POSZT: Kritika: Operett-anatómia Harmath Imre-Fényes Szabolcs: Maya – Gárdonyi Géza Színház (Eger)

Operett-anatómia
Harmath Imre-Fényes Szabolcs: Maya – Gárdonyi Géza Színház (Eger)
POSZT 2010

Szemessy Kinga

Giccs, glamúr, kacagás és romantika táncos-zenés formában – íme az operett. Az egriek előadása harsány, ám velős (ön)iróniába oltott, ugyanis egy markáns, reformáló rendező ragadta torkon a fenti definíciót. Jut is, marad is: a produkció kedves tud lenni azoknak, akik még a gramofon-korszakból ismerik a Macskaszerenád és a My sweetheart fülbemászó melódiáit, illetve azoknak is, akik a maníros műfaj paródiájaként szemlélik az intrikus tangeri-párizsi kalandokat. 

     Afrika. Egy lepukkant lokálban alkohol áztatta légionáriusok hastáncosnők csípőcsavarására csorgatják a nyálukat. Köztük a felkapott, bővérű Maya (Járó Zsuzsa), kinek léha arca alatt egy naiv szerelmes „hajadon” lakozik – majd’ első látásra beleszeret a nemrégiben gyilkossá avanzsált Charlie-ba (Schruff Milán). Aztán irány Párizs; a transzvesztita lokáltulaj Barbarával (Mészáros Máté) és a töpörtős túróscsusza-kedvelő, (nem ritkán emlegetett) magyar származású varieté-mester Rudival (Ötvös András) kiegészülve megalakul a fergeteges Maya-trió. Mindeközben kiderül, hogy Dixi (Vajda Milán) nem is annyira érdemelte meg a pisztolyhalált, ugyanis a Madelaine-nel (Mészáros Sára), Charlie kedvesével folytatott viszonya mufurc blöff volt – más kérdés, hogy a fiú se kapott ólmot a szeme közé, pusztán gyermeki riadalmában elájult, amikor előkerült a browning. A Maya-banda befut, az ármányra fény derül, a primadonnát sutba dobó Charlie ellen pedig revans készülődik. Még egy féltékenységi duplacsavar Bambóval, a „mantovai herceggel”, aztán a képlet szerinti zárlat: happy end.

     Egy operett andalgósan könnyed, rózsaszín, limonádé. Sokan bóvlira bélyegezik, pedig egyetlen bűne, hogy nem kíván túlmutatni saját hatáskörén, azaz a szórakoztatáson. Pontosabban nem kíván túlmutatni rajta, amíg azt nem Zsótér Sándor rendezi. Itt Ambrus Mária díszlete egy gügye mesekönyv illusztrációjának felnagyított változata, Benedek Mari jelmezei Picassót idézik, míg Ladányi Andrea a mozgásidézetek révén a Gagyilev-féle Orosz Balett repertoárján gúnyolódik az Egy faun délutánjától A hattyúk taván keresztül Sztravinszkij Petruskájáig. Magán röhög a műfaj, egy múlt század renoméja. Listázza a kliséket, a bevett, vaskos hagyományokat – kezdve az „ihletett” gesztusoktól a „Maya baja a haja” furmányos szóviccekig. A koncepció az őszinte vallomásokat, a nagy találkozásokat leveti magáról, így többek között a Szeretnék egyszer egy kicsit boldog lenni című dalbetét is visszafogja a tempót és a végelláthatatlannak tűnt stílus-csipkelődést, de az előadás végén a kedvenc nótánkért szóló, kézfeltartásos szavazás visszakanyarodik az eredeti szándékhoz. Színház a színházban a metódus, melynek mankója maga a történet is. Mindegy, hogy sivatagi csehóban, avagy luxusmilliomos francia dívaként, de sosem árt, ha kicsit másnak, többnek adja el magát az ember, mint ami valójában.

       A táncos-énekes blokkok színvonala – nem kívánalommentesen, de – magas, bár ebbe a koholt, ürügyszerű operettbe mondhatni belefér néhány fals hang, félrement lépéskombináció és apróbb csetlés-botlás is. A Kákonyi Árpád vezette zenekarral tökéletes, vitális együttműködésben dolgoznak a színészek, remekül idomul hozzájuk a szaxofonnal, basszusgitárral dúsított friss, szenvedélyes hangzás. Mészáros Máté, Mészáros Sára, Ötvös András, Venczel Valentin és Vókó János és a „távirat-táncos” egyöntetű színészi érdeme a funkcionális karikírozásban van. Pontosan annyira mímelik a maguk magassarkúba bújtatott férfi-szubrettját, a közönségnek pipiskedő porcelán-balerináját, a kabarépoénokon nevelkedett pesti ficsúrját, az „anno első harmadik Richárd” szomorú bohócát és elvakult gerilla-Gorilláját, hogy nem ripők foltjai, hanem a rendezői elgondolást erősítő pillérei lesznek az estének. Tolmácsolásukban a komolyan vételezés terhe nélkül, cinkos játszótársként hallgatom a Rumbát, az Itt a luxusvonatot, a Galambombombom-ot. Számomra két kies mégis akad: maga a címszerepet játszó Járó Zsuzsa és a bonvivánként fellépő Schruff Milán. Járó hangja ugyan minden kollégáján túlnő, de alkatra és játékra is félúton van a belevaló bombázó és a puritán kóristalány között. Schruffnál se más a helyzet: egyszerre butus fiúcska és egomán burzsuj. Így az ő szerepkörük kilóg; nem is kikent, nem is hiteles – az egyedüliek, amik nem kerültek a zsótéri sebészkés alá (és ez egy „mű-tét” esetében akár megbocsáthatatlannak is nyilvánítható). 

Harmath Imre-Fényes Szabolcs: Maya – Gárdonyi Géza Színház (Eger)

Dramaturg: Ungár Júlia

Díszlet: Ambrus Mária

Jelmez: Benedek Mari

Koreográfus: Ladányi Andrea

Zenei vezető: Kákonyi Árpád

Rendezőasszisztens: Lázár Rita

Rendező: Zsótér Sándor

Szereplők: Maya, táncosnő – Járó Zsuzsa, Barbara – Mészáros Máté, Madelaine – Mészáros Sára, Charlie – Schruff Milán, Rudi – Ötvös András, Dixi – Vajda Milán, Gorilla – Venczel Valentin, Colbinné – Fekete Györgyi, Kapitány – Vókó János, Bambó, zenebohóc – Venczel Valentin,

További szereplők: Horváth Zita, Kulcsár Noémi, Nagy Eszter Kata, Zombori Dorottya, Csere Zoltán, Kiss Róbert, Túri Lajos, Feledi János