PLACCC Fesztivál, Pécs – Lakás-kaland-túra; Compagnie Dakar (NL): Élethelyzet
Szemessy Kinga
Vajon a bennszülött uránvárosi tudja, milyen magas az egy négyzetméterre jutó szökőkutak száma a Hajnóczy utca környékén? Hogy kedvenc élelmiszerboltja – „n”-telenített neonreklámja révén – csak csonkán, „Delicatesse” néven fut? Sejtette, hogy a halas, lovas, madaras domborművek a kisiskolások hazajutását segítendő kerültek az éltes lakóházak homlokzatára? Otthon van – idegenként. A pécsi városrészt feltáró és újraértelmező térjátékok sora várta a PLACCC Fesztiválra látogatókat.
A programból két helyszínspecifikus színházi program rajzolódik ki: a holland Compagnie Dakar kertes ház-thrillerje, illetve a volt bányász-otthonokban bóklásztató Lakás-kaland-túra. Utóbbi esetében a nézők párosával, tíz percenként indulnak urbanisztikai barangolásukra a paneldzsungelbe. Iránytűként pusztán egy velős – a festett kukapalánkok, sztómacentrum és italdiszkont táblák, egymásba hajló bokrok szintjén precíz – leírás szolgál. Kincskeresés és időutazás. Néhány száz méterrel az indulás után a hajdani, Dandár utcai promenádról szónokló Széll Alajos (Juhász Mátyás/Kuti Gergely) csípi el a gyanútlan közönséget. A tervrajzokat hurcibáló, snájdig tanácsi dolgozó a kudarcként könyvelt 17 emeletes, vázszerkezetes házról, a megkésve avatott Mecsek Áruházról, dicső építészkollégáiról regél vad, utópisztikus szocialista szellemiségben. Mint az kiderül, találkozónk oka egy lakáscsere-ügylet, így rögvest az első potenciális hajlékba kalauzol minket. Lift nincs, fürdőszoba ellenben újítva, a tulajok (Horváth Krisztina és Kormos Balázs) egy derék munkáscsalád. Végtelenített üzemmódban propagálják a lakást: nem csak a sznobokkal, „görögökkel” telített Olympia étterem, de a Mecsek ivó is közel van, sőt, a panoráma egyedülálló – maradéktalan betonrengeteg. Gyufás skatulyányi rezidenciájukat „a munkásnak tér kell” mottóval sóznák a nyakunkba, de előbb mi ágálunk, aztán végül nekik se akaródzik a költözés, hiszen már útban a sokadik poronty. A kikent hózentrógeres és konszolidált, kockás szoknyás neje sürgősen kiebrudal minket, így a menet folytatódik (immáron Alajostalanul). Második állomásunk a szerethetően marcona Tüke Ármin apó és az ő Petronella unokája portája. A fogadtatás frivol, akár egy baráti partiban: „Csá!”. Balra pasziánsz-játék nyomai, szemben a TV-elé horgadt öreg (báb) – mi is lehuppanunk a kanapéba. Ahogy maga a tata személye, úgy a műsor is bábjátékos lelemény: Süsü, Amerika kapitány, Zsinóron (Anders Rønnow Klarlund-filmrészlet), Csucsu bácsi intelmei. A Gerilla Puppets által életre keltett Ármin papa mindent kommentál; elsődleges szidalmai az felújított közterekről bejelentkező védősisakos, neonmellényes, építőmunkás Csucsuhoz szólnak. Szabatos, kíméletlen EKF-kritika ez. „A Széchenyi tér történelmietlen járdává aljasult és burkolata annyira vakít, hogy kénytelenek voltak a placc szélére állítani egy bronz makettet - augusztusban ezen lesz letapogatható a tér arculata. A közlekedéstudatos magatartás a Király utca kárára lett: a szegély menti, parkolásgátló márványkockák csak az elbotló nyugdíjasok agyvelejének kiloccsantására alkalmasak. Mivel a tendert későn írták ki, a Zsolnay-gyár környékéből nemhogy kultúrnegyed, de nyolcad se lesz.” stb. Szüntelen kacagunk a vénségen, mire ő ránk förmed és kitessékel otthonából – újabb címet kényszerülünk felkeresni. A harmadik színhelyen egyszemélyes ínyencség vár minket: fejünkre fülhallgatót szorítunk, egyesével gubbasztunk a sárga, illetve fehér szobákban. Kulcs a zárban, lépések odakintről, kopogás, a naiv néző pedig máris odamondja: „Szabad!”. Ámde mindez érzékcsalódás. Tomáš Vaněk hanginstallációja a mindennapok zörejeit varázsolja körénk: recsegő padló, nyikorgó ágy, fióknyitogatás, távoli csecsemő-ricsaj, rázkódó függönykarnis, félelmetes férfilihegés. Minden megelevenedik; nehéz fül helyett a szemnek hinni – rajtunk kívül valóban üres a helység. Nyolc perc kábulat, a szellem távozik – minket is vár a negyedik kégli. Az utolsó egy szürreális közösségi tér: a falakat nejlonzsákok borítják, a kádban aranyhal ficánkol, az általános kupleráj pedig egy házibuli létállapotát idézi. A konyhában, a bodzaszörp főzés tőszomszédságában rádióstúdió üzemel – aki szeretné, beköszönhet a hallgatóknak. Etetnek minket, spontán össze-vissza lézeng mindenki, itt már nem senkit se vár tálcán kínált produkció. A kiinduló, ingatlanvadászati koncepció fokozatosan foszlott szét, e szerint pedig a végén lehetőség nyílna némi chill out-ra. Jöhetne az élménybeszámolóval egybekötött láblógatás, de az eddigi megvezetettség után nehezen találja az ember a helyét. Nem elég fesztelen a játék lecsengetése. Hiába ez a legtágasabb, legjobb fekvésű lakás, nem szíves a maradásunk – sajnálom, de ez az üzlet az utolsó pillanatban elúszott, kedves Alajos úr.
Az Élethelyzet alapszituációja egyszerű. Otthonában (azaz egy szintén pécsi magánemberektől kölcsönzött anti-díszlet családi házban) egy fiatal, kimért természetű nő (Reineke Jonker) békésen olvasgat, felseper egy törött virágcserepet, vasal. Mi a hátsó kertből kukkoljuk – habár a frontális ültetés, a mesterséges tribün némileg illúzióromboló. Hozzánk hasonlóan intim szféra-bitorló, idegen férfi (Fabián Santarciel de la Quintana) bukkan fel a bokrok közül. Nem lopódzik, nem óvatoskodik, mint egy betörő – arcra gyermekien fürkész, a környezetre való rácsodálkozása egy marslakóé. Ki ez? Valóban kívülálló? Netán az ex-férj? Mi a szándéka? Sétál fel-alá, nem zavar sok vizet, így a nő se tudja hisztérikusan, támadón fogadni – zavarában megkínálja néhány korttyal, majd kizárja a teraszra. Az ismeretlen jószándékún bemászik az ablakon, hogy poharát a konyhapultra tegye, így kerül a falakon belülre. Tétován, ártalmatlanul kísért a nő körül, aki jobb híján a távirányítóval fenyegeti, illetve rásózza a számítógépet, hátha azért jött. Ügyetlen, bárgyú fickó ez, hatalmas rumlit csinál, melynek robajára betoppan a „felmentő sereg”, egy újabb – csupán WC-zés erejéig a lakásba kéredzkedő – pasas (Britt Bakker). Abszurd képek sora következik: a frissiben érkezett illető kéjenc módon előbb végignézeti a hölggyel klotyóbeli székelését, majd a kertben, a női fehérneműktől roskadozó szárító alatt kiéheztetett kutyaként végignyaldossa a lány testét. Bizarr, ám mégsem szorongató, kiélezett a hangulat. Nincsenek valódi téthelyzetek. Támadásra alkalmas fegyver sose esik a nő útjába: hiába kézre eső a bozótvágó, ő minduntalan egy illatosító aerosollal hadonászik. Lépései logikátlanok, a természetes reakciók ellenébe mennek. Hiteles szituációk helyett szimplán humoros effektek sorjáznak, így csak az utolsó, legegyszerűbb, életszagú betoppanó (Arjana Bouwmeester) kérdése mosolyogtat meg: némi cukorért ugrott be a szomszédból. A finoman felvezetett, nyomasztó problémasoralapszituációja egyszerű. Otthonában (azaz egy szintén pécsi magánemberektől kölcsönzött anti-díszlet családi házban) egy fiatal, kimért természetű nő (Reineke Jonker) békésen olvasgat, felseper egy törött virágcserepet, vasal. Mi a hátsó kertből kukkoljuk – habár a frontális ültetés, a mesterséges tribün némileg illúzióromboló. Hozzánk hasonlóan intim szféra-bitorló, idegen férfi (Fabián Santarciel de la Quintana) bukkan fel a bokrok közül. Nem lopódzik, nem óvatoskodik, mint egy betörő – arcra gyermekien fürkész, a környezetre való rácsodálkozása egy marslakóé. Ki ez? Valóban kívülálló? Netán az ex-férj? Mi a szándéka? Sétál fel-alá, nem zavar sok vizet, így a nő se tudja hisztérikusan, támadón fogadni – zavarában megkínálja néhány korttyal, majd kizárja a teraszra. Az ismeretlen jószándékún bemászik az ablakon, hogy poharát a konyhapultra tegye, így kerül a falakon belülre. Tétován, ártalmatlanul kísért a nő körül, aki jobb híján a távirányítóval fenyegeti, illetve rásózza a számítógépet, hátha azért jött. Ügyetlen, bárgyú fickó ez, hatalmas rumlit csinál, melynek robajára betoppan a „felmentő sereg”, egy újabb – csupán WC-zés erejéig a lakásba kéredzkedő – pasas (Britt Bakker). Abszurd képek sora következik: a frissiben érkezett illető kéjenc módon előbb végignézeti a hölggyel klotyóbeli székelését, majd a kertben, a női fehérneműktől roskadozó szárító alatt kiéheztetett kutyaként végignyaldossa a lány testét. Bizarr, ám mégsem szorongató, kiélezett a hangulat. Nincsenek valódi téthelyzetek. Támadásra alkalmas fegyver sose esik a nő útjába: hiába kézre eső a bozótvágó, ő minduntalan egy illatosító aerosollal hadonászik. Lépései logikátlanok, a természetes reakciók ellenébe mennek. Hiteles szituációk helyett szimplán humoros effektek sorjáznak, így csak az utolsó, legegyszerűbb, életszagú betoppanó (Arjana Bouwmeester) kérdése mosolyogtat meg: némi cukorért ugrott be a szomszédból. A finoman felvezetett, nyomasztó problémasor – ki kicsoda, kitől érdemes tartani, űzné vagy marasztalná ez az egyedülálló nő a látogatókat – vézna hahota folyammá apad, amit a meglepetés-mentes lezárás is csak alátruccol. Az ablakból – az indító képhez visszautalva – lezuhan a muskátli, s ez kivétel nélkül mindenkit távozásra késztet. A nőnek sincs ínyére tovább itt élni; a ház többé nem nyújt óvó burkot, menedéket számára. Vagy netán ő is egy csalárd betolakodó volt? Hol kezdődik „az én házam, az én váram”? A PLACCC Fesztivál nagy érdeme, hogy kikényszeríti a hasonló kérdéseket. Szépséget lop a betonkockák közé, kételyt ébreszt a helybeliekben (azzal, hogy a kiismerhetetlen jelzővel bélyegzi az otthon fogalmát), a nézők „belakoltatásával” pedig tágítja általános komfortérzetünk jelentését. E négy napos sorozat után felelősségteljesebb dolog kimondani, hogy „otthon, édes otthon”.
Lakás-kaland-túra
1. lakás: Minimum Építész Műhely (Pécs)Szereplők: Horváth Krisztina, Kormos Balázs, Juhász Mátyás, Kuti Gergely
Írta: Nyisztor Miklós és Bencze Zoltán
Díszlet, jelmez: Mikuli Dorka
Rendező: Nyisztor Miklós
2. lakás: Gerilla Puppets (Pécs)
3. lakás: Tomáš Vaněk (Prága, CZ)
4. lakás: Periszkóp Munkaközösség (Pécs)
Compagnie Dakar (NL): Élethelyzet
Rendező: Guido Kleene
Szereplők: Reineke Jonker, Fabián Santarciel de la Quintana, Britt Bakker, Arjana Bouwmeester,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése