„Kertépítés vagy fotózás? Mindkettő, egyszerre!”
– Interjú Balla András Balogh Rudolf-díjas fotográfussal –
Balla András eredetileg kertépítő mérnöknek tanult, s csak később kezdett el érdeklődni a fotográfia iránt. Ennek ellenére ma hazánk egyik legnevesebb fényképészét tisztelhetjük benne, aki nevét elsősorban az experimentális fotográfiában elért eredményeinek köszönheti, illetve annak a speciális látásmódnak, ahogy a különféle kerteket, s a bennük lévő embereket, állatokat, tárgyakat látja és fotózza. Számos sikeres hazai és külföldi kiállítás van már háta mögött. Nívós fotográfiai versenyek első díjait vihette haza, melyek közül legutóbb a Magyar Fotográfiai Nagydíjat vehette át munkája elisméréséül. A Mai Manó Házban (Magyar Fotográfusok Háza) „Illatos kert” címmel nemrég megnyílt kiállítása apropóján beszélgettünk, melyet március 20-ig tekinthetnek meg az érdeklődők.
-
Hogyan jött az ötlet, hogy fényképezni kezdjen? Mi eredményezte, hogy úgy döntött nem is hobbi szinten, hanem rögtön komolyan áll hozzá a fotózáshoz?
Balla András: Már édesapám, nagyapám és dédapám is fényképezett. Édesapám sokáig szerette is volna, hogy én is fotózzak, de én inkább rajzolni, festeni szerettem. A kertépítő szakra azért jelentkeztem, mert édesapám a szarvasi arborétumnak volt a vezetője, én jóformán ott nőttem föl, ezért nagyon vonzódom a természethez. Az építészet is érdekelt, de akkor elmaradtak volna a növények, ezért pont kapóra jött, hogy akkor legyek kertépítész. Miután ott végeztem, olyan sokat kellett utaznom, hogy nem volt időm a rajzolásra, ezért úgy döntöttem, inkább lefényképezem a kerti kapukat, kis lakokat, kerítéseket és egyebeket, amik a kertben találhatóak és majd otthon lerajzolom. A fotózás dokumentáló erejét felismerve kezdtem el fényképezni, s ez odáig jutott, hogy szép lassan fel is hagytam a rajzolással.
-
Mikor lett Önből elismert, professzionális fotográfus?
Balla András: „Papíron” 1977-ben, ekkor vettek fel a Fiatalok Fotóművészeti Studiójába, illetve az FMK-ba (Fiatal Művészek Klubja). 1979-ben pedig a Magyar Fotóművészek Szövetségébe és a MAOE-ba (Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete) is. A kertépítést viszont azóta sem hagytam abba, mert azt is nagyon szeretem. Eleinte párhuzamosan próbáltam művelni mindkettőt – a fotózást és a kertépítést -, ez 1984-ig ment is, de féltem, hogy ebben végül felőrlődök. Ezután hol egyiket, hol másikat szüneteltettem, de ugyanakkor mindkét téma szakirodalmát folyamatosan követtem, hogy le ne maradjak, ez szintén nem volt könnyű. A mai napig aktívan dolgozom kertépítőként is és folytatom mellette a fotózást is.
-
A kiállítás második termében láthatóak a művészi kompozíció szerint összeállított képei. Mikor kezdett el ilyen jellegű képeket készíteni?
Balla András: Elég korán. A berendezett terek fényképezése volt az, ami a rajzolásból, festésből megmaradt. Ugyanúgy meg kell rendezni a csendéletet, amit rajzolás helyett lefotózok, csak még precízebben kell ezeket összeállítani akár színvilágában, akár megvilágításában, hiszen nehezebb az eredményt módosítani. Az a páfrányos kép például nyolc évig érlelődött bennem. Nagyon szépek azok a páfrányok, s mikor lobogtatta őket a szél, még sejtelmesebb volt, de éreztem, hogy valami hiányzik a képről. Egyszer csak rájöttem, hogy az ősteremtés mítosza motoszkál bennem és innen egy ember hiányzik! A páfrányok százmillió éve létező növények, ezért is kapcsoltam őket össze a teremtés mítoszával s így jött létre ez a kép, mely stilizálva Ádámot, az első embert ábrázolja. Én úgy nevelem a növényeket a kertemben, hogy már előre tudom, mit szeretnék látni. Sokan mondták már nekem, hogy olyan a kertem, mint a suszter cipője – ami tudvalevőleg lyukas; az én kertem pedig leginkább egy dzsungelhez hasonló. Erre azt szoktam mondani, hogy ez nem kertész-kert, hanem fotós-kert: háttér és kellék-kert.
-
Mennyire számított az, hogy elismert fotóművész lett? Vajon akkor is ilyen intenzíven folytatja a fotózást, ha esetleg nem ismerik el ennyire a tehetségét?
Balla András: Sosem éreztem úgy, hogy csak akkor csinálom, ha elismert fotós leszek, úgy éreztem, nekem ezt kellett csinálnom. Ha nem fotóztam volna, akkor rajzoltam volna tovább. A kertépítést is nagyon szeretem, de abban jóval több a kötöttség, ott nem tudom úgy kiélni magam, mint a fotózásban. Huszonhét éves koromban azt írtam egy író ismerősömnek, hogy nem tudom, ismert és elismert fotós leszek-e, de, hogy jó leszek, azt tudom. Addigra már átnéztem az összes elérhető szakkönyvet, ami magyarul, angolul, németül és franciául kapható volt és éreztem, hogy van bennem valami, az én saját világom, ami lehetővé teszi, hogy olyan képeket tudjak csinálni, amit mások eddig még nem készítettek. Egy fotóművész, csakúgy, mint egy festő vagy egy építész csak azt tudja kivetíteni, ami önmagán belül van. Illetve tudhat mást is, mint például a jó képhamisító, de az is csak akkor tud az eredeti festő stílusához a megszólalásig hasonló stílusú képet készíteni, ha beleilleszkedik a másik festő lelki világába, s persze a megfelelő rajzkészsége is megvan hozzá. A fotóban ez ugyanígy megvan. Engem például hat évszázad távlatából Fra Filippo Lippi firenzei leányarcai igéznek meg.
-
Befolyásolták-e, befolyásolják-e témaválasztásában a világ eseményei?
Balla András: Az 1960-as években – 1964-70 között az egyetemi tanulmányútjainkon - készítettem és gyűjtöttem olyan fotókat, melyeken a „Fényképezni tilos!” tábla volt látható, mögötte repülőtér, lőtér, vagy valamilyen katonai objektum, ez mind orosz volt természetesen és engem idegesített, hogy mit keresnek ezek itt? 1975-ben rendeztem aztán egy nagy sikerű kiállítást ezekből a képekből a Fiatal Művészek Klubjában, ami egy zártkörű klub volt. Lementünk az ottani étterembe ünnepelni, s mire visszajöttünk valaki leszedte a képeket. Politikai ügyem, bajom is lehetett volna ebből, de szerencsére nem lett. Viszont attól fogva több III/III-as ügynök is figyelt engem. Egy másik, hasonlóan politikai „ügyem” a harmadik teremben is látható tank-emlékmű, meg a „Sej te bunkócska, te drága!” emlékmű és hasonló típusú képekhez kapcsolódik. Ezekből készítettem egy sorozatot „Szocialista irrealizmus” címmel, amit elküldtem az – akkor még úgymond – „Felszabadulásunk” 40. évfordulójára hirdetett pályázatra, amit meg is nyertem. Ezen én magam is meglepődtem, hiszen eredetileg csak egy kis „odamondogatásnak” szántam a nevezést. Egy hétre rá jött is a telefon, hogy úgy döntöttek, visszaveszik a díjat – ennyi ideig tartott, hogy rájöjjenek a turpisságra. Mondtam nekik, hogy a díjat vihetik, de a díjjal járó pénzjutalmat már nem tudom visszaadni, mert az időközben borrá változott. (Nem sokkal ez előtt, 1983-ban még a „Szocialista kultúráért” kitüntetést is megkaptam, ugyanezért a sorozatért. Nekem úgy tűnik, hogy ott is figyelhettek arra, hogy aki ügyesen tudja megmutatni, hogy a dolgok itt nem egészen jól mennek, az kaphat valami dicséretet. De ezeken kívül én úgy tartom, hogy művésznek nem szabad belemenni a politizálásba, mert abból igazi mű sosem lesz. „A politika errodálja a jellemet.” (Németh László)
-
A Mai Manó Házban jelenleg is látható „Illatos kert” című kiállítására rátérve: milyen apropóból látható itt ez a kiállítás és milyen tematika alapján válaszotta ki ezeket a képeket?
Balla András: A kiállítás oka az volt, hogy legutóbb én kaptam meg a Magyar Fotográfiai Nagydíjat. Ezt évente ítéli oda a szakma annak, akit erre érdemesnek tartanak. Ezzel a díjjal járt az a lehetőség, hogy megjelenhetett itt, a Magyar Fotográfusok Házában ez a kiállításom. A címe egy középkori arab könyvecskére utal, aminek szintén „Illatos kert”a címe és a korabeli arab világ szerelmi kultúrájába enged bepillantást. Ezen a kiállításon az ókori és középkori kertektől (első terem) az úgynevezett „giccskertekig” (harmadik terem) mindenféle kert látható, a középső teremben pedig a kert átvitt értelemben, elsősorban erotikus értelemben jelenik meg. Itt tehát képzettársításokról, közvetve az emberi kapcsolatokról is szó van, illetve a mai emberek kapcsolatáról a kerttel. Szerintem a kert lehetőséget ad az embernek, hogy önmagát kiteljesítse, saját személyiségét ezen keresztül megjelenítse. A kert olyan, mint egy kiragadott rész a paradicsomból.
-
Egy korábbi interjújában említette, hogy a harmadik teremben található képein ábrázolt előkertek díszeit Ön nem giccsnek, hanem a „naiv művészet” termékeinek tartja. Mit ért azon, hogy „naiv művészet”?
Balla András: Úgy gondolom, hogy a festők és szobrászok közt is vannak „naiv művészek”. Nem arra gondolok, aki dilettáns, hanem azokra, akikben van belül valami indíttatás, csak nem tanulta meg a kifejezésmódbeli technikákat. A dilettáns lehet, hogy nagyon jól elsajátította a technikát, de nem visz semmi pluszt, „sajátot”, belülről jövőt a műveibe. A „naiv művészek” átlagos emberek, akik kiteljesítik magukat azáltal, hogy elkészítik a bennük élő kép pontos mását.
-
A kiállítás első termében remek felvételeket láthatunk európai, főként olasz és francia reneszánsz, barokk kertekről. Utazott-e esetleg Európán kívül is, készített-e máshol is képeket?
Balla András: Én úgy vagyok ezzel, hogy sokkal jobb képeket tudok készíteni a Pilisben, ahol otthon vagyok, mint egy sokkal egzotikusabb tájban, ami nagyon érdekes, de nem vagyok otthon benne. Ahhoz, hogy jó képeket tudjak csinálni, ahhoz nekem ott kell élni. Egy kis automata gép is elég nekem, amikor járom a világot és nem direkt fotózni megyek. A kerten kívül egyébként még az erdőt fényképezem. Van, hogy többször is visszamegyek ugyanarra a helyre, többször is lefotózom ugyanazt a tájat, különböző időpontokban, évszakokban. Lombtalan erdőket panorámagéppel 112x24 mm-es méretre pl. 30 éve fotózom, jövőre állítom ki Hódmezővásárhelyen.
-
Kedves Balla úr, köszönöm szépen az beszélgetést. Van-e esetleg még valami, amit el szeretne mondani?
Balla András: Megemlíteném, hogy a Hungart ösztöndíjasairól készülnek könyvek és most került sorra az enyém. Ötven képet kell ehhez összeválogatni, emiatt nagy dilemmában vagyok. Ez azért nehéz, mert sok nagy sorozatot készítettem. Ott vannak például Borostyán Imréről, a remetéről készült képek; vagy a „Kocsmakerékpárok”; vagy a „Kertek”; rengeteg ilyen sorozatom van. Egy-egy kép ezekből elég kevés volna úgy egymagában. Ilyenkor jövök rá, hogy milyen sok képet csináltam és milyen nehéz kiválasztani azt az ötvenet, ami majd megmutatja az utókornak, hogy ki is volt ez az ember. Ez is elég nagy munka és ehhez jön az is, hogy sok olyan képet is át kell még néznem, ami még csak negatívban van meg. Ez 30-40 év anyaga. Emiatt is adtam át Gergő fiamnak az Esztergomi Fotográfiai Biennálé művészeti vezetését, rendezését.
