Vízúri Sejtelmek
A természetfotósnak elkönyvelt fotográfusok között kevés az olyan, aki a természet maga által elképzelt értelmezésében nem a naturalizmust, az akciók, vagy a szépségek bravúros tetten érését keresi, hanem azokat a lelki kötődéseket, amiken keresztül képes elszakadni a megszokott természetábrázolástól, és a részletekben, avagy komplexitásban önmaga lelki vetületeit tükrözi felénk.
Ebben a műfajban Dr. Vizúr János - mára inkább általános értelembe vett - fotóművész méltán szerepel az elsők között. Manapság, amikor a feltörekvő, menedzser szemléletű fiatalabb fotósok viszonylag könnyedén megteremtik az anyagi feltételeit a méregdrága felszerelésnek és az egzotikus utaknak, munkáikat is rátermetten marketingelik, igazán nehéz az efféle szemléletből teremtődő képekkel és tárlatokkal rivaldafénybe kerülni. A megszállottakat azonban ez nem érdekli, csak a magukban kialakított művészi úton való, megingathatatlan végig haladás.
Vizúr János ekként vezeti fel saját szavaival december 6-án megnyitott, „Sejtelmek” című kiállítását:
Pszichiáter, természetfotós-fotóművész vagyok, a kettő kb. 30 éve párhuzamosan fut az életemben. A képekkel is az ember lelkének milyenségét, mélységét, megnyilvánulásait keresem, a természet impresszióit a szubjektumon átszűrve, transzformálva. A jelen kiállítás címe az emberi lét esendőségére, bizonytalanságaira utal. Amit ma biztosnak hiszünk, tudományosan alátámasztva látunk, holnapra már meghaladott nézet lehet. Az élet kezdete, vége, a lélek továbbélése - rengeteg bizonytalansági faktor, amikről csak sejtelmeink vannak.
Az Újpesti Gyermek Galéria sajátságos terébe lépve az egész átfogó látvány érezteti ezt a mindenkiben és mindenben elmélyülten kutató, a gondolatokat és érzelmeket, - kapcsolódásokat kereső embert. Koncepcióval állunk szemben, ami a képi elemek egyenkénti magunkba engedésével (szándékosan nem használom az értelmezésével szót), majd végül összegzésével teljesedhet ki bennünk a művész szavainak megfelelően. Megállunk egy-egy képi állomás előtt és szemünk önkéntelenül nem az agy, hanem a mélyünkben lakozó lélek felé közvetít. Ha rá is pillantunk végül a címekre, felismerjük a magunktól is megtalált üzeneteket. Ráhangolódunk a művész érzéseire, és rájövünk, hogy nem azért kaptak címeket a képek, hogy eligazítsanak bennünket a gondolataiban, hanem, hogy mi ismerjük fel a sajátjainkat és a vele egyezőket.
Három fő téma köré csoportosít. A virágokhoz, a tájakhoz és a természet apró részleteihez, és ezekhez másképpen is közelít. A virágokban a női lélek rejtelmeit keresi, az apró részletekben a gondolati közvetítéseket, a tájakban pedig a líra és a dráma ellentmondásait. A végletekből gerjedő érzelmeket.
A záró, kis szekcióban megjelenő ember pedig utal az egyre egzaktabb és szélesedő látókörű fotográfus általános művészi értelmezésére.
Technikája és kompozíciói kifinomultak, ugyanakkor a láttatás a végleteket keresi. A képeken szereplő motívumok csak eszközök. A formákba vagy foltokba öntött, fénnyel kevert színek már nem a valós látványról mesélnek. A pasztellek lágy életlenségeivel szemben az élénk színek borotvaéllel feszülnek. Talán két, vagy három olyan tájkép van a kiállított anyagban, ami panoramikus látványból született, de még így is igen alaposan a kép mögé kell nézni, hogy felfedezzük a motívumban a valós helyszínt. Sem a virágoknál, sem a tájképeknél nem ez a lényeg, az apró részleteknél meg még inkább. Sokkal inkább azok a kiragadott, vagy átkomponált viszonyok, ami által betekintést nyerhetünk a természetben mindig a részletekben és a lehetőségekben rejlő, univerzális és ezért emberi alaptézisekbe. Mert az ember az Univerzum része és az Univerzum is része az embereknek. Ahhoz, hogy az emberiség fennmaradhasson újra fel kell ismerni ennek az ősi időkben nagyon is érzett összefonódásnak a fontosságát. A Természet a mi tükrünk és megfordítva is így van. Nem elég, ha szép arcát fordítja felénk, nekünk is azt kell, és ha a rosszabbik oldala mutatkozik, el kell gondolkodnunk, mi nem azt fordítottuk-e előbb felé? A spiritualitást forszírozza a képekben, mert egy jó ideje ez alapján gondolkodik és él, és ezt is közvetíti felénk. Sürget és ráébreszt, nekünk is el kell mélyednünk ezekben a gondolatokban, és vissza kell szereznünk ezt a fajta érzékenységet. Csak így maradhatunk fenn…
Nem minden esetben tartom szerencsésnek, ha fotográfiát a festészetre utaló eszközökkel installálnak. A vászonszerű anyagra printelt kép vakrámára feszítve még nem biztos, hogy olyan tartalommal, vagy ábrázolásmóddal bír, ami indokolttá teszi az eljárás alkalmazását. Ennek a kiállításnak minden képe így került falra, és talán három, ha van, amelyiknél első ránézésre ez idegenül hat. Az egységet viszont megbontotta volna ezeknél egy más installáció, és kiválnának az anyagból, így viszont az egész részévé válnak, nemcsak a velük közölt gondolatok által. Igen, ennek a kiállításnak csak ez a tálalás felelhetett meg, hiszen Vizúr János képei túlmutatnak a fotográfián, az általános értelmezésű képzőművészet irányába. Képei fénnyel festett poézisek, ahogy az egyik jelenlévő fogalmazott, nagyon is találóan.
Ha kérdés volt bennünk, mielőtt végig néztük a kiállítást a Sejtelmek felől, a végén a sajátjainkkal szembesülhetünk, mert a művész már nem sejt, hanem tud, és azt szeretné, ha álmaink sejtései bizonyossággá ébrednének.
„Sejtelmek”
Dr. Vizúr János fotókiállítása
az Újpesti Gyermek Galériában (Budapest, IV. István út 17-19)
2010. december 6-31. Látogatható minden nap, 9-18.
www.vizurart.com
A természetfotósnak elkönyvelt fotográfusok között kevés az olyan, aki a természet maga által elképzelt értelmezésében nem a naturalizmust, az akciók, vagy a szépségek bravúros tetten érését keresi, hanem azokat a lelki kötődéseket, amiken keresztül képes elszakadni a megszokott természetábrázolástól, és a részletekben, avagy komplexitásban önmaga lelki vetületeit tükrözi felénk.
Ebben a műfajban Dr. Vizúr János - mára inkább általános értelembe vett - fotóművész méltán szerepel az elsők között. Manapság, amikor a feltörekvő, menedzser szemléletű fiatalabb fotósok viszonylag könnyedén megteremtik az anyagi feltételeit a méregdrága felszerelésnek és az egzotikus utaknak, munkáikat is rátermetten marketingelik, igazán nehéz az efféle szemléletből teremtődő képekkel és tárlatokkal rivaldafénybe kerülni. A megszállottakat azonban ez nem érdekli, csak a magukban kialakított művészi úton való, megingathatatlan végig haladás.
Vizúr János ekként vezeti fel saját szavaival december 6-án megnyitott, „Sejtelmek” című kiállítását:
Pszichiáter, természetfotós-fotóművész vagyok, a kettő kb. 30 éve párhuzamosan fut az életemben. A képekkel is az ember lelkének milyenségét, mélységét, megnyilvánulásait keresem, a természet impresszióit a szubjektumon átszűrve, transzformálva. A jelen kiállítás címe az emberi lét esendőségére, bizonytalanságaira utal. Amit ma biztosnak hiszünk, tudományosan alátámasztva látunk, holnapra már meghaladott nézet lehet. Az élet kezdete, vége, a lélek továbbélése - rengeteg bizonytalansági faktor, amikről csak sejtelmeink vannak.
Az Újpesti Gyermek Galéria sajátságos terébe lépve az egész átfogó látvány érezteti ezt a mindenkiben és mindenben elmélyülten kutató, a gondolatokat és érzelmeket, - kapcsolódásokat kereső embert. Koncepcióval állunk szemben, ami a képi elemek egyenkénti magunkba engedésével (szándékosan nem használom az értelmezésével szót), majd végül összegzésével teljesedhet ki bennünk a művész szavainak megfelelően. Megállunk egy-egy képi állomás előtt és szemünk önkéntelenül nem az agy, hanem a mélyünkben lakozó lélek felé közvetít. Ha rá is pillantunk végül a címekre, felismerjük a magunktól is megtalált üzeneteket. Ráhangolódunk a művész érzéseire, és rájövünk, hogy nem azért kaptak címeket a képek, hogy eligazítsanak bennünket a gondolataiban, hanem, hogy mi ismerjük fel a sajátjainkat és a vele egyezőket.
Három fő téma köré csoportosít. A virágokhoz, a tájakhoz és a természet apró részleteihez, és ezekhez másképpen is közelít. A virágokban a női lélek rejtelmeit keresi, az apró részletekben a gondolati közvetítéseket, a tájakban pedig a líra és a dráma ellentmondásait. A végletekből gerjedő érzelmeket.
A záró, kis szekcióban megjelenő ember pedig utal az egyre egzaktabb és szélesedő látókörű fotográfus általános művészi értelmezésére.
Technikája és kompozíciói kifinomultak, ugyanakkor a láttatás a végleteket keresi. A képeken szereplő motívumok csak eszközök. A formákba vagy foltokba öntött, fénnyel kevert színek már nem a valós látványról mesélnek. A pasztellek lágy életlenségeivel szemben az élénk színek borotvaéllel feszülnek. Talán két, vagy három olyan tájkép van a kiállított anyagban, ami panoramikus látványból született, de még így is igen alaposan a kép mögé kell nézni, hogy felfedezzük a motívumban a valós helyszínt. Sem a virágoknál, sem a tájképeknél nem ez a lényeg, az apró részleteknél meg még inkább. Sokkal inkább azok a kiragadott, vagy átkomponált viszonyok, ami által betekintést nyerhetünk a természetben mindig a részletekben és a lehetőségekben rejlő, univerzális és ezért emberi alaptézisekbe. Mert az ember az Univerzum része és az Univerzum is része az embereknek. Ahhoz, hogy az emberiség fennmaradhasson újra fel kell ismerni ennek az ősi időkben nagyon is érzett összefonódásnak a fontosságát. A Természet a mi tükrünk és megfordítva is így van. Nem elég, ha szép arcát fordítja felénk, nekünk is azt kell, és ha a rosszabbik oldala mutatkozik, el kell gondolkodnunk, mi nem azt fordítottuk-e előbb felé? A spiritualitást forszírozza a képekben, mert egy jó ideje ez alapján gondolkodik és él, és ezt is közvetíti felénk. Sürget és ráébreszt, nekünk is el kell mélyednünk ezekben a gondolatokban, és vissza kell szereznünk ezt a fajta érzékenységet. Csak így maradhatunk fenn…
Nem minden esetben tartom szerencsésnek, ha fotográfiát a festészetre utaló eszközökkel installálnak. A vászonszerű anyagra printelt kép vakrámára feszítve még nem biztos, hogy olyan tartalommal, vagy ábrázolásmóddal bír, ami indokolttá teszi az eljárás alkalmazását. Ennek a kiállításnak minden képe így került falra, és talán három, ha van, amelyiknél első ránézésre ez idegenül hat. Az egységet viszont megbontotta volna ezeknél egy más installáció, és kiválnának az anyagból, így viszont az egész részévé válnak, nemcsak a velük közölt gondolatok által. Igen, ennek a kiállításnak csak ez a tálalás felelhetett meg, hiszen Vizúr János képei túlmutatnak a fotográfián, az általános értelmezésű képzőművészet irányába. Képei fénnyel festett poézisek, ahogy az egyik jelenlévő fogalmazott, nagyon is találóan.
Ha kérdés volt bennünk, mielőtt végig néztük a kiállítást a Sejtelmek felől, a végén a sajátjainkkal szembesülhetünk, mert a művész már nem sejt, hanem tud, és azt szeretné, ha álmaink sejtései bizonyossággá ébrednének.
„Sejtelmek”
Dr. Vizúr János fotókiállítása
az Újpesti Gyermek Galériában (Budapest, IV. István út 17-19)
2010. december 6-31. Látogatható minden nap, 9-18.
www.vizurart.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése