2011. szeptember 26., hétfő

New York után a budapesti Operaházban is bemutatkozik Agache a Simon Boccanegra címszerepében

Giuseppe Verdi
SIMON BOCCANEGRA
Bemutató  a Magyar Állami Operaházban
2011. október 1., 16.
 
  • Zeneszerző   Giuseppe Verdi
  • Szövegíró   Francesco Maria Piave, Arrigo Boito
  • Rendező   Ivan Stefanutti
  • Díszlettervező  Ivan Stefanutti
  • Jelmeztervező  Ivan Stefanutti
  • Világítástervező  Claudio Schmid
  • Karmester Győriványi Ráth György, Kocsár Balázs, Sándor Szabolcs
  • Simon Boccanegra  Alexandru Agache, Fokanov Anatolij
  • Amelia Grimaldi  Lukács Gyöngyi, Magyari Eszter
  • Jacopo Fiesco  Giacomo Prestia, Rácz István
  • Paolo Albiani  Alik Abdukayumov, Szegedi Csaba
  • Gabriele Adorno  Pataki Adorján, Fulvio Oberto
  • Pietro    Bakonyi Marcell, Clementis Tamás
  • Az íjászok kapitánya Roska Dániel, Csiki Gábor
  • Amelia komornája  Sánta Jolán, Gémes Katalin


További előadások: október 4., 7., 13., 16., 18., 21., 26.



A böngészője lehet, hogy nem képes ezt a képet megjeleníteni.

EGYEDÜL A TENGER SZÍNE ELŐTT
      Ivan Stefanutti rendezői gondolatai a SIMON BOCCANEGRÁ-ról


     Egy viszontagságos életút végén, egy magányos férfi utoljára pihenteti meg tekintetét a tenger hullámain, amely  őt élete során oly sokszor oltalmazta.  
Az a tenger, amely mindahányszor megvédte őt a sorscsapásoktól, ez alkalommal nem tud segíteni.
Egyedül van.
Egyedül, szemben a végtelen horizonttal.
Még két óriási testőre, a történelem néma tanúi is szemérmesen elfordulnak, beengedik a tengert, hogy az elérhesse urát.
Tenger és emlékezet hangjai összekeverednek.
A titkok túl sokáig rejtve maradtak, apák és gyermekeik túl sokat szenvedtek.
A sors úgy döntött, hogy végre elvarrja a szálakat, kifizetteti a számlákat.
     Minden egy ködös, sötét éjjelen kezdődött. Összeesküvők  és árnyaik keveredtek kísértetekkel és démonokkal. 
A közelből behallatszott a tenger szelíd hullámainak élénk, éber moraja.
Egy látszatra ártalmatlan politikai intrika kapott szárnyra a nép soraiban.
Célja nemesnek tűnt, de mögötte értelmi szerzőjének mély bosszúvágya bújt meg.

     A homályos középkorban járunk, ahol a titokzatos tenger mindenkit befogadott, aki átszelni kívánta  habjait.
Egy olyan sötét aranykorban, amelyben a megmásíthatatlant még papírra kellett vetni és minden valóra válhatott.
Egy, a tengereket rettegésben tartó  kalózt a teljes nemesség tiltakozása ellenére megválaszthattak egy új köztarsaság első dózséjának.
Olyan korban járunk, amelyben a nép reagált az őt ért méltánytalanságra, és párbeszédet folytatott a hatalommal.
Erőszaktól indíttatva levonult a térre, ugyanakkor hajlandó volt meghallgatni minden érvelést, s ha meggyőzték, megváltoztatta véleményét és visszavonulót fújt.

     Oly kor volt ez, amely előkészítette a rejtélyek leleplezését, s teret adott a nagy felfedezéseknek.
Herkules oszlopai áthághatatlan határkőként emelkedtek, s csak százötven év elmúltával kel át rajtuk egy genovai, s hódítja meg Amerikát.
     Tudomány és mágia még ugyanazon diszciplina részei.
A vegytan egyik oldalról - a betegek gyógyításával - az életet szolgálta, sötétebbik oldaláról, - az ellenség megmérgezésével - viszont a halált. 
     A racionalitás még nem söpörte el a legendák szárazföldi és vízi lényeit.
A tenger szülöttei népesítették be a várost. Küllemük antropomorf jellege nyugtalanságot keltett, állati mivoltuk miatt veszélyesnek tartották őket.
Némelyek szörnyeknek titulálták  őket. Mások az éneküket hallgatták. Megint mások énekeltek nekik. Voltak, akik többé már nem látták őket.
Hogy elűzzék a létezésükhöz kötődő  félelmeket, kőszoborba faragták őket.
Ily módon kevésbé voltak félelmetesek, viszont elrettentették az idegeneket.
A természet sötét oldalához sorolták  őket, ahol a megmaradás ösztöne még fölé kerekedett a modern társadalom észérveinek.

Mint a vadon élő lények bármelyikének, csak elsődleges szükségleteik voltak.
Engedelmeskedtek a falkavezérnek, legyen az bölcs, vagy akár kíméletlen.
Megválasztása után pedig a dózsénak, Boccanegrának engedelmeskednek.

     Ezt a történetet, mint  összetett mozaikot azonban sokféleképpen ki lehet rakni, és mindegyik változat összefügg a másikkal:
     Egy nemzetségfő, aki lenézi és megveti a kalózt, aki elvette tőle leánya kizárólagos szeretét, s e tiltott szerelem később a nő halálát okozza.
     Egy ifjú  nemes, aki gyűlöli a dózsét, felelősnek tartja apja halálában és szerelme elrablásában, sőt azt hiszi kedvesét a dózse a szeretőjévé is tette.
     Egy senki, aki a patrícius családokkal szembeni sértettsége okán társadalmi elégtételt remél egy megvetett plebejus trónrasegítésével. Rögeszméje a mélybe taszítja, s abban a hitben, hogy kitűnően mozgatja a szálakat, végül önnön áldozatává válik.
     Egy nő, aki megmagyarázhatatlan körülmények között távozik az élők sorából, de a legkritikusabb pillanatban az ég kegyelmébe ajánlja a rábízott gyermeket. Néhány napra rá a gyermek nyomtalanul eltűnik.
     Egy Pisa utcáin kóborló szerencsétlen árva, akiről nem tudni kiféle, s honnan érkezett. Egyszercsak szintén megmagyarázhatatlan módon feltűnik egy kolostor kertjében, ahol egy kicsiny arisztokrata lány éppen halálán van. Nevét egy emberen kívül senki nem tudja.
     Egy medál, egy kicsi kép, amelyek váratlanul napvilágra kerülnek, s a felismerés eszközeivé válnak. Az egymásratalálás  gyorsan megy, hisz apák és lányaik gyorsan képesek tisztázni dolgokat. 
     Egy fiatal nő, aki nem a saját nevén él egy idős úr szárnyai alatt, akit nem mellesleg szintén csak álnevén ismernek, s teszik mindezt egy fedél alatt huszonöt éve anélkül, hogy fény derülne igazi kilétükre.

     Minden egyes szereplő az igazság csak egyetlen szeletének birtokosa.

     Ezen túlmenően fontos figyelembe venni az idő múlását.
Huszonöt év telik el a prológus és az első felvonás között. E hosszú idő alatt  (gyakorlatilag egy generáció felnövekedése) sok minden megváltozott. Simon Boccanegra bebizonyította, hogy nemeslelkű, bölcs vezetője a köztársaságnak, kész megérteni politikai ellenfeleit, s adott esetben megbocsátani nekik.
Ifjúságának vakmerő kalózkodása után megtanulta értékelni a békét, s a kötődést hazához, családhoz, közösséghez.
Az eltelt huszonöt év alapvetően határozta meg fejlődését, érett személyiséggé alakulását.
Nincsenek részletezve az eltelt évek történései, de láthatjuk, hogyan alakul át az egyszerű népvezér hivatali tekintéllyé. 
Ez természetesen nyugtalanítja becsmérlőit, veszélyt jelent számukra, ugyanakkor jó lenne egy békés, toleráns állapot megteremtése is.
Fiesco életében is eltelt ez a negyed évszázad, amely azonban a Boccanegra elleni intrikáktól és  összeesküvésektől volt terhes.
Végezetül a sok ármánykodás után  ő is felismeri a dózse személyében az embert, az apát, a politikust.

     A főszereplő  egy új korszak beköszöntének alapító bölcs atyja.
Filozófiája a közös szükségletekkel és közös értékekkel élő népek közötti testvériség.
Boccanegra ennek világosan hangot is ad, s amikor úgy érzi, hogy üzenete mégsem talál meghallgatásra, erőteljesebben juttatja kifejezésre.
Káint és a testvérgyilkosságot hozza fel példaként, s a tengert jelöli meg olyan szimbolikus felsőbb hatalomként, amely az ott élő népek közös hazája.

Testvériség és hazaszeretet, Itália népeinek a Risorgimento korszakában közkedvelt jelszavai a műben univerzálissá válnak.
Mindezek az értékek nyilvánvalóan kötődnek mai korunkhoz is.

     Egy távoli múltban játszódó történet elhelyezése a XIX. században és napjainkban egyaránt lehetővé teszi az objektív, bizonyos mértékben távolságtartó rálátást.
A jelmezek és díszletek túlzott aktualizálása sok esetben épp az elbeszélés mondanivalóját teszi tönkre.  Mást helyez a figyelem középpontjába és az eredeti szándéktól eltérő párhuzamosságoknak nyújt teret. 
Ehelyett a történelmi-fantasy világához fordultam, amely az utóbbi években egyes mozifilmeket, TV-sorozatokat, rajzfilmeket és videójátékokat jellemez, s amelyek olyan, több évszázaddal ezelőtti világot jelenítenek meg, amely elég távoli ahhoz, hogy a racionalitás követelménye nélkül elhelyezhetők legyenek benne misztikus és mágikus elbeszélések, ugyanakkor elég közeliek ahhoz, hogy érthető nyelvezeten szólaljanak meg.
     Ezen a stíluskereten belül az elődásmód feladata a történet világos megjelenítése. 
A libretto tipikusan XIX. századi, erősen költői stílusban íródott, amelyben a nagy számban előforduló  választékos metafórák tovább nehezítik a szövegértést.
A történeteket és a történelmet meg kell érteni.

Fordította: Kováts Rita
  Ókovács Szilveszter, az Operaház kormánybiztosa:
„Még élénken emlékszem első Boccanegra-élményemre. Solti György-dirigálta lemezét vettem (érdekes egybeesés, hogy a mostani premiert dirigáló Győriványi Ráth György szobájában is Solti-kép függött), és azonnal letaglózott az előzene szépsége. Onnantól fogva tartott két és fél órán át, s még ha idővel el is felejtkeztem róla, mert hisz a budapesti Operaház nem tűzte műsorára, most magam is nagyon vágyom rá, hogy életemben először színpadon is halljam. Azt a művet, amelyet Verdi oly gondosan csiszolgatott, s amelyet sem a kor, sem az utókor nem emelt a többi nagyopera közé. De változnak az idők, és lám, ahogy a Cosí fan tutte, úgy most a Simon Boccanegra is méltó helyére kerül: a repertoárba.”
 
Héja Domonkos főzeneigazgató:

„A Simon Boccanegrát húsz éve nem láthatta a Magyar Állami Operaház közönsége. Egy generáció nőtt föl azóta. A darab műsorra tűzésével olyan Verdi-mű kerül vissza a kínálatba, amelynek helye van a repertoárban. Fontos, hogy néha elszakadjunk az Otellótól, hogy az örök Aida mellett Amelia Grimaldi nevét is megtanulják az emberek – az egyetlen női szereplőét ebből az operából, akit a mi előadásunk egyik szereposztásában Lukács Gyöngyi személyesít meg. A sémák és slágerek hosszú távon kiszorítják a nézőtérről a friss levegőt, ettől elfárad a közönség.”
  A címszerepben: Alexandru Agache,
aki a Metropolitan után Budapesten is bemutatkozik a szerepben
Kolozsvárott született. A helyi Zeneakadémián folytatta tanulmányait, és ugyanott debütált 1979-ben a Pillangókisasszony Sharpless szerepében. Miután első díjat nyert a Lucca-i énekversenyen, 1983-ban Livorno-ban énekelt Don Giovannit. Covent Gardenben 1988-ban mutatkozott be Az álarcosbál Renato szerepében, ettől kezdve a színház állandó vendége. Énekelte többek között Enrico (Lammermoori Lúcia), Simon Boccanegra, Rigoletto, Germont (Traviata), Amonasro (Aida), Nabucco, Miller (Luisa Miller), Jago (Otello) és Barnaba (Gioconda) szerepét. Fellépett a milanói Scalában (Szerelmi bájital, Don Carlos, Pillangókisasszony), a firenzei Teatro Comunale-ban (Aida, Macbeth), a velencei La Fenice-ben (Simon Boccanegra), a veronai Arénában (A végzet hatalma, Nabucco), a bécsi Staatsoper-ben (A trubadúr, Bohémélet, Az álarcosbál, Traviata), a párizsi Bastille Operában (Az álarcosbál, Traviata, Rigoletto, Simon Boccanegra), a berlini Deutsche Oper-ben (André Chénier, Nabucco, A Nyugat lánya), a müncheni Bayerische Staatsoper-ben (Trubadúr, Az álarcosbál, Aida, A végzet hatalma). Metropolitan-beli bemutatkozása óta (1999, Simon Boccanegra, Domingo partnereként), a színház visszatérő vendége. 2005-ben a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem Díszdoktorává avatták. 
  A böngészője lehet, hogy nem képes ezt a képet megjeleníteni. Fiesco szerepében a nemzetközi hírű basszista: Giacomo Prestia
A firenzei születésű  operaénekes Sergio Catoni mesterkurzusán végezte énekesi tanulmányait, majd tudását számos rangos nemzetközi énekverseny első helyezésével bizonyította (Voci Verdiane Nemzetközi Énekverseny, Busseto és Luciano Pavarotti Énekverseny, Philadelphia.) 1991-ben debütált Giuseppe Verdi Alzira című operájában, ezután karrierje gyorsan ívelt felfelé. A világ vezető dalszínházai hívják rendszeresen, fellépői között tartja számon a Milánói Scala, a párizsi Opéra National, a bécsi Staatsoper, a zürichi Operaház, a madridi Teatro Real, a barcelonai Liceu, a berlini Deutsche Oper, a Buenos Aires-i Teatro Colon, a bolognai Teatro Comunale és a pármai Teatro Regio. Végigénekelte az operairodalom legjelentősebb basszus szerepeit, emellett a nemzetközi koncertszínpadok keresett vendégsztárja is. Olyan karmesterekkel dolgozik együtt, mint Zubin Mehta, Riccardo Muti, Gorge Pretre, Daniele Gatti és Nicola Luisotti. 
A böngészője lehet, hogy nem képes ezt a képet megjeleníteni. Ivan Stefanutti
rendező, jelmez- és díszlettervező
Az olasz rendező, jelmez- és díszlettervező  Itália dalszínházainak egyik legkeresettebb művésze. A római Teatro dell Operától a velencei La Fenice színházon át a veronai Arénáig szinte minden jelentős olaszországi operaházban rendezett már. Repertoárja a nagy klasszikusoktól – Rigoletto (G. Verdi), Traviata (G. Verdi), A trubadúr (G. Verdi), Bohémélet (G. Puccini), Lohengrin (R. Wagner), Szerelmi bájital (G. Donizetti), Parasztbecsület (P. Mascagni) – a ritkábban játszott műveken át – Manon (J. Massenet), Faust elkárhozása (H. Berlioz) – egészen a kortárs opera, musical, operett és balett alkotásokig ível. Rendezőként a tradicionális történetmesélést helyezi középpontba, de látványvilága szinte mindig különleges, olykor formabontó (ilyen volt pl. nagy sikerű galaktikus Aida rendezése).  
 
Győriványi Ráth György, a darab karmestere:
„Verdi az Aida megírása után közel húsz évig, az Otello keletkezéséig nem komponált operát. E hosszú időszak alatt két fontos darabot vett elő: a Don Carlosból készített egy párizsi változatot, s Boitóval átdolgozta a Simon Boccanegra dramaturgiáját, ekkor keletkezett a fantasztikus 1 felvonás fináléja . A Simon Boccanegra véleményem szerint az egyik legfontosabb Verdi-opera, amely úgy tűnik, nem hagyta nyugodni a szerző fantáziáját. A Macbethet szintén húsz év után írta újra – valamiért maradtak benne elképzelések e művekkel kapcsolatban. A Macbethben és a Boccanegrában, s az utolsóként írt Otellóban is a baritoné a főszerep. Nem a buta szerelmes tenor a központi figura, aki mindent erre tesz fel, hanem a bariton
A Magyar Állami Operaház nagy szerencséje, hogy a főszerepre Alexandu Agachét sikerült megnyernie, mert ő  ennek a szerepnek az egyik legavatottabb tolmácsolója a világon, Giacomo Prestia, az egyik legjobb Fiesco – kettejükhöz pedig ígéretes fiatalok társulnak, köztük Pataki Adorján és Alik Abdukayumov.
A rendező, Ivan Stefanutti az a típusú  alkotó, aki az operában él. Képi világa rendkívül  ízléses, pontosan tudja, hogy adott korban mit kell sugároznia egy-egy díszletelemnek, ugyanakkor gondolkodása mégis modern, a történetben az akkori hiedelemvilágnak megfelelően misztikus lényeket vonultat fel.  Terveinek megvalósítása nagyszerű munkára sarkallta a műhelyeinket; rendezése pedig énekes- és zenebarát.”
 
    KELETKEZÉSTÖRTÉNET, KURIÓZUMOK KIVÁNCSIAKNAK
 
Kevés műről tudunk ennyi háttér információt, mint erről az operáról. Azért is, mert két változata ismert (az 1857-ben, illetve az 1881-ben bemutatott), s nálunk csak a második, átdolgozott verziót játszották. Mint látjuk, a két Boccanegra között huszonnégy év telt el, majdnem egy emberöltő. Miért volt érdekes ez a téma 1857-ben, és miért kanyarodott vissza hozzá Verdi 1881-ben? Erre keressük a választ.

    Az első  nekifutás

     1856-ban ideális témának tűnhetett a Simon Boccanegra. Három évvel az Itália függetlenségének lehetőségét megcsillantó solferinói csata előtt, a nézők boldogan hallják a patríciusok és plebejusok örök harcát ostorozó, nemzeti békére buzdító szavakat, az egységes Itália igényét. A romantika toposzait is bőséggel megtalálhatják benne: az elveszett és végül megtalált gyermek drámáját (lásd A trubadúr), a gyermek-szülő (nagyszülő) kapcsolat különböző konfliktusait, melyek mindig is érdekelték (és érdekelni fogják) Verdit. (Luisa Miller, Rigoletto, Aida, Don Carlos) A másik, szintén alapvető konfliktusforrás, a barátság – árulás ellentétét (Álarcosbál, Don Carlos, Otello), az átok (Rigoletto), a bosszú (A trubadúr, A végzet hatalma) toposzát. Ebben az operában valamennyi romantikus hatáskeltő effektust megtalálhatunk. Mindez csak fokozta a politikai aktualitás által felkeltett figyelmet. A genovai dózse története tehát nem véletlenül ragadta meg Verdi fantáziáját.
     1856 márciusában Verdi Velencébe megy, hogy a Traviatát dirigálja. Három évvel a bemutató után, amely akkor kifejezett bukás volt, most hatalmas sikert arat. Ez alkalommal állapodik meg a La Fenice színház vezetőségével, hogy új operát komponál Velence számára az 1856-57-es évadra. A darab alapját ismét a spanyol Antonio García Gutierrez drámája szolgáltatja, csakúgy, mint 1853-ban a Trubadúrét.
     Gutierrez spanyol konzul volt Genovában, tudós ember, aki beleásta magát a középkori Genova történelmébe. Drámájának főhőse Simon Boccanegra történelmi figura, Genova első dózséja 1339-ben. Verdi a drámából maga készítette el a librettó vázlatát, amelyet aztán Piavéval közösen öntött végső formába. Francesco Maria Piave akkoriban már szinte házi szerzője volt Verdinek: közös művük az Ernani (1844),az A két Foscari (1844), a Macbeth (1847 A. Maffeivel közösen), A kalóz (1848), a Rigoletto (1851), a Traviata (1853). A Maestro első elképzeléseit „megverseltette” Piavéval, a cenzúra ugyanis csak a kész teljes szöveget volt hajlandó elbírálni. Miközben tehát készültek a Boccanegra versei, Verdi egyéb dolgai után nézett, többek között Párizsba és Londonba utazott, hogy vitás szerzői jogait tisztázza. Közben Párizsban még gyorsan elkészítette a Trubadúr francia változatát, ügyesen „belelopva” az ott kötelező balett-betétet. A színház igényeit figyelembe véve még a finálén is változtatott. Ez alatt – levélben – folyamatosan tartotta a kapcsolatot Piavéval, „érlelte” magában az operát. Persze amikor 1857 elején visszatért Párizsból, még távol állt a befejezéstől. Annál is inkább, mert nem volt végleges szövege, ugyanis sokszor elégedetlen volt Piave munkájával, olyannyira, hogy bizonyos részek újraírásával kénytelen volt mást megbízni. Párizsban ismerkedett meg Giuseppe Montanellivel, őt kérte fel erre, s bár a megtisztelt librettista „szorgalmasan és értő módon” teljesítette Verdi határozott utasításait, a végeredményt illetően nem bizonyult elég hatékonynak. Így, amikor Verdi február közepén végre eljut Velencébe, a darabot már próbálják – ugyanakkor hiányzik még egy teljes felvonás, meg az egész hangszerelés. Rohammunka következik (ismét Piavéval), március 12-ikén – a tervezett időpontban – bemutatják az operát a La Fenice-ben, ám ami sikerül, az nem mindig siker. Verdi így számol be egyik levelében: „A Boccanegra majdnem akkorát bukott, mint a Traviata. Azt hittem, valami érdemlegeset írtam, de úgy látszik, tévedtem.”
     Itt egy pillanatra meg kell állnunk. Ma egy Verdi-opera bemutatóján legfeljebb az előadást fütyülhetnék ki. A XIX. sz. közönsége szuverén volt, öntudatos és szeszélyes. (Egyébként minden művészeti ágban ilyen volt, gondoljunk például az eladhatatlan képeik miatt nyomorgó impresszionistákra.) Kegyeiért minden alkalommal, újra és újra meg kellett küzdeni, még egy olyan idolnak is, mint Verdi. Vállalni kellett a bukás kockázatát és – mint látjuk – a Simon Boccanegra bizony megbukott.
     Ám ez a mű – bármennyire nem tetszett a közönségnek –, a kritikusok figyelmét felkeltette. Dicsérték elegáns hangszerelését, ihletett dallamait. A kor mérvadó zenei lapja, a La gazzetta musicale például így ír: „…az összes árnyalat, megannyi szín, mind az egész hangvételt szolgálja, amely egységes, logikus, következetes…” Egy másik fontos kritika ugyaninnen: „…a közönség nem ítélkezhetett a Boccanegra fölött, mivel nem is hallotta… ilyen bensőséges, finoman kidolgozott zenét nemhogy értékelni, de felfogni sem lehet… a Boccanegra nem olyan mű, amelyről azonnal ítéletet lehet alkotni. Cseppet sem habozunk azonban, hogy bármiféle elhamarkodott véleménnyel szemben kijelentsük, ez Verdinek egyik legszebb, legihletettebb műve.”
     Hiába azonban a kritikusok és más „értők” véleménye, Verdi maga is érzi, hogy valami fontos hiányzik ebből az operából. Egyelőre azonban nem törődik vele, az Aroldo bemutatójára készül Riminiben, szeptemberben pedig már Az álarcosbál foglalkoztatja. Az, hogy mi is volt ez a fontos hiány, csak később, a második nekifutásra derül ki igazán.
 
    Második nekifutás

     Huszonhárom évnek kellett eltelnie, mire Ricordi ösztökélésére hajlandó  újra „belenézni” a Boccanegrába. Nehezen szánja rá  magát. Úgy tűnik, inkább már életműve „lekerekítésén”  gondolkodik: „Jobb befejezni az Aidával és a Requiemmel, mint egy átdolgozással.” (1879. május 2.) Anyagi érdekek sem motiválják: „Ha annyira törődtem volna érdekeimmel, senki sem akadályozhatta volna meg, hogy a Traviata után évenként egy operát írjak, igen nagy nyereséggel. Nekem azonban más művészi törekvéseim voltak.”
     Ricordi azonban makacs ember: érzi, tudja, szükség van újabb Verdi-bemutatóra, ha másképp nem, egy átdolgozott Verdi-műre. Jól sejti, hogy mivel a Boccanegra nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, Verdiben maradt némi keserűség, és azt is, hogy a mester tudja, valami tényleg hiányzott, nem úgy valósult meg, ahogy lehetett volna. Hogy mennyire igaza volt, Verdi levelei bizonyítják: „… a partitúrát így, ahogy van, nem lehet előadni. Túl vigasztalan! Az első és az utolsó felvonáshoz hozzá sem kell nyúlni, sőt, itt-ott néhány ütemet kivéve, a harmadikhoz sem. De a második felvonást teljesen újra kell írni… Ó, a haladás, a tudás, a verizmus… Verista vagyok, ha kívánja, de… Shakespeare is verista volt, csak nem tudott róla. Ösztönösen volt verista: mi tervszerűen, számításból vagyunk azok…”
     Verdi újabb változtatásokat javasol: ”A második felvonásnak nagyobb hangsúlyt kellene adni, változatosabbá, élettel telivé kéne tenni. Zeneileg (musicalmente) a nő kavatináját, a tenorral való kettőst és az apa-lánya duettet. Tőlem lehet benne kabaletta is (nyílj meg ó, Föld!), én nem ódzkodom tőle! Most nézzük jobban azt a második felvonást! Ki írhatná újra? Mit kéne kitalálni? Valami olyasmi kéne, ami színt és szellemességet visz ebbe a túl sötét drámába („troppo nero”). De hogyan? Iktassunk be például valamiféle vadászjelenetet? Nem lenne színpadszerű. Egy ünnepséget? Túl közhelyes. Egy csatát, mondjuk, afrikai kalózókkal? Nem túl szórakoztató. Háborús készülődést Pisa, vagy Velence ellen? Ezzel kapcsolatban két, gyönyörűséges Petrarca-levél jut eszembe: az egyiket Boccanegrának, a genovai, a másikat a velencei dózsénak aposztrofálja. Arra kéri őket, hagyjanak fel a testvérgyilkos háborúval, hisz mindketten egy anya, Itália gyermekei… Micsoda magasztos érzés egy hazáról vallani ebben a korban! …Ez azonban inkább politikai, mint drámai összecsapás. Egy kiváló szellemű librettista azonban drámaivá tehetné. Például: Boccanegra, akit szíven üt a költő eszménye, követhetné Petrarca sugallatát, összehívathatná a Szenátust, vagy a Tanácsot. Borzalmat váltana ki belőlük, bekiabálások, düh, egészen addig, hogy a dózsét árulónak neveznék.”
     Mint említettük, ezt a levelet Verdi Ricordinak írta s láthatjuk, hogy bár nehezen állt kötélnek, mégis úgy döntött, kipróbálja az Otello leendő szövegíróját.
Biztosra kellet mennie, nem engedhetett meg magának az átdolgozott Boccanegrával még egy bukást. Az Aida tomboló sikere, a Requiem áhítatos fogadtatása után, és az után, hogy a szó szoros értelmében (1880 áprilisában) saját szobra lett. Giuseppina Strepponi leveléből idézünk: „A Scala előcsarnokában szobrot emeltek a kor legnagyobb zeneszerzőjének, a legelső élő komponistának, és Verdi személyesen részt vett saját apoteózisán.”
Mindezek után Verdi mégis úgy érzi, ha valakivel, akkor az őt korábban vérig sértő, ám mostanra megtért Boitóval kell együtt dolgoznia. Talán értékeli is, hogy a világmegváltó, arisztokratikus allűrökkel büszkélkedő különc, Eleonora Duse (volt) szeretője világfiból, nyegle ficsúrból alázatos művésszé kész fölemelkedni. Boito ekkorra már tudja, egész életművének lehet a csúcsa, hogy Verdit szolgálja utolsó, nagy műveinek megalkotásában.
     A közös munka megindul: ritka kincs, hogy levelezésük segítségével nyomon követhetjük munkafázisaikat. Verdi egy levelében azt írja: „Kedves Boito! Gyönyörű ez a szenátusi jelenet, tele mozgással, helyszín festéssel (colore locale), elegáns és erőteljes a versezete, mint ahogy Önnél általában. Jó, hogy kicserélte a harmadiki felvonás elején levő verseket és nagyon tetszik a dózse mérgezési jelenete is így. Csakhogy, szerencsétlenségemre, nagyon is vaskos ez az anyag, nehézkes zenébe önteni…”
     Verdi azt is írja, nem biztos, hogy elég ideje-kedve lesz, hogy „nyeregbe pattanjon” és a librettista minden kérését teljesítse. Boito mentegetőzik is, hogy ennyi kéréssel zaklatja a Mestert. Verdi válasza: ”Ne eméssze magát, hogy az időmet rabolja. Eddig egyáltalán nem is foglalkoztam a zenével. Most azonban egyre többet gondolok rá, sőt, egész álló nap erre a Boccanegrára gondolok, s úgy vélem, tudom, mit kéne csinálni. Most átugrom a Prológust, ahol talán csak az első recitatívón változtatnék, meg egynéhány ütemen a zenekarban. Az első felvonásból kivenném a kabalettát, nem azért, mert kabaletta, hanem azért, mert meglehetősen csúnya. Változtatnék az Előjáték hangszerelésén, kivennék belőle egy-két, a zenekarban elhangzó motívumot, ebbe tűzném Amelia néhány mondatát, mondjuk, hogy „hajnalodik… és ő még mindig nem jön”, vagy valami hasonlót. Írjon nekem néhány rövidke verset, vagy akár mondattöredéket. Nem szeretném viszont Amelia féltékenységről árulkodó szavait! A tenor románca maradhat, úgy, ahogy van. A duettben csak a kabaletta formáján változtatnék, úgyhogy azzal Önnek nincs semmi dolga. Az ötödik jelenetben (Fiesco és Gabriele között) el tudnék viselni valamivel több szöveget a recitativóban.”
     Ebben a levélben is számos olyan fontos, árulkodó dolog szerepel, amely plasztikusan láttatja, milyen mélységig vesz részt Verdi a libretto megalkotásában.
„Ha például a közönség előtt elsikkad az a szó, hogy „alázatos” (umil), nem érti az egészet. Ha ellenben így kezdené: Figyelj! Fontos titok, amelyet rád bízok stb. – ezek olyan mondatok, amelyekre a publikum felkapja a fejét. Ön azt írja: „Reszkess, Dózse!” Ez túl gőgös, ugyanakkor nem mond semmit. (non dice nulla). Azt viszont kifejezetten szeretném, ha Fiesco, aki oly atyaian bánik Ameliával, megáldaná a jegyespárt. Igazán megható jelenet lehetne belőle, és tán egy kis fényt is belopna a nagy komorságba. Fiesco például azt mondhatná: ”Szeresd ezt az angyalt… aztán Istent… a hazát stb.” Csupa jó szó, ami fölkelti a figyelmet. Próbálja meg kitalálni, amit itt nem tudtam elmondani, és mielőbb küldje el nekem azt a néhány versikét. Én addig is elkezdek dolgozni az első felvonás első felén, ha másért nem, hát hogy belerázódjak. …Mindent úgy szeretnék csinálni ezentúl, mintha egy teljesen új operáról lenne szó.”
     Levelezésük egész télen át tartott. Mindkét alkotó beletemetkezett a munkába és az új Simon Boccanegrát 1881. március 24-ikén bemutatták a Scalában. Tíz előadást tartottak belőle – minden rossz ómenre rácáfoló – elsöprő sikerrel. Boccanegra szerepét a híres francia bariton, Victor Maurel énekelte, és Verdinek annyira tetszett, hogy egy próba során ígéretet tett, hogy Jágó szerepét „őrá szabja” majd.
     A Boccanegra átdolgozása sokkal mélyebb, mint első hallásra-látásra gondolnánk. És itt nemcsak a Boitóval közösen kialakított dramaturgiai változásokra, új szövegrészek, jelenetek kidolgozására gondolunk, hanem arra a különleges szakmai feladatra is, hogy Verdinek saját korábbi stílusát, hangszerelés-módját a mostanival harmonikus egységbe kellett fésülnie. A hangszerelés, az opera tónusa változatlanul sötét maradt – de időnként, az új Boccanegrába Verdi belelop egy kis fényt. És közben egyre jobban eltávolodik a zárt számoktól az egységesebb zenei anyagból építkező korszerű zenedráma érdekében.
     Újabban a darab egyfajta reneszánszát éli, nemrég a Scala és a Covent Garden műsorán is szerepelt. A színházak természetesen ezt az átdolgozott verziót játsszák. Nálunk is – ez már tradíció – ezzel a változattal találkozhat a közönség.
Visszakanyarodva történetünkhöz elmondhatjuk, Verdi valószínűleg úgy vélte, érdemes volt kísérleteznie, Boito mindent megtett, hogy korábbi ballépését jóvá tegye, kiválóan bevált, a mester nyugodtabban folytathatta az Otello komponálását. Ezt a művét szánta életműve betetőzésének. Szerencsénk, hogy tévedett.
     Ilyenkor már csak egy feladata maradt egy műsorfüzetbe szánt tanulmány írójának – az előzményeket összefoglalva – méltatnia kell a bemutatandó opera jelentőségét. Ezt a feladatot ezúttal Paul Henry Langra bíznám. „A Boccanegra érdekfeszítő, intrenzív és költői opera, olyan jelenetek és finálék vannak benne, mint a legjobb Verdi-művekben. De az az erő és drámai feszültség tele van tűzdelve finomsággal és vonzó mesemondó képességgel. Keresgélhetnénk jó darabig, míg egy olyan magával ragadó zenei portréra akadnánk, amilyen az opera főhőséé. Boccanegra portréja vibráló, tragikus és hipnotizáló erejű.”

                Romhányi Ágnes 
A Simon Boccanegra Budapesten
 
   Magyarországi bemutató:
 
Operaház, 1937. júni.11.
F: Nádasdy Kálmán, R-D: Oláh Gusztáv, J: Márk Tivadar, K: Sergio Failoni
Palló Imre (Simon Boccanegra), Rigó Magda (Amelia Grimaldi), Székely Mihály (Jacopo Fiesco), Halmos János (Gabriele Adorno), Komáromy Pál (Paolo Albiani)

1960. febr. 25. és márc. 4. (új betanulás, Erkel Színház)
F: Nádasdy Kálmán, R: Oláh Gusztáv és Stephányi György, D: Oláh Gusztáv, J: Márk Tivadar, K: Komor Vilmos
Palócz László  (B), Mátyás Mária / Vámos Ágnes (A), Székely Mihály (F), Kövecses Béla / Mátray Ferenc (G), Nádas Tibor / Faragó András (P) 

1971. márc.7. (új betanulás) 
F: Nádasdy Kálmán, R: Oláh Gusztáv és Huszár Klára, D: Oláh Gusztáv, J: Márk Tivadar, K: Kerekes János
Radnay György (B), Marton Éva (A), Mészáros Sándor (F), Karizs Béla (G), Széki Sándor (P)

1980. dec.14. és 16. (felújítás, Erkel Színház) (olasz nyelven)
R: Mikó András, D: Forray Gábor, J: Márk Tivadar, K: Giuseppe Patané 
Miller Lajos / Berczelly István (B), Kincses Veronika / Tokody Ilona (A), Begányi Ferenc / Kováts Kolos (F), Nagy János / Gulyás Dénes (G), Gáti István / Patricio Mendez (P)

1986.jan.26. (új betanulás, Operaház)
R: Mikó András, D: Forray Gábor, J: Márk Tivadar, K: Erdélyi Miklós 
Patricio Mendez (B), Pitti Katalin (A), Polgár László (F), Horváth Pál (G), Tóth János (P)

1990. ápr. 8. (új betanulás, Erkel Színház)
R: Mikó András, D: Forray Gábor, J: Márk Tivadar, K: Oberfrank Géza
Ötvös Csaba (B), Lukács Gyöngyi (A), Polgár László (F), Csák József (G), Gurbán János (P)

Utolsó előadás: 1991. márc.28. (181)

Összeállította: Wellmann Nóra

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...