatózik!)
– még a Móniban is van rossz. De jó is, és ebben a pár napban figyelhetnénk erre egy kicsit, -
hátha felcsillan néha, itt-ott, sörpadon, focikapuban, busz ajtajában...
(Mit ugrál az a kecske ott?)
– 2008-ban kávé és bor mellett dőlt el, mi lesz, ha már nincs Művészetek Völgye... Aztán most itt állunk, nyugalom van, Törőcsik Mari és Cseh Tamás üzenetei közben még szellős a betonplacc. Egy-egy pillanatra felvillannak a színpadon a polgármesterek, az értelmi szerzők, a non-stop szervezők, akik most sem sokat fognak aludni a héten... Ki se LÁTNAK majd a fejükből.
– fel kéne szabadítani a színpadot, mert a háttérben toporzékolnak a Romungró fiúk, akik mindenhol ott vannak a héten - holnap hatkor is.
– hogy Háromszékről is érkeztek zenészek (próbálom memorizálni, hogy őket is meg kell majd hallgatnom/NÉZNEM a héten).
(A balon diszkrét, kollektív levélrágcsálás folyik.)
– hogy létezik hangszerszobor. Kütyü-féle izé, amiből egy fél rockzenekar szól, a teteje pedig bugyborékol. Nem is, egy fúrófejre hasonlít! LÁTTÁL már ilyet?
(Balon egyébként – már LÁTOM – Kapa, Pepe, busz-színészek.)
Bérczes elnémul, mostmár a mi meséinken a sor. Mondjuk a tieden, az enyémen, meg a Juditén, a Gáborén, illetve a Kiss Tibién.
Bemelegítés, belerázódás, felpörgetés, felütés. Hány éve is volt már? Régen álltam már a tömegben Quimby-re dülöngélve, tombolva. LÁSSUK, mire megyünk ketten egymással.
(Ezen a lassú hajnalon csillagporos pupillákkal nézem, ahogy szuszogsz a pamlagon.)
Sűrűsödik a levegő, telik a tér.
(Hallod-e, te bolond, ahogy az ereimben lüktet a vér. Rezeg az emberben minden atom, és csak az téved el, aki él)
Finom kristályszerkezet: mindenki a rendelkezésre álló negyed négyzetméteren rezeg körbe-körbe. Ringó, ki-kimozduló, tengelyből forduló részecskék. Biztonságban, egyformaságban, közösségben is individuálisan.
(Most megrezzen az égbolt és abból aláhull egy félvilági szerető, Alsóváros alján felborul a fény)
Egyre sűrűbb az anyag. Koncertkövetelmény.
(csak rázom, csak rázom, csak rázom a ketrecem)
Hátrább megyek és megtalálom a magam helyét a masszában – a többieket is, egy kis levegőt, mehet!
(Megöl a város, irány vidék, ott puha a föld és közel az ég / Cuba lunatica... Así te quiero como eres, Cuba mía!)
Kezd forrósodni a matéria, a részecskék gyorsulnak, kiordítjuk magunkat, lazul kéz-láb-gyomor-torok-váll-szív.
(Csak a vágy alaktalan sziréna hangja hajt a dögre vad hiéna rajt. Ahol a halál parfümillatú, pokolra hív a randevú.)
A legszebb pillanat, mikor megtörik a lendület, a libidó kiveri a biztosítékot. Hangosítás nélkül, csak ritmus marad, örömzenélés. Ennek megadom magam.
(Neki megadom magam.)
Szemerédi Fanni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése