Interjú: Mándi Emese

A mai vendégem Mándi Emese, aki az egyik legnagyobb nemzetközi fotópályázat, a National Geographic hazai elődöntőjének egyik győztese.

G.G.: Az elmúlt két évben több nagy pályázaton is díjazottak között voltál, mesélnél erről?
Mándi Emese: Tavaly a National Geographic Nemzetközi Fotópályázatának hazai elődöntőjében lettem Utazás és kultúrák kategóriában első (Szellemkerék), 2008-ban pedig a Panasonic Lumix Digitális Fotópályázatán Emberábrázolás és portré kategóriában a Hálóóó c. képet választotta a zsűri a legjobbnak. 2009-ben a FotoVideó és az EISA Maestro által meghirdetett Év Fotósa pályázatán lettem 2. helyezett (Tükörkép sorozat), 2008-ban pedig az V. Nemzetközi Fotókiállításon Felnőtt kategóriában 3.

G.G.: Ezekre készülsz egyébként külön is?
Mándi Emese: Mi számít készülésnek? Én az a fajta "versenyző" vagyok, aki nem azért indul neki fotózni, hogy egy pályázati kiírásra elkészítse a maga képeit, hanem azért nevez, mert az adott pályázati kiírásra úgy gondolja, van esetleg odavaló képe.
Arról nem is beszélve, hogy az egyetlen, ami motiválni tud a pályázati nevezések során, az maga a határidő, ennek megfelelően kivétel nélkül minden pályázatra az utolsó pillanatban kezdem el nevezni, beküldeni a képeket. A legáltalánosabb feltöltési időm például az éjféli határidőknél rendre valahol 23:55 és 24:00 közt van.(elmosolyodik)

G.G.: Milyen érzés, amikor megtudod, hogy győztél?
Mándi Emese: A Lumixnál - az első igazán nagy eredményemnél - amellett, hogy talán fel sem fogja ilyenkor az ember, hogy mi történt, szinte az asztalon táncoltam örömömben, miután felhívtak a jó hírrel. A NatGeo-nál azt már a Fotoklikk.hu-ról a zsűrizés lezárultakor tudtam, hogy benne vagyok az első háromban. Nem mertem persze beleélni magam, hogy akár győzhetek is, viszont az eredmény épp az előzetes értesülések miatt már nem olyan hirtelen és váratlanul ért, mint korábban, így ott már valamivel higgadtabban.. táncoltam az asztalon.

De ezt leszámítva, amikor 2007-ben az akkori párom volt díjazott a Lumixon, amellett hogy őrült büszke voltam rá, arra gondoltam, milyen jó is lenne egyszer nekem is egy ilyen eredményt elérni. Valójában nem éreztem ezt egy ténylegesen elérhető valaminek, de a díjátadón ülve azért elképzeltem, milyen is lehet ez. Aztán mikor mégis nyertem és a díjat átvettem, már nem olyan volt, mint ahogyan azt korábban gondoltam.
A Lumix után egyébként nem hittem, hogy lesz még egy dobásom, a NatGeo után pedig azt gondolom, hogy többet egy szavam nem lehet, ha mostantól nagy pályázaton már nem nyerek.

G.G.: Munkáid terén jelent ez előnyt?
Mándi Emese: Ez egy nehéz kérdés, mert attól, hogy megnyertem ezeket a díjakat, még nem lettem keresett fotós, munka ebből közvetlenül nem származott. Nem tudom ugyanakkor megítélni, hogy ha valaki felkér, mondjuk az esküvője megörökítésére, akkor abban a képeim mellett - ami remélem és gondolom, hogy a fő szempont - benne van-e és ha igen, akkor hány százalékban az, hogy díjazott fotós vagyok.
A NatGeo-nak egyébként igen jó hangzása van, volt már ajtó, amit szerintem segített megnyitni, de konkrétan tetten érhető hasznát még nem sikerült azonosítani. Dolgozom az ügyön viszont.

G.G.: Szabadúszóként dolgozol, sosem vonzottak az intézményes (napilap, ügynökség) keretek közötti munkák?
Mándi Emese: Igen, vagy legalábbis próbálok ily módon boldogulni, keresem a lehetőségeket, a kapcsolatokat, ez utóbbi nélkül ugyanis nagyon nehéz megbízásokat szerezni. A párok is leginkább ajánlások alapján keresnek fel, de az egyéb rendezvények vagy végülis bármi fotózásának a sorsa is elsősorban kapcsolatok útján dől el. Ugyanez a helyzet a lapok, magazinok esetében is, azzal kiegészítve, hogy ott ráadásul most mindenhol nehéz helyzet is van. Elsősorban riportfotós beállítottságom révén nagyon jó lenne valami ilyen lehetőséget megcsípni, de fotósként boldogulni, ráadásul a nulláról kezdve, azt hiszem, hosszú idők óta talán most lehet a legnehezebb.

G.G.: A saját anyagaidban szinte csak fekete-fehér munka van, miért?

Mándi Emese: Nem tudom, erre nem készültem tudatosan, sőt a kezdetek kezdetén nekem is szinte kizárólag színes képeim voltak.
Valahogy úgy kezdődött, hogy az első nagylátószögű objektívvel készült képeimről némi rávezetéssel kiderült, jobbak fekete-fehérben. Aztán egyre több fotón fedeztem fel, hogy mennyivel jobb, ha a színek nem terelik el a figyelmet a kép egyéb részleteiről, egy színek szempontjából letisztultabb kialakítás inkább csak hozzáad a kész képekhez. Arról nem is beszélve, hogy nagyon szeretem az erős kontrasztokat, amiket szintén inkább monokróm lehet szépen kialakítani.
Egyébként gyakran előfordul, hogy már eleve fekete-fehérben fotózok, aminek köszönhetően sokszor magam is jobban meglátom a képeket, és az utómunka is kevesebb.

G.G.: Témaválasztás, mi alapján?
Mándi Emese: Leegyszerűsítve a kérdést kétféle fotós van, az egyik azért veszi elő a gépét, mert megálmodott egy koncepciót, kitalált egy képet és szeretné azt megvalósítani, a másik pedig sodródik az eseményekkel és egyszer csak szembejön vele a kép, vagy elhelyezi magát egy számára érdekesnek ítélt szituációban és ott alkot. Én ez utóbbiak mentén fotózok. Érdeklődésem középpontjába valahogy főleg az ember került, épp az a téma, amit a kezdetek kezdetén, a naplementében szőlőlevélen sáskát dokumentáló időszakomban nem hittem, hogy egyszer fotózni fogom tudni.
Szeretem a mozgást a képen, a dinamikát, az életet, a különleges látványvilágot adó, extrém helyzeteket vagy helyszíneket, a fényeket-árnyékokat, a kontrasztot, az embert, a pillanatot.
Az egyes szituációkba teljesen tudatosan helyezem bele magam, utána viszont a képalkotás maga, a képenkénti témaválasztás, az már nem annyira tudatos, mint inkább ösztönös cselekedet lehet.

G.G.: Szeretsz játszani a perspektívával, ez honnan fakad?
Mándi Emese: Visszautalok itt az imént elhangzottakra.. ugyanis azt hiszem ez az a valami nálam, amire azt mondják, jön magától. A legkevésbé tehát erre tudnám megmondani a választ, de egy próbát persze teszek.
A fotózás számomra egy szabályok nélküli játék, valami, amiben teljesen szabadnak tudom érezni magam. Abból indulok ki, hogy itt bármi lehetséges, a bármibe pedig beletartozik az is, hogy milyen nézőpontból/látószöggel és hogyan fotózok.
Akkor látom értelmét a képalkotásnak, ha azzal valamit, amit egyébként emberi fizikai lehetőségeink mentén mindannyian látunk, észlelünk valahogyan, nos, azt meg lehet mutatni máshogyan, úgy, ahogyan látni azt a gép, az optika, és főleg az egyéni kreativitás nélkül nem lehetne. Ettől érdekes, ettől szórakoztató, ettől más, mint ahogy a világot egyébként egész életünkben észleljük.

De ez már csak utólagos megmagyarázása annak a valaminek, ami mozgat, és ami alkotja bennem a képeket.

G.G.: Aki mélyebben is elmerülne a kreatív világodban, annak hol van erre lehetősége?

Mándi Emese: Mint szinte minden fotós, én is egy honlapon gyűjtöm a munkáimat, http://mandiemese.blogspot.com, ez egyelőre még csak a béta verzió, viszont minden webes galériám, a blogom, és az egyéb munkáim is össze vannak ide gyűjtve.

.