POSZT 2010
Szemessy Kinga
A rendőrök rendíthetetlenül szolgálnak – értünk – és védenek – minket. Vajon ül a nézőtéren? És nyáladzó-hájadzó, a fiatalságot-az-életből-
Az apropó, az ürügy Camus: Közöny című kisregénye. Egy történet, melyben Meursault egyik vétke, hogy megölt egy arabot, a másik – ennél súlyosabb –, hogy „anyja halála másnapján fürödni ment, viszonyt kezdett, s nevetni tudott egy komikus filmen.” A helyzet kínálta kérdéseket, iszonyodott viszonyokat szedi mozaik-csokorba a The Beach. Az ebek iránti ellenszenv eredeteztethető Salamano kínjában bevizelő „rémes dög”-je után, a nyugdíjas figurák vizsgálhatóak Pérez „vőlegény” és otthon-társai felől, az előadás címe és hőfoka pedig Marie „Ugye szeretsz? Mondd, hogy szeretsz!”-karaktere nyomán – ha akarjuk. Provokatív problémafelvető folyam, mellyel biztos egyetért valaki – de csöndben van –, mellyel biztos ellenkezne valaki – de csöndben van. Valaki az anyja temetése napján „tanúsít érzéketlenséget”, valaki egyszerű, populáris kérdések hallatán. Persze ha egy merénylet a téma, már mindenkinek tágul a pupillája, mindenki szóra nyitja a száját. Egy gyilkost megvetni közhely, pártolni cinkosság – mindenki ugatja a magáét. Mindegy mit. Közben a vádlott kívül reked, „a pört tőle függetlenül tárgyalják – az ő sorsát intézik, s meg se kérdezik a véleményét.” Ez mi, ha nem közöny?!
A gyásznál lehet fontosabb az éhségérzet? A szexuális kielégültség? Hogyne, de hogy ki meri-e jelenteni valaki, az már közel sem bizonyos. Meursault a nyaktiló előtt állva is csak vállat ránt: „Sebaj, hát akkor meghalok. Jobb elégni, mint eltűnni. Magamban biztos vagyok – és úgy fogtam ezt az egyetlen igazságot, mint ahogy az fogott engemet.” Ő már nem langy ember. Mások szemében nem. Tette megosztó, személyét és hozzáállását támogatni vagy tiltani lehet – kell. Létének és halálának célját, küldetését az hitelesíti, „hogy minél több nézője lesz az ítélet végrehajtásakor, s hogy a gyűlölet ordításaival fogadják, ha meglátják.” Ez a camus-i mű és a szabadkai produkció zárlata is. A négy, őszinte alaphangú, impresszív színész (Mikes Imre Elek, Mészáros Árpád, Erdély Andrea, Béres Márta) a fragmentált szerkezetnek köszönhetően változó intenzitással, különféle stílusok szerint, bohón és megrendítően egyaránt játszik. Igyekeznek kizökkenteni az apatikus közönséget: a reflektorok kereszttüzében hosszú percekig a homokban fetrengenek, maszturbálnak. Mert hiába süt a nap, mi az árnyékba húzódunk, nem kérünk ebből se.
Tételenként vagy együtt, vagy férfiak a – színésztársaik mellett bőszen elhúzó – nők ellenében, esetleg egyedül „áriáznak” – így épül a nihil homok-fellegvára. Sok egyéni, improvizációkból születő leleménnyel ostromol minket az előadás eleje, ám később – a Közöny szövegének megsokszorozódott betétjeivel – kicsit kiürül, példázattá válik. Miközben a sztori elemei csak nyomokban kerülnek helyükre, a meglepő arcon csapások sora szűnik – helyette hosszan darált, moralizáló a vádbeszéd. Az utolsó képben hasukat süttetve, három négyzetméternyi gumimatracon tespednek – békében, mint holtak a temetőben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése