Bemutatkozik: Niina Ala-Fossi

Új rovattal bővül mától a Kísérleti Adás.Megpróbálunk bemutatkozási lehetőséget biztosítani a tehetséges-feltörekvő fotósnemzedéknek is. Itt végre a szikár adatokon túl mesélhetnek is magukról, megmutathatják min dolgoznak, merre tartanak.

Az első fecske: Niina Ala-Fossi

"Először 1997-ben tanultam fekete-fehér képek készítését egy iskolában, de a dolog akkor még nem igazán nyűgözött le. Kicsit később a Lappföldi Egyetemen (Rovaniemi), ahol szintén fekete-fehér fotókat készítettünk, már komolyan érdeklődtem a téma iránt. Nagyon élveztem a fotográfiával való kísérletezést, amelyet akkoriban bizonyos tekintetben önmagam definiálására használtam leginkább. Egy csomó képet készítettem magamról és a környezetemről. A szakdolgozatomat is fotográfiával, a fotográfia filozófiájával kapcsolatban írtam. Ezt a mai napig izgalmasnak tartom. A fotográfia játszik a valósággal - megtréfál és elhiteti, hogy megragadtunk egy darabot az "igazságból". Még a beállított képek is hordoznak valamit a valós életből. A fotózás ezért lehet oly izgalmas sokunk számára szerintem.

Mivel az egyetemen „művésztanárként” végeztem, a fotográfia mindig egy volt – nem az egyetlen - a számos kifejezési mód között. Éppen ezért én nem tartom magam fotográfusnak. Emellett úgy gondolok a fotózásra mint a művészet egy módozatára, ezért én is művészi céllal és igénnyel próbálok fotókat készíteni. Azt gondolom, hogy érdekes lenne a fotográfiát valami mással kombinálni, például videóművészettel vagy egy installációban.

Számomra a fotográfia akkor kezdett fontos szerepet játszani amikor Magyarországra költöztem, 2005 után. Ekkoriban kezdtem a dolgot komolyan gondolni, aminek következtében FFS tag is lettem.

Mostanában a színes fotográfiát szeretem. Ez sokkal élőbb a fekete-fehérnél, amelynek szintén megvan a szépsége, de nekem túlságosan csak a fényre és árnyékra koncentrál. A sötétszobát felváltották a számítógépek. Digitális képeket is készítek, de leginkább filmre szeretek fotózni egy öreg Yashicával. Még a lencséjét sem lehet rendesen lepucolni, de nem bánom, mert nagyon tetszenek a képek amiket vele készítek! Ezzel a géppel csak lassan lehet dolgozni, ami igencsak befolyásolja azt, hogy mit tudsz fotózni és milyen eredményt várhatsz.

Alapvetően intuitív módon fotózom, olyan dolgokat amelyek egy emléket, érzést ébresztenek vagy hozzám közel állnak. Tehát a téma olyasvalami ami megmozdít bennem valamit és aztán csak remélni tudom, hogy a nézőben is elindul majd valami.

Több különböző futó témám van e pillanatban. A csatolt anyagban a „Hétköznapi történetek” c. portrésorozatból látható pár kép, amelyek egy interjúkon és fotográfián alapuló mikrotörténelmi projekt részei. A projektet partneremmel Vilisics Ferivel együtt csináltam. Idős finn emberek mesélték el nekünk, hogy milyen emlékeik maradtak a magyar önkéntes katonákról, akik 1940-ben szülővárosomban, Lapuában állomásoztak. Portrékat készítettem az emlékezőkről, valamint a történetek fontosabb helyszíneiről.

Az igazat megvallva annyira nem érdekel a háború és a hadtörténet. Ami mégis megfogott a témában az az, hogy emlékeket gyűjthettünk a különböző kultúrák találkozásokról - még a portrék készítése is nagy kihívás volt."