2010. szeptember 22., szerda

Ha kétévenként, akkor Esztergom, avagy Fotóbiennálé a homo ludens jegyében

Ha kétévenként, akkor Esztergom

Vajda János írása a Kísérleti Adás számára


Vagyis Fotóbiennálé, immáron tizenhetedszer, ezúttal a homo ludens jegyében. Mivel a kiírás nem határolta be, hogy a képeken szereplő ember(ek)nek, vagy magának a fotósnak kell megfelelni e behatárolásnak, így a falakon látható mind a két változat, sőt ennek variensei is. Vagyis, elég tarka-barka kép fogadja a Rondella Galéria műpatinás, ám annál kisebb befogadó térrel bíró helyiségébe lépőket.
Ez a sokszínűség nemcsak a téma megfogalmazásában, hanem a képek méreteiben és az ezerféle installációban is megmutatkozik. Utóbbiról nem érdemes polemizálni, a szervezők spórolós stratégiája ez, de ne legyünk ilyen rosszindulatú feltételezők, sok olyan pályamű került kiállításra, ami eleve egyedi tálalást igényel. A méret ugyan ilyen szempontból mellékes. Más kérdés, hogy a nagyobb képeknek nem jutott elég tér. Főleg a megnyitó tumultusában (vajon honnan kapták a fülest a remek büféről). Azon azonban érdemes elgondolkodni, hogy szabad-e ilyen hullámzásban elhelyezni szélsőségesen eltérő méreteket? A normál kiállítási időszakban az egyszerű körben járást sajátságos cikk-cakk mozgással kell kiegészítenie a látogatóknak, hogy mindent a megfelelő távolságból vehessen szemügyre. Vagy ez a szervezők ludolása velünk?
A képek témáiról és megfogalmazásaikról azonban hosszasabban lehet gondolatokba merülni. Számomra az összegző benyomás: a fotográfia immár ezen a felső szintnek nevezhető kategóriában is visszavonhatatlanul felvette a kor kesztyűjét. Szinte az összes ma fellelhető digitális fotográfiai megoldás képviselteti magát. Ha nem a felvételezésben, akkor az utómunkában, de leginkább mind a kettőben. A lukkamerától a fénymásolóig, ami belefér (meglepő módon kevés volt a lomo hudens). A digitális montírozástól a kézzel színezésig, vagy a 70-es éveket idéző, kacsintó, vagy kebelfék ledobó képeslapok technikájától az imamalommá nyomorított nemtudommiig. A briliáns megoldásoktól a lerágott, ám újra gondolni próbált csontokig. A méltatlanul nem díjazottól a méltatlanul díjazottig… De ez mindig így van. Olyan zsűrit még nem hozott össze a sors játékos keze, amely minden nevező kedvére tudott volna tenni. (A közönségről nem is beszélve!) Olyat viszont összehozhatna, amelyik legalább a kiírásban lefektetetteket valamelyest figyelembe veszi. Had idézzem az egyszerűség és a változatosság kedvéért Dozvald János fotóírográfus művészünket:
„Jellegzetesen dominál itt is korunk egyik sajátos viselkedésbeli vonása: tök mindegy, mit írtak ki, mit várnak el, mi beadjuk, amink van. Azt, hogy kiírása végén jó munkát kíván - tehát eztán születő művekre céloz - Balla Gergely, őket ugyan nem zavarja.” (forrás: blogdogvagyok)
Szóval, ha a nevező veszi a bátorságot magának a kiírás lazán vevésére, legalább a zsűri ne tegye, vagy legyen a következő happening a fotózzamitésahogyakarsz témájában meghatározatlanítva. Vagy ez puffogás csak a részemről, mert a játékosságot elég szabadon lehet értelmezni? Úgy gondolom, nem elég, hogy a mű elkészültekor ronggyá játszotta magát az alkotója a különféle kütyüivel, ha a kimeneti oldalon hiányzik ugyanez a játékosság, vagy legalábbis valami esztétikai, gondolati tartalom. Öreganyám fülkagylója a fénymásolón (ez példa, nincs ilyesmi a kiállításon) barnítva, vélt esztétikai alakzatba erőltetve? Ugyanez visszafele is igaz. Lehetnek strandröplabdázás közben önfeledten szórakázó, mulatságos fölnőttek (ez is példa, ilyesmi sincs a kiállításon) a képen, ha az maga a dohos szagú retrográfia netovábbja. Az a gyanúm, hogy a tisztelt bírálók időnként elámultak egy-egy blikfangosnak ható bűvészkedés, vagy valamely patinás név láttán.



Az összkép mindezek ellenére egyáltalán nem siralmas, hiszen üdítően friss és szellemes munkák bővivel találhatók a fentebb bíráltak között. Örvendetes a sok fiatal és különösen az egyre több (figyelemre méltón kreatív) hölgy fotográfus. Sajátos világszemléletük képeiken (sokuktól) frissítőn ölt alakot. A fiatalos fricska meg remélhetőleg kitessékeli a tohonyosuló korosabb generációt hajdanvolt sikereinek egyre száradóbb pocsolyáiból. (Ing effektus!)
Nincs mese! A fotográfia kezdi ráállni a techno jövő felé vezető útra. Az esztergomiak kezdeményezése leginkább abban üdvös, hogy teret enged az alkotó fantázia és a technikai lehetőségek vadházasságainak. Ez a művészeti liberalizmus fontos ellenpont a természetfotó farizeussága és a sajtófotó sokszor kínosan naturális elvárásaival szemben. A látványos előre lépéshez azonban komplex szemléletváltásra van szükség, minden szinten. Ma nem az a Kép, ami a gomb lenyomásakor rákerül valamire, hanem egyre inkább az, ami abból lesz.
Ha az lesz…

Vajda János
A 17. Esztergomi Fotóbiennálé díjazottjai
    Borsay Márti A Nemzeti Erőforrás Minisztériumának fődíja
    Váradi Viktor A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének díja
    Telek Balázs A Kolta Galéria díja
    Drégely Imre Esztergom város díja
    Ember Sári A Morzsák Galéria díja
    Kovács Melinda Az Esztergomi Aqua Park díja
    Horváth Árpád A Magyar Fotóművészek Szövetségének díja
Megtekinthető: október 10-ig.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...