Merülés
A tornateremből kifelé jövet arról beszélgetünk Zsolttal, mennyire más a román és a magyar színjátszás: a játékstílus, a rendezői megoldások, a világok. Ami nekem teátrális, az neki visszafogott. Én azt mondom, elemelt. Ő azt mondja, se nem sok, se nem kevés, ennyi éppen kell, de éppen csak ennyi, ez volt a legszükségesebb. Én kicsit meg vagyok zavarodva, tele kérdésekkel a játékmódot, a szándékokat illetően. Ő előadás közben magában azt kérdezte néha: szükség volt-e feltétlenül erre vagy arra, és aztán mindannyiszor azt kellett válaszolja magában: igen, ez még éppen szükséges volt. Ezt náluk Kolozsváron sokkal nagyobb csinnadrattával, sokkal erőteljesebb gesztusokkal, sokkal hangosabban, sokkal "nagyobba" csinálták volna meg. Én a másik oldalt látom: roppant izgalmas figyelni a Bárka színészeinek munkáját, akik ismét kísérleteznek, s egy számukra új játékstílusban próbálják ki magukat. Keresik magukat benne, felismerik magukban valami másnak a lehetőségét. Ez megfeszített figyelmet, intenzív koncentrációt kíván, főleg azoktól a szereplőktől, akik szinte egész végig színen vannak. Nincs megúszás, kikapcsolás, pihenés, az idegenség folyamatos éber jelenlétet követel: nem lehet belekényelmesedni, birkózni kell, mozgósítani az erőforrásokat, és megküzdeni az anyaggal: saját magukkal. Ezt teszik a Bárka színészei Bocsárdi László Pirandello-rendezésében.
Ez bennünket, nézőket is megdolgoztat: erőfeszítést kíván a dekódolás. Ahogyan Pirandello szövege is nehéz. A darab témájául szolgáló kérdés mázsás súlyként nehezedik az elmére. Miért kell felelősséget vállalnunk? Hol a határ a között, ami bűnnek számít, és büntetésért kiált, és a között, ami véletlenül történt, nem tudni, hogyan, egyszer csak megtettük? Ha egy férfi gyerekkorában hirtelen felindulásból, szinte öntudatlan állapotban megöli egy pajtását? Ha egy férfi és egy nő egy megmagyarázhatatlan pillanatban egymásnak esnek, maguk, sem tudják, miért, holott a nő férje a férfi barátja? Ha egy nő álmában férje barátjával szeretkezik? Nincs ok, nincs szándék, nem tudatosan elkövetett tett. Felelniük kell ezekért az ártatlan bűnökért? Vagy felmenthetik magukat azzal, hogy nem voltak tudatuknál? És ha igen, akkor hol a határ? Semmi nem bűn, mert minden emberi? Mit kezdünk akkor a lelkiismeretünkkel? Nem egyszerű kérdések. Nem egyszerű a szöveg. A színészi játék tartja fogva a nézők figyelmét. Spolarics Andrea hisztérikus Ginevrájának minden mondata egy robbanás – tíz ujja közé szorítja fejét, nehogy szétpattanjon. De késő, mert kibuggyant, kiszökött, amit gondosan elrejtett bőre alá, koponyája mögé. Szorcsik Kriszta szoborszerűen merev pózai bizonytalanságot, félelmet lepleznek, hirtelen éles váltásai, kétségbeesett, tanácstalan tekintete, nyelvnyújtogatása tehetetlen dühöt ereszt ki a szelepen. Mucsi Zoltán higgadtsága félelmetes, mikor múltjának bűnét írja le érzékletes részletességgel. Felszabadultsága vészjósló, mikor gyerekesen pancsol a vízben, megtisztulni akarva bűneitől. Hiszen sejti: a megtisztulást itt csak a halál hozhatja el. Mindegyikükből merev vibrálás áramlik felénk.
Tekintetünket a térhasználat is vezeti, megdolgoztatja: a négyzet alakú nézőtér két sarkán és a szemközti oldalán található három bejárat nem is ajtó: a szereplők mintha szekrényekből lépnének elő, mintha mindannyian egymás szekrényében rejtegetett csontvázak lennének. A tér központi eleme egy óriási asztal, nehéz gyertyatartókkal, elegáns étkezőkészlettel. A terítő beteríti szinte az egész színpadot, anyaga és színe – ahogyan a ruháké is – erősen hat érzékeinkre: az ember szinte a bőrén érzi a szereplők vergődését, ahogy menekülni akarnak a babarózsaszín, krém-, és barackvirágszínekből, le akarják tépni magukról a fojtogatóan nehéz, szúrós, meleg, sikamlós anyagokat. De nincs menekvés. Sem a gondolataik elől, sem a helyzetből, sem a térből. Be vannak zárva. Négy oldalról vesszük körbe őket. Sosem láthatunk egyszerre mindenkit. A tekinteteteket majdnem szemből látjuk, de nem tudjuk, hová futnak. Nem tudhatunk mindent és ez felőröl. Nem feloldás a víz elemének megjelenése sem – mikor lekerül a terítő, és egy medence áll a tér közepén – inkább felerősíti a fullasztó érzést. Ahogyan az előadás végén a lakoma is: az életben maradtaknak be kell tömniük a szájukat, nehogy kiszökjön rajta egy sikoly: az igazság kiáltása.
Szemerédi Fanni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése