A zsáner a zsánerem

A zsáner a zsánerem
Illetve Kerekes Zsuzsáé (bár az enyém is), ezért e cím.
A zsánérkép a francia (genre) megnevezésből magyarodott, pontos jelentése: életkép. A festészetben: az élet köznapi eseményeit, jeleneteit ábrázolja, igen szoros kapcsolatban az adott történelmi helyzettel.
A fotográfia kezdetei óta az egyik legtöbbet fényképezett téma. Igaz a festészet szoros meghatározását a saját nyelvezetére lefordítva. A magam értelmezése szerint: Az ember a középpontban, de sosem, mint az Ember önmaga, hanem mint egy helyzet, vagy egy hangulat része. A város-, vagy tájképek és a riportfotók különös elegye ez. Egyik sem, és mégis mindegyik.
Kerekes Zsuzsa szóban forgó kiállítását kurátorkodó és megnyitó Hajtmanszki Zoltán lírai megfogalmazása szerint: „A tiszta zsáneren a világ kedves, jó, és meglepően csendes. Be tudja osztani azt a nagyon keveset, amire szüksége van, és el tudja fogadni az ellenfényt, a nehézséget, az időskort, és derül, amíg lát szerelmet és hangoskodni hallja a gyerekeket. A tiszta zsáner lírai szociográfia, maga mögött tudja a gondot, és kilépve a hétköznapiságból, mindig különleges, akkor is, ha ezzel együtt mégis mindig éppen a hétköznapiságokban gyönyörködtet.”
Innen a kiállítás címe is: Tiszta zsáner

Valóban, a fenti megfogalmazás értelmével azonos képek tekinthetők meg a Photo-photo Flaunerstúdió kamaragalériájában. Kerekes Zsuzsa – aki aktív fotográfusként fotós közösségi oldalt, a Fotósoldalakat is működteti – leginkább zsánerfotós. Ez a legerősebb oldala, és valószínűleg azért, mert egész lelkülete a Hajtmanszki-féle megfogalmazáshoz áll a legközelebb. Így látja a világot. Úgy vesz tudomás a bennünket körülvevő negatív behatásokról, hogy azokban is a szépet, a jót, a felemelőt keresi, de felfedi a derű mögött rejlő drámát is, ha ott van. Megtalálja a hétköznapokban az ünnepet, és az ünnepekben is a hétköznapiságot. Ezek a hangulatok egyszerre vannak jelen a képeiben, mindegy, hogy milyen alkalommal emelte rá valami helyzetre a kameráját. Bármelyik képére nézünk rá első alkalommal, azonnal átláthatóvá és megérezhetővé válik, de nem elégszünk meg ezzel, mert a látszólagosan egyszerű és kevés képi elemből összeálló látvány sok finom és apró részletet – lelki rezdülést is takar, amiken el akarunk kalandozni. Olyanok, mint egy jó könyv, film, vagy zene. Elsőre rögtön megfog, még nem tudni miért, csak érezzük, és ahogy többször elolvassuk, megnézzük, meghallgatjuk, akkor fedezzük fel azokat a részleteket, amikből összeáll a számunkra tökéletes mű. A tiszta jelzőt tovább erősíti a képekre alkalmazott fekete-fehér megjelenítés. Mindig vallottam, hogy a színek nélküli ábrázolás eltereli az ezekbe belefeledkezni tudó embert a formák és a fények kifejező erejére, hiszen a fotográfia lényege is ez: fénnyel kirajzolt formavilág. A színtelenség Kerekes Zsuzsa képein a hangulatok lényegére irányítja a figyelmünket, és magunk is érezzük, hogy feleslegesek, hiszen abban a pillanatban már másról szólnának. Azonban nem ettől jók, a tónusvilág csupán booster szerepet tölt be. Lehetne ezt a fajta látásmódot anakronisztikusnak minősíteni. A lomográfusok talán épp ezért emelik előszeretettel gépeiket zsáner helyzetekre, így kerülve ki a témaválasztásban a konzervatizmus „vádját”. Zsuzsa nem így akar ránk hatni, vagy egy trendnek megfelelni. Tudatossága a kompozícióiban fedezhető fel. Kerüli a klasszikus elveket, és tudatos elkomponálással teremti meg a témáiban a mai kort, fiatalos szemléletét. Ehhez őszintén alkalmazva a digitális technika tökéletességét.
18 képről nehéz lehet fogalmat alkotni egy fotós bizonyos témában való elhivatottságáról. A kis magángaléria azonban többre nem tud lehetőséget teremteni, és mégis. Remek ötletként, a kiállító helyiségben elhelyezett, nagyméretű monitoron további képek futnak folyamatosan, amelyeken keresztül teljes képet kaphatunk Kerekes Zsuzsa zsánereiről. A képernyő előtt hosszasan és nagy számban nézelődő vendégek ezt egyértelműen bizonyítják. Ez nem a falon lévő képeknek jelent hátat fordítást, hanem a teljes kép befogadására való igényt.
Nem hagyhatom szó nélkül a mostanában örvendetesen szaporodó kis galériákat, így a most szóban forgót sem. Óriási szükség van ezekre. A fotográfia új korszakát éljük, nemcsak a digitális forradalom, hanem a retrográf szemlélet, és ezek keveredése miatt is. A feltörekvő nemzedékben sok a tehetséges fotós. Ezek a galériák biztosítják nekik, hogy az internetes feltöltő oldalakról kirajzva a méltóbb nyilvánosság, a kiállítási falakra (netán értékesítésre) kerülhessenek képeik.
Mert a fotó igazán így Kép! Nagyítva, paszpartuzva, keretezve, vagy akárhogy is, installálva és kiállítva.
Nemcsak Kerekes Zsuzsa köszönheti meg e galéria befogadó szándékát, hanem mindenki, aki szereti a fotográfiát – mindegyikét, mert akár a jövő nagy fotóművészeivé váló, a ma még csak szűk körökben ismert tehetségeket indíthatják el a széles nyilvánosság és a sikerek útján*

Vajda János

Kerekes Zsuzsa: Tiszta zsáner
Photo-photo Flaneurstudio
Budapest, V. kerület, Nyáry Pál utca 5.
Március 25 - május 5. Minden nap 10-18 óráig

Dozvald János útja…

Dozvald János útja…
Bátor, vagy botor vállalkozás a magam részéről, még nem tudom, hogy egy remek tollú és szemű író-fotográfus kiállításának okán tollat ragadok? Dozvald János maga szokott azzal a szófordulattal élni, hogy az írók szerint ő inkább fotózzon, a fotósok szerint meg inkább írjon. Ismerve az emberek irigykedésbe hajló gyarlóságait, ez éles bizonyítéka annak, hogy mind a két önkifejezési formát jól míveli. Igyekszem tehát nem valamiféle versengésbe hajló írást kerekíteni a Tripont Galériában minap megnyílt, Út Önmagamhoz címmel jegyzett tárlatáról, és megpróbálom elkerülni a kettőnk között kialakult különös barátságnak adresszálható elfogultságot is. Ezt másként nem tehetem, mint saját szavainak tetemre hívásával.

A fotós körökben Doziként elhíresült művész így invitál Haláli dolgok című könyvének ajánlójában: „Ne a gyakorlatias elme hasznát keressük tehát ezekben az írásokban, hanem olyan szellemi kirándulást, amely megtornáztatja a képzeletünket, csapongván formák, színek, borongás és derű között.” Ez a meghatározás képeire is értelmezhető, és ahogy a könyvet sem a maga nevén, hanem a D-Vektor - Pesövé Ofszi szerzőpárossal jegyzi, képeihez is e kettős személyiség megértésén keresztül lehet eljutni. Pesövé a benne bujkáló, középiskolás korából eredeztethető gyermek. D-Vektor pedig egy meg sem született, tehát bévül elveszett tudós. Kölcsönhatásuk, vagy szimbiózisuk katalízise az a Dozvald János, aki e két álnév megett felfedezhető. Szárazon, keresetlenül, szarkasztikusan, ugyanakkor - őszintén megvallottan - az ő sajátos szemüvegén keresztül tekint a világra. Tudományos ábrándjait nem hagyja korlátozni mások gondolataival, ezért jelentheti ki bátran, hogy nem olvas, inkább gondolkodik. Csavaros logikáját, bonyolult elmeszáguldásait maga szerint is veszélyes lenne egyedül a publikum elé terelni, így van szükség az ofszis  humorra - mégha az olykor akasztófáról leemelt is. Semlegesítő hatása kétségtelen.
A fotókat nézegetve világosodott meg bennem, hogy miért nem érdekelt eddig, hogyan tett szert saját magától - vagy akár másoktól - erre a két névre. Bármelyik kép előtt álltam is meg a húsz közül, nem a mindenki által érzékelhető valóság leképezésével szembesültem. És nem is a megszokott sajátosságú, egyedi valóságokéval. Dozvald nem tartja magát a „pillanat” fényképezőjének. Ez elég különös a pillanat művészeteként aposztrofált alkotó ágazat tekintetében, de a képek előtt megértjük, hogy miért hívja fel erre a figyelmünket a kiállítás felvezető szövegében. Sosem tetten ért történésről beszélhetünk képei kapcsán. Vagy előre átgondolt képi üzenetet valósít meg a stage-fotó keretén belül, vagy helyzeteket hoz össze különféle pillanatokból, és van, amikor a megtalált lehetőséget gondolja végig kínos alapossággal, és tálalja a saját keserű szájízével, öniróniával, maró és leleplező gúnnyal, vagy éppen lírával. Meg sem kérdezem, hogy mivégre a mérnöki precízséggel centrálissá komponált tájkép. („A végtelen paradoxonának feloldása”) Mire kell az építészeti struktúrába belezavaró digitális effekt? („D-vektor semlegesítése”) És el sem akarom olvasni a szinte homogén vörös felületbe forgatott, egyébként is szinte olvashatatlan szöveget! („Ne olvass, gondolkozz!”) Mert mindez együtt és külön-külön is a Dozi.
A nála meghatározó audiovizuális gondolkodás leegyszerűsítése. Természetesnek és valóságosnak hat. Nem keresem, hogy montázs-e a kátyúba ragadt KRESZ-tábla, mennyi trükk lehet a „H” betűt formázó aszfaltrepedések elrendeződésében, vagy hogyan került alakja a modern épület sivárságot jelentő tetejének szélére? A mások montírozásainál, a dekomponálásnál gyakorta érezhető izzadságszagnak nála nyoma sincs. A képek könnyedén elfogadhatók, mert valóságnak hatnak, még akkor is, ha semmi közük nincs, vagy csak nyomokban ahhoz. Dozvald Jánoshoz azonban annál több közük van. Hogyan értem ezt, hiszen természetes, hogy egy ismert kézjegyű művész attól az aki, hogy műveiben a rá jellemző egyediség a meghatározó. Nem ismétli önmagát. Sem témaválasztásaiban, sem képi megoldásaiban, még az utómunka során alkalmazott fogásokban sem. (Talán csak a földhözragadtságból elrugaszkodni vágyó „lábra vetődései” esetében, ám ezt is ötletekkel variálja.) Nem jellemző rá a fekete-fehér, meg a színes technika, mert akkor és úgy alkalmazza azokat, amikor szüksége van rá. Nem hatásvadászatból lesz valami egy- vagy sokszínű, netán színtelen, hanem minden esetben a gondolkodásra késztetés céljából. Mondhatnánk persze, hogy könnyű húsz képben nem ismételni önmagunkat. A rá jellemző őszinteséggel nem is kerüli ki ezt a buktatót. Húsz képre redukálni egy sokszorta nagyobb képanyagot,  bizony nem lehetett könnyű helyzetben.

Lehet azt mondani, hogy nem egyszerű átlátni azon a szitán, amin keresztül a saját maga valóságát képekben (vagy szavakban) fogalmazva elénk vetíti. Ki lehet rá mondani, hogy még önleleplezéseiben is olyan tükröt tart elénk, amiben saját korlátaink felismerésére kényszerít, és ez sokszor kellemetlen lehet, amikor igaznak érezhetjük. Ez a „kellemetlen” d-vektori figura azonban egy lírára is érzékeny lelket takar, ami Pesövé Ofszi csibészes, vagy szarkasztikus humorán is túlmutat.
Melyik kép jelentheti számunkra leginkább a kiállítás címében foglalt út célját?
Talán a rettenetesen sűrű, kusza, szinte átláthatatlan állványerdőben elvesző, de mégis átderengő mesekék ég. Azt érzed, hogy át kell verekedned magad ezen a mechanikus trópusi útvesztőn, mert csak akkor érheted el a kitáruló tér kékbe festett végtelenségét. És ekkor már természetessé is válik, hogy kiállításának megnyitása közben önfeledten képbe csempészi a körülötte lévő közeget, beleértve a beszédét tartó művészbarátot is. Egyik írásának vastagon szedett felvezetésében mondja: „…az szinte bizonyos, hogy aki csak egyszer hal meg fenemód óvatos és unalmas alak.”
Kedves Barátom! Te vajon már hányszor… ?

Vajda János

Dozvald János: Út Önmagamhoz
Tripont Galéria (Budapest XI. Thán Károly utca 17.)
A kiállítás április 5-ig tekinthető meg.
Nyitva hétfőtől péntekig, 10-18 óráig.

Vajda János: Az ezerarcú Duna, sok szem(szög)ből

Az ezerarcú Duna, sok szem(szög)ből
A Dunát, mint a magyar ember életének, különösen a közelében élőkét meghatározó fogalmat tűzte ki Chochol Károly fotóművész célul a MAOE Fotóművészeti Tagozatának, még 2008-ban. Európa legnagyobb folyójának hazánk kulturális, szociológiai, természeti értékbeli jelentőségének, szerepének az összefoglalása a fotográfia veretes nyelvezetén, ez volt az alapgondolat. A tagok beküldött képeinek válogatásából 2009-ben, a Duna Évében nyílt tárlat az Egyesület állandó kiállítóhelyén, a - minő véletlen egybe esés - Duna Galériában. Az Újpesti Gyermek- és Ifjúsági Ház ezt a kiállítást hívta meg az Újpesti Gyermek Galériába, az intézmény hagyományos év eleji nagy rendezvénysorozatának, a Magyar Kultúra Hete 2011 nyitóprogramjaként.

Amikor egy témát sokféle ember dolgoz fel - még ha a fotográfusi indíttatás közös is bennük, az ember mégis különbözik, különösen a művész -, óhatatlan annak változatos tálalása. A Duna amúgy is sokféle megközelítést tesz lehetővé, és sok esetben még a művész szem is hajlamos az elfogultságra és a különleges keresése helyett, lehet, inkább dokumentál. Azt azonban ne feledjük sosem, hogy a jó tényfotográfia az évek, évtizedek multával az időtlen művészfotók szintjére emelkedik, ha tartalmában egyben egy korszak sajátos lenyomata is. Chochol Károly nem kötötte időhöz a képek elkészültét, sőt kifejezetten kérte az archívumok leporolását is, hogy a tervezett kiállítás a lehető legnagyobb időszakot ölelje át a mától visszafelé az időben. A másodjára kiállított anyag így 44 éven ível át, hisz a legrégebbi kép 1964-es, de emellett szép számmal akad benne frissen, 2008-ban készült is. Ám nemcsak az időkorlátjában széles a képek sora, hanem megfogalmazásában, vagy témakeresésében is. Néha csak utalás van a Dunára, a mellette folyó, évről-évre felelevenítésre kerülő népszokás (busójárás), vagy a Budavári gótikus palota enteriőrje kapcsán. Van, hogy egy hídrészlet, van, hogy egy épülő új híd madártávlati képe jelképezi a folyót. Megjelennek a közvetlen vízparti tevékenységek az esküvői fotózástól a munkán keresztül a sportig számtalan formában, és itt vannak a Duna városai, mindennapi emberei és természetesen a Természet is. A legegyszerűbb riportszerű megfogalmazástól a legelvontabb művésziig. Vannak olyan képek a falon, amire az első ránézésre azt mondhatnánk: ááá, ez készülhetett akárhol! Mégis, mindnek sajátos „Duna szaga” van. 

A szarvascsapatról azonnal tudjuk, hogy a gemenci télben bújnak össze fázósan. Ha nem lenne odaírva, akkor is rávágnánk a parton sülő padlizsánok készítésének helyét és líraian elmosódott röptű sirály sem kerülhetett máshol lencsevégre, mint a folyó pesti szakaszán valahol. Lehet, hogy egy-egy kép önmagában nem állná meg a helyét a mai trendek szempontjai szerint, de így együtt, a kiállítók nevével fémjelezve nagyon értékes ez a gyűjtemény. A Duna évtizedei az ezredforduló körül…
Ahogy a kiállítás alcíme is fogalmaz:  „- mozaik a Duna ezernyi, olykor ismeretlen arcáról”
Méltó nyitány a hét legfontosabb nemzeti kulturális eseményének számtalan programja közül az egyikhez, és méltó az ország fotográfiai hagyományaihoz.

Vajda János

A DUNA, MELY MÚLT, JELEN ÉS JÖVENDŐ…
A Magyar Alkotó Művészek Országos Egyesülete Fotóművészeti Tagozatának kiállítása
Újpesti Gyermek Galéria - Budapest, IV. István út 17-19.
Megtekinthető: január 30-ig.
További információk: http://ugyih.hu/kiallitas

Vajda János : Vízúri Sejtelmek

Vízúri Sejtelmek
A természetfotósnak elkönyvelt fotográfusok között kevés az olyan, aki a természet maga által elképzelt értelmezésében nem a naturalizmust, az akciók, vagy a szépségek bravúros tetten érését keresi, hanem azokat a lelki kötődéseket, amiken keresztül képes elszakadni a megszokott természetábrázolástól, és a részletekben, avagy komplexitásban önmaga lelki vetületeit tükrözi felénk.
Ebben a műfajban Dr. Vizúr János - mára inkább általános értelembe vett - fotóművész méltán szerepel az elsők között. Manapság, amikor a feltörekvő, menedzser szemléletű fiatalabb fotósok viszonylag könnyedén megteremtik az anyagi feltételeit a méregdrága felszerelésnek és az egzotikus utaknak, munkáikat is rátermetten marketingelik, igazán nehéz az efféle szemléletből teremtődő képekkel és tárlatokkal rivaldafénybe kerülni. A megszállottakat azonban ez nem érdekli, csak a magukban kialakított művészi úton való, megingathatatlan végig haladás.

Vizúr János ekként vezeti fel saját szavaival december 6-án megnyitott, „Sejtelmek” című kiállítását:
Pszichiáter, természetfotós-fotóművész vagyok, a kettő kb. 30 éve párhuzamosan fut az életemben. A képekkel is az ember lelkének milyenségét, mélységét, megnyilvánulásait keresem, a természet impresszióit a szubjektumon átszűrve, transzformálva. A jelen kiállítás címe az emberi lét esendőségére, bizonytalanságaira utal. Amit ma biztosnak hiszünk, tudományosan alátámasztva látunk, holnapra már meghaladott nézet lehet. Az élet kezdete, vége, a lélek továbbélése - rengeteg bizonytalansági faktor, amikről csak sejtelmeink vannak.
Az Újpesti Gyermek Galéria sajátságos terébe lépve az egész átfogó látvány érezteti ezt a mindenkiben és mindenben elmélyülten kutató, a gondolatokat és érzelmeket, - kapcsolódásokat kereső embert. Koncepcióval állunk szemben, ami a képi elemek egyenkénti magunkba engedésével (szándékosan nem használom az értelmezésével szót), majd végül összegzésével teljesedhet ki bennünk a művész szavainak megfelelően. Megállunk egy-egy képi állomás előtt és szemünk önkéntelenül nem az agy, hanem a mélyünkben lakozó lélek felé közvetít. Ha rá is pillantunk végül a címekre, felismerjük a magunktól is megtalált üzeneteket. Ráhangolódunk a művész érzéseire, és rájövünk, hogy nem azért kaptak címeket a képek, hogy eligazítsanak bennünket a gondolataiban, hanem, hogy mi ismerjük fel a sajátjainkat és a vele egyezőket.
Három fő téma köré csoportosít. A virágokhoz, a tájakhoz és a természet apró részleteihez, és ezekhez másképpen is közelít. A virágokban a női lélek rejtelmeit keresi, az apró részletekben a gondolati közvetítéseket, a tájakban pedig a líra és a dráma ellentmondásait. A végletekből gerjedő érzelmeket.
A záró, kis szekcióban megjelenő ember pedig utal az egyre egzaktabb és szélesedő látókörű fotográfus általános művészi értelmezésére.
Technikája és kompozíciói kifinomultak, ugyanakkor a láttatás a végleteket keresi. A képeken szereplő motívumok csak eszközök. A formákba vagy foltokba öntött, fénnyel kevert színek már nem a valós látványról mesélnek. A pasztellek lágy életlenségeivel szemben az élénk színek borotvaéllel feszülnek. Talán két, vagy három olyan tájkép van a kiállított anyagban, ami panoramikus látványból született, de még így is igen alaposan a kép mögé kell nézni, hogy felfedezzük a motívumban a valós helyszínt. Sem a virágoknál, sem a tájképeknél nem ez a lényeg, az apró részleteknél meg még inkább. Sokkal inkább azok a kiragadott, vagy átkomponált viszonyok, ami által betekintést nyerhetünk a természetben mindig a részletekben és a lehetőségekben rejlő, univerzális és ezért emberi alaptézisekbe. Mert az ember az Univerzum része és az Univerzum is része az embereknek. Ahhoz, hogy az emberiség fennmaradhasson újra fel kell ismerni ennek az ősi időkben nagyon is érzett összefonódásnak a fontosságát. A Természet a mi tükrünk és megfordítva is így van. Nem elég, ha szép arcát fordítja felénk, nekünk is azt kell, és ha a rosszabbik oldala mutatkozik, el kell gondolkodnunk, mi nem azt fordítottuk-e előbb felé? A spiritualitást forszírozza a képekben, mert egy jó ideje ez alapján gondolkodik és él, és ezt is közvetíti felénk. Sürget és ráébreszt, nekünk is el kell mélyednünk ezekben a gondolatokban, és vissza kell szereznünk ezt a fajta érzékenységet. Csak így maradhatunk fenn…
Nem minden esetben tartom szerencsésnek, ha fotográfiát a festészetre utaló eszközökkel installálnak. A vászonszerű anyagra printelt kép vakrámára feszítve még nem biztos, hogy olyan tartalommal, vagy ábrázolásmóddal bír, ami indokolttá teszi az eljárás alkalmazását. Ennek a kiállításnak minden képe így került falra, és talán három, ha van, amelyiknél első ránézésre ez idegenül hat. Az egységet viszont megbontotta volna ezeknél egy más installáció, és kiválnának az anyagból, így viszont az egész részévé válnak, nemcsak a velük közölt gondolatok által. Igen, ennek a kiállításnak csak ez a tálalás felelhetett meg, hiszen Vizúr János képei túlmutatnak a fotográfián, az általános értelmezésű képzőművészet irányába. Képei fénnyel festett poézisek, ahogy az egyik jelenlévő fogalmazott, nagyon is találóan.
Ha kérdés volt bennünk, mielőtt végig néztük a kiállítást a Sejtelmek felől, a végén a sajátjainkkal szembesülhetünk, mert a művész már nem sejt, hanem tud, és azt szeretné, ha álmaink sejtései bizonyossággá ébrednének.

Vajda János

„Sejtelmek”
Dr. Vizúr János fotókiállítása
az Újpesti Gyermek Galériában (Budapest, IV. István út 17-19)
2010. december 6-31. Látogatható minden nap, 9-18.
www.vizurart.com

Ha kétévenként, akkor Esztergom, avagy Fotóbiennálé a homo ludens jegyében

Ha kétévenként, akkor Esztergom

Vajda János írása a Kísérleti Adás számára

Vagyis Fotóbiennálé, immáron tizenhetedszer, ezúttal a homo ludens jegyében. Mivel a kiírás nem határolta be, hogy a képeken szereplő ember(ek)nek, vagy magának a fotósnak kell megfelelni e behatárolásnak, így a falakon látható mind a két változat, sőt ennek variensei is. Vagyis, elég tarka-barka kép fogadja a Rondella Galéria műpatinás, ám annál kisebb befogadó térrel bíró helyiségébe lépőket.
Ez a sokszínűség nemcsak a téma megfogalmazásában, hanem a képek méreteiben és az ezerféle installációban is megmutatkozik. Utóbbiról nem érdemes polemizálni, a szervezők spórolós stratégiája ez, de ne legyünk ilyen rosszindulatú feltételezők, sok olyan pályamű került kiállításra, ami eleve egyedi tálalást igényel. A méret ugyan ilyen szempontból mellékes. Más kérdés, hogy a nagyobb képeknek nem jutott elég tér. Főleg a megnyitó tumultusában (vajon honnan kapták a fülest a remek büféről). Azon azonban érdemes elgondolkodni, hogy szabad-e ilyen hullámzásban elhelyezni szélsőségesen eltérő méreteket? A normál kiállítási időszakban az egyszerű körben járást sajátságos cikk-cakk mozgással kell kiegészítenie a látogatóknak, hogy mindent a megfelelő távolságból vehessen szemügyre. Vagy ez a szervezők ludolása velünk?
A képek témáiról és megfogalmazásaikról azonban hosszasabban lehet gondolatokba merülni. Számomra az összegző benyomás: a fotográfia immár ezen a felső szintnek nevezhető kategóriában is visszavonhatatlanul felvette a kor kesztyűjét. Szinte az összes ma fellelhető digitális fotográfiai megoldás képviselteti magát. Ha nem a felvételezésben, akkor az utómunkában, de leginkább mind a kettőben. A lukkamerától a fénymásolóig, ami belefér (meglepő módon kevés volt a lomo hudens). A digitális montírozástól a kézzel színezésig, vagy a 70-es éveket idéző, kacsintó, vagy kebelfék ledobó képeslapok technikájától az imamalommá nyomorított nemtudommiig. A briliáns megoldásoktól a lerágott, ám újra gondolni próbált csontokig. A méltatlanul nem díjazottól a méltatlanul díjazottig… De ez mindig így van. Olyan zsűrit még nem hozott össze a sors játékos keze, amely minden nevező kedvére tudott volna tenni. (A közönségről nem is beszélve!) Olyat viszont összehozhatna, amelyik legalább a kiírásban lefektetetteket valamelyest figyelembe veszi. Had idézzem az egyszerűség és a változatosság kedvéért Dozvald János fotóírográfus művészünket:

„Jellegzetesen dominál itt is korunk egyik sajátos viselkedésbeli vonása: tök mindegy, mit írtak ki, mit várnak el, mi beadjuk, amink van. Azt, hogy kiírása végén jó munkát kíván - tehát eztán születő művekre céloz - Balla Gergely, őket ugyan nem zavarja.” (forrás: blogdogvagyok)

Szóval, ha a nevező veszi a bátorságot magának a kiírás lazán vevésére, legalább a zsűri ne tegye, vagy legyen a következő happening a fotózzamitésahogyakarsz témájában meghatározatlanítva. Vagy ez puffogás csak a részemről, mert a játékosságot elég szabadon lehet értelmezni? Úgy gondolom, nem elég, hogy a mű elkészültekor ronggyá játszotta magát az alkotója a különféle kütyüivel, ha a kimeneti oldalon hiányzik ugyanez a játékosság, vagy legalábbis valami esztétikai, gondolati tartalom. Öreganyám fülkagylója a fénymásolón (ez példa, nincs ilyesmi a kiállításon) barnítva, vélt esztétikai alakzatba erőltetve? Ugyanez visszafele is igaz. Lehetnek strandröplabdázás közben önfeledten szórakázó, mulatságos fölnőttek (ez is példa, ilyesmi sincs a kiállításon) a képen, ha az maga a dohos szagú retrográfia netovábbja. Az a gyanúm, hogy a tisztelt bírálók időnként elámultak egy-egy blikfangosnak ható bűvészkedés, vagy valamely patinás név láttán.

Az összkép mindezek ellenére egyáltalán nem siralmas, hiszen üdítően friss és szellemes munkák bővivel találhatók a fentebb bíráltak között. Örvendetes a sok fiatal és különösen az egyre több (figyelemre méltón kreatív) hölgy fotográfus. Sajátos világszemléletük képeiken (sokuktól) frissítőn ölt alakot. A fiatalos fricska meg remélhetőleg kitessékeli a tohonyosuló korosabb generációt hajdanvolt sikereinek egyre száradóbb pocsolyáiból. (Ing effektus!)
Nincs mese! A fotográfia kezdi ráállni a techno jövő felé vezető útra. Az esztergomiak kezdeményezése leginkább abban üdvös, hogy teret enged az alkotó fantázia és a technikai lehetőségek vadházasságainak. Ez a művészeti liberalizmus fontos ellenpont a természetfotó farizeussága és a sajtófotó sokszor kínosan naturális elvárásaival szemben. A látványos előre lépéshez azonban komplex szemléletváltásra van szükség, minden szinten. Ma nem az a Kép, ami a gomb lenyomásakor rákerül valamire, hanem egyre inkább az, ami abból lesz.
Ha az lesz…

Vajda János

A 17. Esztergomi Fotóbiennálé díjazottjai

Borsay Márti A Nemzeti Erőforrás Minisztériumának fődíja

Váradi Viktor A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének díja

Telek Balázs A Kolta Galéria díja

Drégely Imre Esztergom város díja

Ember Sári A Morzsák Galéria díja

Kovács Melinda Az Esztergomi Aqua Park díja

Horváth Árpád A Magyar Fotóművészek Szövetségének díja

Megtekinthető: október 10-ig.

A „Mester” és tanítványai Costa Rica-ban/ról

 Vajda János írása a Kísérleti Adás számára

A „Mester” és tanítványai Costa Rica-ban/ról
Gaál Péter, Lukács Gábor és Zsila Sándor természetfotó-kiállítása
a Magyar Természettudományi Múzeum kupolacsarnokában
A csarnokba belépve a zöld összhatás érinti meg a látogatót. Azt hihetnénk, ez a kupola alá helyezett, kissé idétlenül ható, mű Afrika-tó miatt van, de ahogy átfogó látványt nyer az ember a képek összességéről, rájön, hogy a zöld a falakon van erőteljes túlsúlyban. Így lehet szembesülni az első egységességgel.
Képenkénti nézőtávolságba lépve aztán a zöldekből előbújnak a különféle egyéb színek is, madarak, soklábúak és a megnyitó ceremóniáig (számomra legalább is) ismeretlen emlős, az ormányos medve képében. Nagyon szép, hallani innen is, onnan is, és valóban az. Professzionális felvételezés, igényes utómunka, szakszerű nyomatok és szembarát (no glass) installáció. Második egységesség! Amikor azonban ez a lepel lehullik, meg is fogalmazódik - legalább is bennem: mi a szép? A kép, vagy amit ábrázol? Ez a kérdés örök, különösen, ha a természetről van szó.

A természetfotó (sok egyéb ágazattal egyetemben) eredendően alkalmazott műfaj, amin belül azonban születhetnek művészi értékű alkotások is. A „jaj, de szép” felkiáltást elég gyakran lehet hallani a nyilvánosság elé kerülő természeti képekkel kapcsolatban. A laikus szemlélőnek mindegy, hogy egy egzotikus tájjal, állattal, növénnyel néz szembe egy számára ismeretlen látványon keresztül, vagy egy ismertet lát költőien, vagy egyedien - addig nem látott módon - megfogalmazva. Az osztályzat mindegyikre ugyanaz: szép! Aki azonban kényes szemmel néz ezekre, annak az előbbi kategória az alkalmazásnak alárendelt technika (fordítva is igaz), míg a másik a vizuális érzékenységgel megtöltött KÉP, azaz, művészet! A Himalájáról, Afrikából, meg innen-onnan-amonnan - jut eszembe, Costa Rica-ból - hazahozott, jól sikerült képek biztos népszerűségre számítanak, hiszen olyasmikről láthatjuk, ahová nekünk nem biztos, hogy szerencsénk lesz eljutni. Azt szoktam mondani, hogy azt tartom igazi tájfényképésznek, aki itthon fotózik jó tájképeket, mert sokkal nehezebb. Nemcsak azért, mert kevés a lélegzetelállító látványban tobzódó hely, hanem azért is, mert még abban is újat kell mutatni.

Ezen a kiállításon alig látható tájkép, talán három vagy négy. Ebből rögtön le is mérhető, hogy a szerzők elsősorban az egzotikus élővilág leképezésében voltak érdekeltek. (Ez Gaál Péter ismertető beszédében aztán bizonyosságot is nyert.) Az áhított keselyű, levélvágó hangya, vízen futó gyík és ormányos medve utáni kutakodás, majd a fényképezések technikai körülményeinek kialakítása mellett nem juthatott sok idő a tájfotózáshoz elengedhetetlen lelki elmélyülésre. A többire azonban igen, és nemcsak idő, hanem a méregdrága, csúcs felvételezési technika mellett sok egyéb, legalább olyan drága kiegészítő kibernetikai alkalmazás is. Erről is hallottunk: a 25 kg fotófelszerelés mellett rádió adóvevő, Wi-Fi biztos laptop, internet kapcsolat a fényképezőgép és ez között, valamit erről vezérelt szervomotoros állványzat és expozíció, és még a lapos topon ellenőrizhető kamerakép is. Az ember még hozzáveszi a feltehetőleg nem túl olcsó repülőjegyet és a kétheti kint tartózkodás költségeit, elkönyvelhetjük, ez a professzionális szintű természetfényképezés, főleg külföldön, bizony nem a létminimum közelében élők „szórakozása”. Ez is lehet az ámulat/irigység egyik kiváltó okozata.

Szóval látható itt mindenféle színes madár a papagájoktól kezdve a keselyűkön át a kolibrikig elég sok megjegyezhetetlen nevű is, a hangya is bekerült az objektív látószögébe. Futott nekik vízen a gyík is, kicsit ugyan messzebb és nem olyan szép fényben, mint sok már látott ilyen fotón, de ez az övék, ezért is mentek ki, még szép, hogy megmutatják nekünk. Ki ne lenne rá büszke? Az ormányos medve is áldozatául esett a bonyolult távvezérelt technikának és nem kerülhette el a képre kerülést, még többedmagával, álmából felriasztva és röptében sem. A többi, mint például egy zöld kígyó, hab a tortán. Mind tökéletes élességben, színben, még kompozícióban is. Harmadik egységesség! Ha erről az oldalról nézzük, a rendelkezésre álló időt maximálisan kihasználták. Nekem a röptében elkapott nagyorrú maradt meg leginkább az emlékezetemben, még úgy is, hogy leszámítom azt az erőfeszítést és technikai hókusz-pókuszt, ami kellett a megörökítéséhez. Ennek a látványa érdekes, a laptopról meg igazán nem lehetett egyszerű feladat a megfelelő pillanatban megnyomni a Ctrl+E-t (vagy valami mást). Mindenesetre kezdem megérteni a lomográfusok hitvallását. A trend mellett ez lehet valamiféle abszurd véleménynyilvánítás is a technokratizmusba bonyolódó fotográfiával szemben. Nem vagyok semmi új ellenzője, magam sem tudom ma már digitális gép és PC nélkül elképzelni a fotózási mániámat. Amikor azonban a technika kerül előtérbe és elveszik mögötte a fotográfia lényege, a kép, ellenérzéseim kerekednek. Még a repülő medve kapcsán is. Ilyet már láttunk Forrásy Csabától harminc évvel ezelőtt. Igaz csak egy pele, ráadásul hazai, de beleugrik az analóg diába a fénycsapdák jóvoltából kioldott fényképezőgép és vaku kereszttűz által leképezve. A maihoz képest ósdinak számító eszközigény miatt azonban sokkal több megismerő és előkészítő időbe került a kép. A diával sem úgy spórolt az ember, ahogy ma a GB-okkal (nem). Emberibb és természetközelibb az egész háttér, s így számomra is értékesebb.
Másfelől, minden irigységtől mentesen, csak fel kell tennem a kérdést, hogy az anyag megérdemli-e a NKA támogatását és a különleges, sokak számára elérhetetlen kiállítási helyet? Az előbbiét a nemzeti kultúra okán, a másikat pedig, (ugyancsak a nemzet) természettudományos érintettsége miatt. Bőven elég lenne egy közművelődési intézmény kiállítóterme, meg néhány internetes képgaléria, uram bocsá', a későbbiekben fotóalbum. A miattuk kieső anyagi terheket meg akár a kiállítók is hozzá tehették volna a saját forrásaikból, ha már az útra tellett.
A beavatatlanok számára nem feltétlen érthető bejegyzés címből felvetődő kérdésre még válaszolnom kell. A szerzőhármasból Zsila Sándor fotóművész-természetfotós mellett a másik két ifjú fotográfus az előbbi Fotósulijának hallgatója. Sanyi fotózási stílusát elég jól ismerem, sokra is tartom. Ha nincs is aláírva egy kép alá a neve, elég sok közül felismerem a szeme nyomát. Itt viszont le kellett pillantanom a képek alá, nemcsak az ábrázolt faj neve, hanem a szerző beazonosítása miatt is. Ennek a kiállításnak a - minden tekintetben - egyforma képminősége kikerülhetetlenül teszi fel a kérdést: a tanítványok nőttek fel a mesterhez, avagy a körülmények igazították a mesteri szintet a tanítványokéhoz? Ebben nem kívánok állást foglalni, mindenki döntse el maga, ha ellátogat a múzeumba. Mert azért érdemes…

Vajda János

A kiállítás október 31-ig tekinthető meg.

Gáti György érzékelései

Gáti György érzékelései
Vajda János írása a Kísérleti Adás számára.

Nehéz tárgyilagosan beszámolnom Gáti György augusztus 29-én megnyitott ÉRZÉK - Képek az Antroposzférából című kiállításáról, mert egyrészt barátot tisztelhetek benne, másrészt pedig Gáti fotografálási stílusa, a vizualitás komplexitásához való hozzá állása nagyon hasonló az enyémhez. Ez még tovább növeli az Ő és képei iránt táplált érzéseimet.

A vasárnapi megnyitó délutánján egy rekesznyi mosolygó alma fogadta a belépőket, mintegy megteremtve az egész terem hangulatához a kiegészítést. Ennek ellenére azt hiszem, nemcsak nekem volt a szemben lévő falon kiállított óriásnagyítás a megvilágosodással azonos tapasztalás a belépés pillanatában. Ez a GÁTIFOTÓ! Hétköznapi környezetből kisiető, ugyancsak hétköznapi alak. Ám a helyzet az Ő tálalásában a hétköznapiból különlegessé válik. A pillanatszülte lehetőségek felismeréséből és fotografikus megragadásából olyan Kép születik, amire kevesen képesek ma. Mi ennek a lényege? Gáti olyan dolgok mellett nem megy el, ami mellett nemhogy egy átlag fotós, de sok művész is igen. Mert első ránézésre nem tűnik érdekesnek. Gátinak viszont igen, és úgy tudja bemutatni nekünk, amit látott/észrevett, hogy nekünk is azzá válik a képen. Csala Bertalan fogalmazott valahogy így (elnézést, ha nem szó szerinti az idézet) Gáti egyik kiállításának felvezető szövegében: „Sok fotósnak el kell utaznia valahová a jó képért, Gátinak elég, ha leugrik a sarki boltba kenyérért.”

Baki Péter, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója, az egyik megnyitó vendég az utazó- és a műtermi fotós sajátos keverékeként jellemzi Gátit, aki az utcán is műtermiként kezeli a fotózást. Ez a kiállított képeken azonnal érthetővé is válik. A műgond, ahogy a kompozíciók összeállnak, az expozíciós biztonság, amitől élnek a fények és a precíz utómunka nem a technikai tökéletesség szolgálatában áll, hanem a kép Képpé formálásában. (Ahogy tették ezt az elődök a múltban, akkor még ugyan elsősorban a technika körülményessége miatt.) Nincs szüksége bonyolult transzformációkra, effektekre, ma divatos trendekre (sem). Az általa fontosnak ítélt látvány pontos elénk tárásának érdekében kezeli a mai kor lehetőségeit. Tisztán és sallangmentesen. Úgy mutat újat, hogy nem csinál semmi különöset a képpel, de azt nagyon jól. A fotográfia eredeti lényegével szembesülhetünk.

Biztos szakmai ártalom, de szeretem, ha egy kiállítás meg van tervezve. Amikor érezhető, hogy a képek elrendezése a terem adottságaihoz igazodik, nem a személyes kötődésekhez, hanem a képek összességének - egymáshoz való viszonyuk - erősítéséhez. A tagolás szekciókra kényszerítette a válogatást. Az átvezető falakon önmagukban megálló, óriás méretű képek néznek ránk. A képi ellentétpárok az átjáróknál kerültek szembe egymással. Az összefüggők a hármas összekapcsolás szakrális jelentését hordozzák a nagyobb paravánokon vagy falfelületeken. Hosszabb-rövidebb epizódok, amik egy képi novellás kötet folyamatosságában állnak össze. Az érzékelések meséiben. Gáti György fogalmaz így mindannyiunk mindennapjairól az „Antroposzféráról”. Hat az érzékünkön, a szemünkön keresztül az érzelmeinkre és így találkozhatunk az övéivel.

Kevés az embert közvetlenül ábrázoló kép, de nem is kell ragaszkodnunk hozzájuk, hiszen minden képben felfedezhető az ember. És ne feledjük, a kamera mögött is mindig ott van. Amikor azonban elébe állunk bármely Gáti képnek, mi is ott tudjuk magunkat érezni az adott helyzetben. Hiszen nem egy lessátorban kucorgott a készítője, vagy nem 6000 méteres magasságban légtornázott érte, nem is egy lövöldözés közben lehúzott fejjel. Csak arra járt, ahogy éppen mi is járhattunk volna akkor ott. Annyi a különbség csupán közöttünk, hogy Ő meglátja azt, amit mi nem. Minden kép az emberek egymáshoz és a világhoz való viszonyáról szól Gáti sajátos képi nyelvezetével. Ahogy egy-egy csoport összeállt a képek előtt, azt fedezhettem fel, hogy a hátterekben lévő pillanatok egységgé váltak az előttük állókkal, és pillanatról pillanatra új képek születtek előttünk, a képekből kisugárzó tartalmat variálva. Bárhol is álltunk épp. Ez Gáti varázslata… ha eddig nem is ismerted mit is csinál, ki is Ő, abban a teremben, a képei között azonnal a barátodnak vallod és Ő is Téged.

Ezért nem véletlen, hogy olyan sokan tolongtunk ezen a megnyitón. Nemcsak a mai fotóstársadalom „elitje”, hanem a fotózás, a művészetek és az élet bármely területéről is sokan. A csak a teleobjektíven keresztül látó természetfotóstól a képző- és előadóművészen át a zenekritikusig. Csak sejtem, hogy milyen érzés lehetett Gáti Györgynek a megnyitó résztvevői között helyet foglaló Judit Hervé, Lucien Hervé özvegyének megjelenése. (Ki ne lenne büszke, ha a vendégkönyvébe egy ilyen személyiség is írna?) A mester/példaképnek tekintett nagy előd legközelebbi hozzátartozója igazán ünnepivé emelte a megnyitó hangulatát. Miként Falusi Mariann és zenész társainak meghatódott fellépése, Fáy Miklós szurkáló, ám szeretetteljes fricskái, Zsigmond Attila igazgató, a házigazda köszöntője, Baki Péter rövid, ám annál velősebb elemzése és nem utolsó sorban maga a kiállító művész önkonferansza.

Hiszen ünnep volt aznap, a Magyar Fotográfia Napja. Ennél emberibb és ünnepibb eseménnyel nem is nagyon lehetett volna emlékezetessé tenni ezt a napot, mint ezzel a kiállítással és a jelenlévőkkel. Szerintem az sem volt véletlen, hogy a képek címei térdmagasságba kerültek. Jó mélyen meg kellett hajolni minden kép előtt, ha érdekelt valakit, mi van a kis táblán. Talán azt akarta ezzel Gyuri sugallni, hogy a cím csak másodlagos, a kép a fontos. A meghajlást azonban megérdemelte és meg is érdemli minden kiállított kép és a szerzője is. Mert a tisztelgés aznap a Magyar Fotográfiának (is) szólt, és ezt a fogalmat Gáti György és eddigi munkássága méltóképpen képviseli és jellemzi.

A kiállítás szeptember 19-ig tekinthető meg a Budapest Galéria Budapest kiállító termében, V. Szabad sajtó út 5.

-

Óbuda Napja Herbst Rudolf, Sehr Miklós és Siklós Péter fotókiállítása az Óbudai Platán Könyvtárban

Óbuda Napja
Herbst Rudolf, Sehr Miklós és Siklós Péter fotókiállítása az Óbudai Platán Könyvtárban.
Vajda János anyaga a Kísérleti Adás számára.

A könyvtárak manapság már nemcsak könyveket táraznak, hanem az olvasnivalók mellett egyre több rendelkezik zenei- és filmarchívummal is, az üresen álló falak, vagy némely esetben termek pedig képzőművészeti-, így fotókiállításoknak is helyet adnak. Ez a kínálatbővülés minden tekintetben méltányolandó, ám - haza beszélve - a fotográfia szempontjából kifejezetten örvendetes. Az óbudai, Pók utcai lakótelepen működő Platán Könyvtárat a kerület Önkormányzata üzemelteti, 2008 óta egybe vonva az Óbuda (helytörténeti) Múzeummal. Egyik üresen hagyott szobányi termük ennek megfelelően a kerülettel kapcsolatos képzőművészeti alkotásoknak ad helyet rendszeresen.
A MAOE Fotóművészeti Tagozata (akkor még) elnökének, Tóth „Füles” József ötleteként karolta fel a kerület vezetősége az Óbuda Napja ez évi eseményeinek fotóművész szemléletű dokumentálásának támogatását és az anyagból válogatott kiállítás helyszínének biztosítását. Így került a Tagozat fent nevezett három művészének ötven képes tárlata a könyvtár kicsiny, ám annál barátságosabb kiállítótermébe.
A kiállítást megnyitó Kemény Kriszta kerületi önkormányzati képviselő, a Kulturális és Turisztikai Bizottság elnöke így beszélt Óbuda Napjáról:

„Óbuda napja, Óbuda-Békásmegyer kerületének az ünnepe, mely esemény évről-évre immár hagyományosan - a kerület védőszentjének, Szent Flóriánnak az ünnepéhez eső legközelebbi vasárnap - azzal a céllal kerül megrendezésre, hogy erősödjön az itt élők kerülethez való kötődése.

Óbuda-Békásmegyer több mint kétezer éves múltra tekint vissza, város a városban, önálló hagyományokkal rendelkezik. A hagyományok ápolása, a lokálpatriotizmus erősítése fontos feladat volt anno és most, a mai rohanó világunkban is. A 21. században, a technikai vívmányok korában azonban sokszor megfeledkezünk a helyi közösségek szerepéről, összetartó és megtartó erejéről, és ezzel együtt hagyományaink tiszteletéről, noha csak saját szűk hazánkban, esetünkben a III. kerületben otthonosan mozogva, gyökereinket ismerve, lakóhelyünket szeretve érthetjük meg más közösségek világát, életmódját, alkotásait.

Ám a szülőföld szeretete nem csak abból áll, hogy ismerjük kerületünk helytörténetét, részt veszünk Óbuda-Békásmegyer által kínált kulturális programokon, rendezvényeken, hanem abból is, hogy tudunk együtt, önfeledten ünnepelni.”
Az idézet utolsó gondolatának felelnek meg a falakon látható képek. Az önfeledt öröm dokumentációi, színekben tobzódó forgatag és arcokban felfedezhető szemlélődés, felszabadultság és kikapcsolódás. Nem is kell és nem is lehet több! Az ilyen jellegű rendezvényekről akkor lehet súlyos „értékű” képekkel megtérni, ha azokon valami nem odavaló történik. Ha minden rendben zajlik, akkor a termés sem lehet más, mint emlékképek halmaza egy vidám és egyre népszerűbb népünnepélyről. És mégis mást kapunk… A fotóművész, aki kedvtelésből, a maga örömére és esetleg egy kihívásnak megfelelve emeli a gépét a történésre, nem a riportázst keresi, hanem megpróbál az emberi mögé tekinteni az objektívje segítségével. Nem kell másik eseményre rohannia, így van ideje kivárni azokat a pillanatokat, amik szerinte(!)hangulatokról és érzésekről mesélnek. Az ünneplők részévé válik, és belülről szemléli a körötte zajlást, hogy ne csak a szemével lásson. Nem az válik mondanivalóvá, hogy melyik sztár énekelt a színpadon, hanem hogy a gyerek milyen áhítattal bámulja a rivaldafényeit. A megörökített epizódokból, a kiragadott arcokból, az autentikus környezetbe helyezett tömegekből részeként áll össze az egész nap. Nem az eseményei, hanem a hangulata. Emellett minden egyes kép önmagában is megállja a helyét, mert mind másról „tudósít”. Ebben van egység a három, amúgy eltérő fotografálási stílust képviselő művész képeiben.
Azt hiszem, nemcsak én gondolom, hogy mennyire követendőnek tartható az óbudai városvezetés szemlélete, akik felismerték, hogy a hivatalos fotóriporteri tudósítás mellett a kerület kulturális történetének szempontjából mennyire fontos a művészi megközelítésű dokumentálás is. Ma értéke van egy száz évvel ezelőtti esemény, vagy városállapot fotójának, a szerzőjétől függetlenül is, hiszen valami elmúltról szól. Ha azonban ez egy ismert művész képe, akkor még inkább értékessé válik, nemcsak a név, hanem az autentikusabb tartalom miatt is. Másfelől a képekkel együtt tovább élő név is egy újabb lehetőséget kap ilyenkor erre. A képviselő asszony beszédének végén az egész Önkormányzat, és a kerület lakosainak nevében is megköszönte a fotósoknak a kiállítást, ám az előbbiek okán valamennyi olyan fotográfus köszönettel tartozhat azoknak, akik bármi módon lehetőséget nyújtanak az alkotásra és azok bemutatásra.
A kiállítás szeptember 14-ig tekinthető meg a könyvtár nyitvatartási idejében.
http://www.platankonyvtar.hu
1031 Budapest, Arató Emil tér 1. (bejárat a Kadosa utca felől)
http://www.platankonyvtar.hu/elerheto.html

A mi Magyarországunk! Híres képek – neves alkotók

A korábbiakhoz hasonlóan a jövőben is próbálunk egy-egy kiállítással nem csak mint ajánló foglalkozni, hanem bővebb terjedelemben, akár az alkotók bemutatásával, akár a kiállítás anyagának rövid elemzésével. Ennek az útnak egyik lépése következik, mivel Vajda János is csatlakozott a Kísérleti Adás publikálói közé, és az elkövetkező időszakban fotókiállításokról jelentkezik írásaival.

 A mi Magyarországunk! Híres képek – neves alkotók
A Cultiris Kulturális Képügynökség kiállítása a MÚOSZ új székházában

Azt hiszem, nemcsak a Magyar Újságírók Országos Szövetsége nyert azzal, hogy új székházba költöztek ez év elején, hanem a fotós társadalom is, hiszen az új főhadiszállás földszinti, oktatásra, kulturális rendezvényekre fent tartott terme kiállítások rendezésére is alkalmas. A márciusi debütálás óta immáron az ötödik megnyitót élhették meg a szép számban megjelent érdeklődők.

A Képügynökség két éve alakult a Kossuth Kiadó Zrt. háttérbázisaként. A megnyitón megjelent Kocsis András Sándor elnök úr szavai szerint 112 magyar fotográfus kb. 150 ezer képe van immár a kezelésükben. Ennek tükrében nem igazán irigyelhető a Kasza Gáborra – aki nemcsak a kiállítás kurátora, hanem az Ügynökség munkatársa és mindemellett még a FFS elnöke is – hárult feladat: ebből a képanyagból átfogó képet mutatni az Ügynökség repertoárjából, de valamiféle esztétikai szempontú áttekintést is arról, hogyan látják az országot a gyűjtemény fotósai a címnek megfelelően. Szóval volt ujj, ami felett lehetett bőven töprengeni a megharapás kérdésében. Minek is feleljenek meg, a kereskedelemnek, vagy az úgymond, művészetnek? A kiállításra válogatott szerzők névsora (lásd lentebb!) és képeik szerencsére inkább az utóbbi szempontot érvényesítik a falakra helyezett tablókon. Az előbbinek leginkább az installálás módja felel meg. A hat, nagyméretű plotteren, tematikusan szelektálva került falra a 78 kiállított kép. A legnépszerűbb természetnek két egész tabló jutott, míg a fenn maradókon az emberek, a város (elsősorban Budapest) és a vidék osztozott, a megmaradt utolsón pedig a kereskedelmi szemléletű, reklám- és tárgyfotók kaptak helyet.

A megoldáson a kiadói szemlélet tükröződik vissza, ami leginkább a szerkesztő érdeme kéne, hogy legyen, ám ez az a pont, ahol felmerülhetnek az emberben kifogások. Az ilyen jellegű bemutatásnak az Interneten, prospektusban, poszteren vagy óriásplakáton van inkább létjogosultsága. Egyet lehet érteni Szamódy Zsolt elnök úrral (MFSZ), aki – bár elismerte, hogy a digitalizálódás térfoglalása nemcsak a felvételezésben formálja át a fotográfiai szemléletet, de a tárlatok megoldásaiban is visszatükröződik – annak a véleményének adott hangot, hogy a kép azért mégis csak elkülönítve él igazán, függetlenül attól, hogy nyomtatva, vagy levilágítva van. Nemcsak én gondoltam úgy a helyszínen, hogy a néhol nagyon is jelentősen eltérő képméretek valamiféle szerkesztői rangsorolást jelentenek a tördelési kényszerűségek mellett. Ez kollektív kiállításnál azonban nem igazán szerencsés. Valószínűleg financiális szempontok is döntöttek a megoldás mellett, nemcsak a technikai újszerűségre törekedés. Azonban azt lehet gondolni, hogy ha már egyszer a kereskedelem a művészet szolgálatába állt, akkor ennek nagyvonalúbb prezentáció járhatna, akár a büfé rovására is. A kiállított anyag megérdemelte volna a képenkénti (kompromisszumként a szerzőnkénti) installálást. Ebben a tekintetben a hely adottságaira sem nagyon lehet hivatkozni. Jómagam májusban 80 db 40x50 cm-es keretben helyeztem el ugyanezeken a falakon a Népszabadság fotóriportereinek kiállítását.

Hiányolni lehetett a képek alól a szerzők nevét, még akkor is, ha ennek pótlására hangzott el ígéret. Az a tapasztalat, hogy egy kiállítás összközönségének majd’ a 40%-át teszi ki a megnyitón résztvevők száma. Nemcsak a szerzők lettek volna ezzel megtisztelve, de a jelenlevők is kaphattak volna valami kézzelfoghatóbb tájékoztatást a helyszínen osztogatott silabusz helyett, amiből nem is jutott mindenkinek. Mert valóban híres alkotók híres képeivel találkozhatunk a tablókon, de az ömlesztett tálalással nemcsak én voltam úgy, hogy nem minden képet tudtam beazonosítani, csak a legismertebbeket. El is gondolkodtam azon, vajon hányan tudták azt pl., hogy melyik kép Perényi Jánosé (Nimród Fotóklub elnöke)?

Mindezek ellenére dicséretes az Ügynökség törekvése, amivel egyre szélesebb teret igyekszik teremteni a fotósok képeinek értékesítésére. Legyen ez az eFestival-díjas honlapjuk, nemrég nyílt Médiacentrumuk és akár ez, vagy az ehhez hasonló kiállítások szervezése. Remélhetőleg emögött erőteljes marketing is áll, hiszen nem elég begyűjteni a képeket és várni a keresletet, elébe is kell menni. A fotográfus vagyona a képe, és ahhoz hogy minél hatékonyabban dolgozhasson tovább, szüksége van arra, hogy ezek önfinanszírozási tényezővé (is) váljanak.
Feltétlen köszönet illeti a MÚOSZ-t a tárlat helyszínének biztosítása miatt. Elsőre talán bátor vállalkozásnak tűnhetett az uborkaszezonra egy kereskedelmi célzatú kiállítást megszervezni. Nem is tudom, volt-e ilyen szándékkal valaki is a megjelentek között, de a fotók iránt érdeklődők bizony szép számmal. Van igény tehát a képekre, remélhetőleg nemcsak nézegetési szándékból. Talán néhányan még kedvet is kaptak a jelenlévők között, hogy csatlakozzanak a Cultiris-hez. Én például igen…

Vajda János

Kiállító alkotók:
Ács Irén - Balogh Zoltán - D. Németh Dániel - Egyed Péter - Eifert János - Escher Károly- Gink Károly - Gordon Eszter - Hász András - Hemző Károly - Inkey Tibor - Járai Rudolf - Jekkel Csaba - Kaiser Ottó - Kálmán Kata - Kasza Gábor - Keleti Éva - Kleb Attila - Korniss Péter - Lugosi Lugo László - Matyasi Gábor - Nagy Gergely - özvegy Bienenfeld Zsigmondné - Patyi Árpád - Palcsek István - Pécsi József - Perényi János - Rigó Tibor - Roboz László - Sugár Kata - Szalay Zoltán - Szabóky Zsolt - Szabó Zoltán - Szebeni András - Szilágyi Lenke - Tóth József Füles - Tóth Zsuzsanna - Zsila Sándor

A kiállítás szeptember 17-ig tekinthető meg, 9-19 óráig.

MÚOSZ új székháza
Budapest VI. Vörösmarty u. 47/A