Dozvald János útja…
Bátor, vagy botor vállalkozás a magam részéről, még nem tudom, hogy egy remek tollú és szemű író-fotográfus kiállításának okán tollat ragadok? Dozvald János maga szokott azzal a szófordulattal élni, hogy az írók szerint ő inkább fotózzon, a fotósok szerint meg inkább írjon. Ismerve az emberek irigykedésbe hajló gyarlóságait, ez éles bizonyítéka annak, hogy mind a két önkifejezési formát jól míveli. Igyekszem tehát nem valamiféle versengésbe hajló írást kerekíteni a Tripont Galériában minap megnyílt, Út Önmagamhoz címmel jegyzett tárlatáról, és megpróbálom elkerülni a kettőnk között kialakult különös barátságnak adresszálható elfogultságot is. Ezt másként nem tehetem, mint saját szavainak tetemre hívásával.
A fotós körökben Doziként elhíresült művész így invitál Haláli dolgok című könyvének ajánlójában: „Ne a gyakorlatias elme hasznát keressük tehát ezekben az írásokban, hanem olyan szellemi kirándulást, amely megtornáztatja a képzeletünket, csapongván formák, színek, borongás és derű között.” Ez a meghatározás képeire is értelmezhető, és ahogy a könyvet sem a maga nevén, hanem a D-Vektor - Pesövé Ofszi szerzőpárossal jegyzi, képeihez is e kettős személyiség megértésén keresztül lehet eljutni. Pesövé a benne bujkáló, középiskolás korából eredeztethető gyermek. D-Vektor pedig egy meg sem született, tehát bévül elveszett tudós. Kölcsönhatásuk, vagy szimbiózisuk katalízise az a Dozvald János, aki e két álnév megett felfedezhető. Szárazon, keresetlenül, szarkasztikusan, ugyanakkor - őszintén megvallottan - az ő sajátos szemüvegén keresztül tekint a világra. Tudományos ábrándjait nem hagyja korlátozni mások gondolataival, ezért jelentheti ki bátran, hogy nem olvas, inkább gondolkodik. Csavaros logikáját, bonyolult elmeszáguldásait maga szerint is veszélyes lenne egyedül a publikum elé terelni, így van szükség az ofszis humorra - mégha az olykor akasztófáról leemelt is. Semlegesítő hatása kétségtelen.
A fotókat nézegetve világosodott meg bennem, hogy miért nem érdekelt eddig, hogyan tett szert saját magától - vagy akár másoktól - erre a két névre. Bármelyik kép előtt álltam is meg a húsz közül, nem a mindenki által érzékelhető valóság leképezésével szembesültem. És nem is a megszokott sajátosságú, egyedi valóságokéval. Dozvald nem tartja magát a „pillanat” fényképezőjének. Ez elég különös a pillanat művészeteként aposztrofált alkotó ágazat tekintetében, de a képek előtt megértjük, hogy miért hívja fel erre a figyelmünket a kiállítás felvezető szövegében. Sosem tetten ért történésről beszélhetünk képei kapcsán. Vagy előre átgondolt képi üzenetet valósít meg a stage-fotó keretén belül, vagy helyzeteket hoz össze különféle pillanatokból, és van, amikor a megtalált lehetőséget gondolja végig kínos alapossággal, és tálalja a saját keserű szájízével, öniróniával, maró és leleplező gúnnyal, vagy éppen lírával. Meg sem kérdezem, hogy mivégre a mérnöki precízséggel centrálissá komponált tájkép. („A végtelen paradoxonának feloldása”) Mire kell az építészeti struktúrába belezavaró digitális effekt? („D-vektor semlegesítése”) És el sem akarom olvasni a szinte homogén vörös felületbe forgatott, egyébként is szinte olvashatatlan szöveget! („Ne olvass, gondolkozz!”) Mert mindez együtt és külön-külön is a Dozi.
A nála meghatározó audiovizuális gondolkodás leegyszerűsítése. Természetesnek és valóságosnak hat. Nem keresem, hogy montázs-e a kátyúba ragadt KRESZ-tábla, mennyi trükk lehet a „H” betűt formázó aszfaltrepedések elrendeződésében, vagy hogyan került alakja a modern épület sivárságot jelentő tetejének szélére? A mások montírozásainál, a dekomponálásnál gyakorta érezhető izzadságszagnak nála nyoma sincs. A képek könnyedén elfogadhatók, mert valóságnak hatnak, még akkor is, ha semmi közük nincs, vagy csak nyomokban ahhoz. Dozvald Jánoshoz azonban annál több közük van. Hogyan értem ezt, hiszen természetes, hogy egy ismert kézjegyű művész attól az aki, hogy műveiben a rá jellemző egyediség a meghatározó. Nem ismétli önmagát. Sem témaválasztásaiban, sem képi megoldásaiban, még az utómunka során alkalmazott fogásokban sem. (Talán csak a földhözragadtságból elrugaszkodni vágyó „lábra vetődései” esetében, ám ezt is ötletekkel variálja.) Nem jellemző rá a fekete-fehér, meg a színes technika, mert akkor és úgy alkalmazza azokat, amikor szüksége van rá. Nem hatásvadászatból lesz valami egy- vagy sokszínű, netán színtelen, hanem minden esetben a gondolkodásra késztetés céljából. Mondhatnánk persze, hogy könnyű húsz képben nem ismételni önmagunkat. A rá jellemző őszinteséggel nem is kerüli ki ezt a buktatót. Húsz képre redukálni egy sokszorta nagyobb képanyagot, bizony nem lehetett könnyű helyzetben.
Lehet azt mondani, hogy nem egyszerű átlátni azon a szitán, amin keresztül a saját maga valóságát képekben (vagy szavakban) fogalmazva elénk vetíti. Ki lehet rá mondani, hogy még önleleplezéseiben is olyan tükröt tart elénk, amiben saját korlátaink felismerésére kényszerít, és ez sokszor kellemetlen lehet, amikor igaznak érezhetjük. Ez a „kellemetlen” d-vektori figura azonban egy lírára is érzékeny lelket takar, ami Pesövé Ofszi csibészes, vagy szarkasztikus humorán is túlmutat.
Melyik kép jelentheti számunkra leginkább a kiállítás címében foglalt út célját?
Talán a rettenetesen sűrű, kusza, szinte átláthatatlan állványerdőben elvesző, de mégis átderengő mesekék ég. Azt érzed, hogy át kell verekedned magad ezen a mechanikus trópusi útvesztőn, mert csak akkor érheted el a kitáruló tér kékbe festett végtelenségét. És ekkor már természetessé is válik, hogy kiállításának megnyitása közben önfeledten képbe csempészi a körülötte lévő közeget, beleértve a beszédét tartó művészbarátot is. Egyik írásának vastagon szedett felvezetésében mondja: „…az szinte bizonyos, hogy aki csak egyszer hal meg fenemód óvatos és unalmas alak.”
Kedves Barátom! Te vajon már hányszor… ?
Tripont Galéria (Budapest XI. Thán Károly utca 17.)
A kiállítás április 5-ig tekinthető meg.
Nyitva hétfőtől péntekig, 10-18 óráig.
Bátor, vagy botor vállalkozás a magam részéről, még nem tudom, hogy egy remek tollú és szemű író-fotográfus kiállításának okán tollat ragadok? Dozvald János maga szokott azzal a szófordulattal élni, hogy az írók szerint ő inkább fotózzon, a fotósok szerint meg inkább írjon. Ismerve az emberek irigykedésbe hajló gyarlóságait, ez éles bizonyítéka annak, hogy mind a két önkifejezési formát jól míveli. Igyekszem tehát nem valamiféle versengésbe hajló írást kerekíteni a Tripont Galériában minap megnyílt, Út Önmagamhoz címmel jegyzett tárlatáról, és megpróbálom elkerülni a kettőnk között kialakult különös barátságnak adresszálható elfogultságot is. Ezt másként nem tehetem, mint saját szavainak tetemre hívásával.
A fotós körökben Doziként elhíresült művész így invitál Haláli dolgok című könyvének ajánlójában: „Ne a gyakorlatias elme hasznát keressük tehát ezekben az írásokban, hanem olyan szellemi kirándulást, amely megtornáztatja a képzeletünket, csapongván formák, színek, borongás és derű között.” Ez a meghatározás képeire is értelmezhető, és ahogy a könyvet sem a maga nevén, hanem a D-Vektor - Pesövé Ofszi szerzőpárossal jegyzi, képeihez is e kettős személyiség megértésén keresztül lehet eljutni. Pesövé a benne bujkáló, középiskolás korából eredeztethető gyermek. D-Vektor pedig egy meg sem született, tehát bévül elveszett tudós. Kölcsönhatásuk, vagy szimbiózisuk katalízise az a Dozvald János, aki e két álnév megett felfedezhető. Szárazon, keresetlenül, szarkasztikusan, ugyanakkor - őszintén megvallottan - az ő sajátos szemüvegén keresztül tekint a világra. Tudományos ábrándjait nem hagyja korlátozni mások gondolataival, ezért jelentheti ki bátran, hogy nem olvas, inkább gondolkodik. Csavaros logikáját, bonyolult elmeszáguldásait maga szerint is veszélyes lenne egyedül a publikum elé terelni, így van szükség az ofszis humorra - mégha az olykor akasztófáról leemelt is. Semlegesítő hatása kétségtelen.
A fotókat nézegetve világosodott meg bennem, hogy miért nem érdekelt eddig, hogyan tett szert saját magától - vagy akár másoktól - erre a két névre. Bármelyik kép előtt álltam is meg a húsz közül, nem a mindenki által érzékelhető valóság leképezésével szembesültem. És nem is a megszokott sajátosságú, egyedi valóságokéval. Dozvald nem tartja magát a „pillanat” fényképezőjének. Ez elég különös a pillanat művészeteként aposztrofált alkotó ágazat tekintetében, de a képek előtt megértjük, hogy miért hívja fel erre a figyelmünket a kiállítás felvezető szövegében. Sosem tetten ért történésről beszélhetünk képei kapcsán. Vagy előre átgondolt képi üzenetet valósít meg a stage-fotó keretén belül, vagy helyzeteket hoz össze különféle pillanatokból, és van, amikor a megtalált lehetőséget gondolja végig kínos alapossággal, és tálalja a saját keserű szájízével, öniróniával, maró és leleplező gúnnyal, vagy éppen lírával. Meg sem kérdezem, hogy mivégre a mérnöki precízséggel centrálissá komponált tájkép. („A végtelen paradoxonának feloldása”) Mire kell az építészeti struktúrába belezavaró digitális effekt? („D-vektor semlegesítése”) És el sem akarom olvasni a szinte homogén vörös felületbe forgatott, egyébként is szinte olvashatatlan szöveget! („Ne olvass, gondolkozz!”) Mert mindez együtt és külön-külön is a Dozi.
A nála meghatározó audiovizuális gondolkodás leegyszerűsítése. Természetesnek és valóságosnak hat. Nem keresem, hogy montázs-e a kátyúba ragadt KRESZ-tábla, mennyi trükk lehet a „H” betűt formázó aszfaltrepedések elrendeződésében, vagy hogyan került alakja a modern épület sivárságot jelentő tetejének szélére? A mások montírozásainál, a dekomponálásnál gyakorta érezhető izzadságszagnak nála nyoma sincs. A képek könnyedén elfogadhatók, mert valóságnak hatnak, még akkor is, ha semmi közük nincs, vagy csak nyomokban ahhoz. Dozvald Jánoshoz azonban annál több közük van. Hogyan értem ezt, hiszen természetes, hogy egy ismert kézjegyű művész attól az aki, hogy műveiben a rá jellemző egyediség a meghatározó. Nem ismétli önmagát. Sem témaválasztásaiban, sem képi megoldásaiban, még az utómunka során alkalmazott fogásokban sem. (Talán csak a földhözragadtságból elrugaszkodni vágyó „lábra vetődései” esetében, ám ezt is ötletekkel variálja.) Nem jellemző rá a fekete-fehér, meg a színes technika, mert akkor és úgy alkalmazza azokat, amikor szüksége van rá. Nem hatásvadászatból lesz valami egy- vagy sokszínű, netán színtelen, hanem minden esetben a gondolkodásra késztetés céljából. Mondhatnánk persze, hogy könnyű húsz képben nem ismételni önmagunkat. A rá jellemző őszinteséggel nem is kerüli ki ezt a buktatót. Húsz képre redukálni egy sokszorta nagyobb képanyagot, bizony nem lehetett könnyű helyzetben.
Lehet azt mondani, hogy nem egyszerű átlátni azon a szitán, amin keresztül a saját maga valóságát képekben (vagy szavakban) fogalmazva elénk vetíti. Ki lehet rá mondani, hogy még önleleplezéseiben is olyan tükröt tart elénk, amiben saját korlátaink felismerésére kényszerít, és ez sokszor kellemetlen lehet, amikor igaznak érezhetjük. Ez a „kellemetlen” d-vektori figura azonban egy lírára is érzékeny lelket takar, ami Pesövé Ofszi csibészes, vagy szarkasztikus humorán is túlmutat.
Melyik kép jelentheti számunkra leginkább a kiállítás címében foglalt út célját?
Talán a rettenetesen sűrű, kusza, szinte átláthatatlan állványerdőben elvesző, de mégis átderengő mesekék ég. Azt érzed, hogy át kell verekedned magad ezen a mechanikus trópusi útvesztőn, mert csak akkor érheted el a kitáruló tér kékbe festett végtelenségét. És ekkor már természetessé is válik, hogy kiállításának megnyitása közben önfeledten képbe csempészi a körülötte lévő közeget, beleértve a beszédét tartó művészbarátot is. Egyik írásának vastagon szedett felvezetésében mondja: „…az szinte bizonyos, hogy aki csak egyszer hal meg fenemód óvatos és unalmas alak.”
Kedves Barátom! Te vajon már hányszor… ?
Vajda János
Dozvald János: Út ÖnmagamhozTripont Galéria (Budapest XI. Thán Károly utca 17.)
A kiállítás április 5-ig tekinthető meg.
Nyitva hétfőtől péntekig, 10-18 óráig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése