Vajda János írása a Kísérleti Adás számára
A „Mester” és tanítványai Costa Rica-ban/ról
Gaál Péter, Lukács Gábor és Zsila Sándor természetfotó-kiállítása
a Magyar Természettudományi Múzeum kupolacsarnokában
A csarnokba belépve a zöld összhatás érinti meg a látogatót. Azt hihetnénk, ez a kupola alá helyezett, kissé idétlenül ható, mű Afrika-tó miatt van, de ahogy átfogó látványt nyer az ember a képek összességéről, rájön, hogy a zöld a falakon van erőteljes túlsúlyban. Így lehet szembesülni az első egységességgel.
Képenkénti nézőtávolságba lépve aztán a zöldekből előbújnak a különféle egyéb színek is, madarak, soklábúak és a megnyitó ceremóniáig (számomra legalább is) ismeretlen emlős, az ormányos medve képében. Nagyon szép, hallani innen is, onnan is, és valóban az. Professzionális felvételezés, igényes utómunka, szakszerű nyomatok és szembarát (no glass) installáció. Második egységesség! Amikor azonban ez a lepel lehullik, meg is fogalmazódik - legalább is bennem: mi a szép? A kép, vagy amit ábrázol? Ez a kérdés örök, különösen, ha a természetről van szó.
Szóval látható itt mindenféle színes madár a papagájoktól kezdve a keselyűkön át a kolibrikig elég sok megjegyezhetetlen nevű is, a hangya is bekerült az objektív látószögébe. Futott nekik vízen a gyík is, kicsit ugyan messzebb és nem olyan szép fényben, mint sok már látott ilyen fotón, de ez az övék, ezért is mentek ki, még szép, hogy megmutatják nekünk. Ki ne lenne rá büszke? Az ormányos medve is áldozatául esett a bonyolult távvezérelt technikának és nem kerülhette el a képre kerülést, még többedmagával, álmából felriasztva és röptében sem. A többi, mint például egy zöld kígyó, hab a tortán. Mind tökéletes élességben, színben, még kompozícióban is. Harmadik egységesség! Ha erről az oldalról nézzük, a rendelkezésre álló időt maximálisan kihasználták. Nekem a röptében elkapott nagyorrú maradt meg leginkább az emlékezetemben, még úgy is, hogy leszámítom azt az erőfeszítést és technikai hókusz-pókuszt, ami kellett a megörökítéséhez. Ennek a látványa érdekes, a laptopról meg igazán nem lehetett egyszerű feladat a megfelelő pillanatban megnyomni a Ctrl+E-t (vagy valami mást). Mindenesetre kezdem megérteni a lomográfusok hitvallását. A trend mellett ez lehet valamiféle abszurd véleménynyilvánítás is a technokratizmusba bonyolódó fotográfiával szemben. Nem vagyok semmi új ellenzője, magam sem tudom ma már digitális gép és PC nélkül elképzelni a fotózási mániámat. Amikor azonban a technika kerül előtérbe és elveszik mögötte a fotográfia lényege, a kép, ellenérzéseim kerekednek. Még a repülő medve kapcsán is. Ilyet már láttunk Forrásy Csabától harminc évvel ezelőtt. Igaz csak egy pele, ráadásul hazai, de beleugrik az analóg diába a fénycsapdák jóvoltából kioldott fényképezőgép és vaku kereszttűz által leképezve. A maihoz képest ósdinak számító eszközigény miatt azonban sokkal több megismerő és előkészítő időbe került a kép. A diával sem úgy spórolt az ember, ahogy ma a GB-okkal (nem). Emberibb és természetközelibb az egész háttér, s így számomra is értékesebb.
Másfelől, minden irigységtől mentesen, csak fel kell tennem a kérdést, hogy az anyag megérdemli-e a NKA támogatását és a különleges, sokak számára elérhetetlen kiállítási helyet? Az előbbiét a nemzeti kultúra okán, a másikat pedig, (ugyancsak a nemzet) természettudományos érintettsége miatt. Bőven elég lenne egy közművelődési intézmény kiállítóterme, meg néhány internetes képgaléria, uram bocsá', a későbbiekben fotóalbum. A miattuk kieső anyagi terheket meg akár a kiállítók is hozzá tehették volna a saját forrásaikból, ha már az útra tellett.
A beavatatlanok számára nem feltétlen érthető bejegyzés címből felvetődő kérdésre még válaszolnom kell. A szerzőhármasból Zsila Sándor fotóművész-természetfotós mellett a másik két ifjú fotográfus az előbbi Fotósulijának hallgatója. Sanyi fotózási stílusát elég jól ismerem, sokra is tartom. Ha nincs is aláírva egy kép alá a neve, elég sok közül felismerem a szeme nyomát. Itt viszont le kellett pillantanom a képek alá, nemcsak az ábrázolt faj neve, hanem a szerző beazonosítása miatt is. Ennek a kiállításnak a - minden tekintetben - egyforma képminősége kikerülhetetlenül teszi fel a kérdést: a tanítványok nőttek fel a mesterhez, avagy a körülmények igazították a mesteri szintet a tanítványokéhoz? Ebben nem kívánok állást foglalni, mindenki döntse el maga, ha ellátogat a múzeumba. Mert azért érdemes…
Gaál Péter, Lukács Gábor és Zsila Sándor természetfotó-kiállítása
a Magyar Természettudományi Múzeum kupolacsarnokában
A csarnokba belépve a zöld összhatás érinti meg a látogatót. Azt hihetnénk, ez a kupola alá helyezett, kissé idétlenül ható, mű Afrika-tó miatt van, de ahogy átfogó látványt nyer az ember a képek összességéről, rájön, hogy a zöld a falakon van erőteljes túlsúlyban. Így lehet szembesülni az első egységességgel.
Képenkénti nézőtávolságba lépve aztán a zöldekből előbújnak a különféle egyéb színek is, madarak, soklábúak és a megnyitó ceremóniáig (számomra legalább is) ismeretlen emlős, az ormányos medve képében. Nagyon szép, hallani innen is, onnan is, és valóban az. Professzionális felvételezés, igényes utómunka, szakszerű nyomatok és szembarát (no glass) installáció. Második egységesség! Amikor azonban ez a lepel lehullik, meg is fogalmazódik - legalább is bennem: mi a szép? A kép, vagy amit ábrázol? Ez a kérdés örök, különösen, ha a természetről van szó.
A természetfotó (sok egyéb ágazattal egyetemben) eredendően alkalmazott műfaj, amin belül azonban születhetnek művészi értékű alkotások is. A „jaj, de szép” felkiáltást elég gyakran lehet hallani a nyilvánosság elé kerülő természeti képekkel kapcsolatban. A laikus szemlélőnek mindegy, hogy egy egzotikus tájjal, állattal, növénnyel néz szembe egy számára ismeretlen látványon keresztül, vagy egy ismertet lát költőien, vagy egyedien - addig nem látott módon - megfogalmazva. Az osztályzat mindegyikre ugyanaz: szép! Aki azonban kényes szemmel néz ezekre, annak az előbbi kategória az alkalmazásnak alárendelt technika (fordítva is igaz), míg a másik a vizuális érzékenységgel megtöltött KÉP, azaz, művészet! A Himalájáról, Afrikából, meg innen-onnan-amonnan - jut eszembe, Costa Rica-ból - hazahozott, jól sikerült képek biztos népszerűségre számítanak, hiszen olyasmikről láthatjuk, ahová nekünk nem biztos, hogy szerencsénk lesz eljutni. Azt szoktam mondani, hogy azt tartom igazi tájfényképésznek, aki itthon fotózik jó tájképeket, mert sokkal nehezebb. Nemcsak azért, mert kevés a lélegzetelállító látványban tobzódó hely, hanem azért is, mert még abban is újat kell mutatni.Ezen a kiállításon alig látható tájkép, talán három vagy négy. Ebből rögtön le is mérhető, hogy a szerzők elsősorban az egzotikus élővilág leképezésében voltak érdekeltek. (Ez Gaál Péter ismertető beszédében aztán bizonyosságot is nyert.) Az áhított keselyű, levélvágó hangya, vízen futó gyík és ormányos medve utáni kutakodás, majd a fényképezések technikai körülményeinek kialakítása mellett nem juthatott sok idő a tájfotózáshoz elengedhetetlen lelki elmélyülésre. A többire azonban igen, és nemcsak idő, hanem a méregdrága, csúcs felvételezési technika mellett sok egyéb, legalább olyan drága kiegészítő kibernetikai alkalmazás is. Erről is hallottunk: a 25 kg fotófelszerelés mellett rádió adóvevő, Wi-Fi biztos laptop, internet kapcsolat a fényképezőgép és ez között, valamit erről vezérelt szervomotoros állványzat és expozíció, és még a lapos topon ellenőrizhető kamerakép is. Az ember még hozzáveszi a feltehetőleg nem túl olcsó repülőjegyet és a kétheti kint tartózkodás költségeit, elkönyvelhetjük, ez a professzionális szintű természetfényképezés, főleg külföldön, bizony nem a létminimum közelében élők „szórakozása”. Ez is lehet az ámulat/irigység egyik kiváltó okozata.
Szóval látható itt mindenféle színes madár a papagájoktól kezdve a keselyűkön át a kolibrikig elég sok megjegyezhetetlen nevű is, a hangya is bekerült az objektív látószögébe. Futott nekik vízen a gyík is, kicsit ugyan messzebb és nem olyan szép fényben, mint sok már látott ilyen fotón, de ez az övék, ezért is mentek ki, még szép, hogy megmutatják nekünk. Ki ne lenne rá büszke? Az ormányos medve is áldozatául esett a bonyolult távvezérelt technikának és nem kerülhette el a képre kerülést, még többedmagával, álmából felriasztva és röptében sem. A többi, mint például egy zöld kígyó, hab a tortán. Mind tökéletes élességben, színben, még kompozícióban is. Harmadik egységesség! Ha erről az oldalról nézzük, a rendelkezésre álló időt maximálisan kihasználták. Nekem a röptében elkapott nagyorrú maradt meg leginkább az emlékezetemben, még úgy is, hogy leszámítom azt az erőfeszítést és technikai hókusz-pókuszt, ami kellett a megörökítéséhez. Ennek a látványa érdekes, a laptopról meg igazán nem lehetett egyszerű feladat a megfelelő pillanatban megnyomni a Ctrl+E-t (vagy valami mást). Mindenesetre kezdem megérteni a lomográfusok hitvallását. A trend mellett ez lehet valamiféle abszurd véleménynyilvánítás is a technokratizmusba bonyolódó fotográfiával szemben. Nem vagyok semmi új ellenzője, magam sem tudom ma már digitális gép és PC nélkül elképzelni a fotózási mániámat. Amikor azonban a technika kerül előtérbe és elveszik mögötte a fotográfia lényege, a kép, ellenérzéseim kerekednek. Még a repülő medve kapcsán is. Ilyet már láttunk Forrásy Csabától harminc évvel ezelőtt. Igaz csak egy pele, ráadásul hazai, de beleugrik az analóg diába a fénycsapdák jóvoltából kioldott fényképezőgép és vaku kereszttűz által leképezve. A maihoz képest ósdinak számító eszközigény miatt azonban sokkal több megismerő és előkészítő időbe került a kép. A diával sem úgy spórolt az ember, ahogy ma a GB-okkal (nem). Emberibb és természetközelibb az egész háttér, s így számomra is értékesebb.
Másfelől, minden irigységtől mentesen, csak fel kell tennem a kérdést, hogy az anyag megérdemli-e a NKA támogatását és a különleges, sokak számára elérhetetlen kiállítási helyet? Az előbbiét a nemzeti kultúra okán, a másikat pedig, (ugyancsak a nemzet) természettudományos érintettsége miatt. Bőven elég lenne egy közművelődési intézmény kiállítóterme, meg néhány internetes képgaléria, uram bocsá', a későbbiekben fotóalbum. A miattuk kieső anyagi terheket meg akár a kiállítók is hozzá tehették volna a saját forrásaikból, ha már az útra tellett.
A beavatatlanok számára nem feltétlen érthető bejegyzés címből felvetődő kérdésre még válaszolnom kell. A szerzőhármasból Zsila Sándor fotóművész-természetfotós mellett a másik két ifjú fotográfus az előbbi Fotósulijának hallgatója. Sanyi fotózási stílusát elég jól ismerem, sokra is tartom. Ha nincs is aláírva egy kép alá a neve, elég sok közül felismerem a szeme nyomát. Itt viszont le kellett pillantanom a képek alá, nemcsak az ábrázolt faj neve, hanem a szerző beazonosítása miatt is. Ennek a kiállításnak a - minden tekintetben - egyforma képminősége kikerülhetetlenül teszi fel a kérdést: a tanítványok nőttek fel a mesterhez, avagy a körülmények igazították a mesteri szintet a tanítványokéhoz? Ebben nem kívánok állást foglalni, mindenki döntse el maga, ha ellátogat a múzeumba. Mert azért érdemes…
Vajda János
A kiállítás október 31-ig tekinthető meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése