2 A kép státusának változása
2.4 A fotográfia objektivitásába vetett hit
Az embernek a fotográfiai kép hitelességébe, objektivitásába vetett bizalmát az adja, hogy egyrészt annyira tud hasonlítani a valósághoz, mint semmilyen más képkészítési technikával alkotott kétdimenziós látvány. Másrészt, aki apparátussal – tehát a fényképezőgép bonyolult automatikájával – áll szemben, bárki legyen is az, black box-szal áll szemben, amelyet képtelen áttekinteni. A képkészítési folyamatnak azt a szakaszát hívjuk így, amiben az „input” és az „output” között valami történik a képpel a „fekete doboz”-ban. A black box szövevényessége megrészegíti a fotóamatőröket – a fényképésszel ellentétben, aki pont ebben a bonyolultságban látja a kihívást. A megrészegült amatőr-knipszelés beláthatatlan méretű, öntudatlanul előállított képfolyammá válik. Így táplálja a fotóipart a neki folyamatosan visszacsatoló fotóamatőr és fényképész magatartása.
A legtöbb ember számára könnyű út egy fotó alapján megítélni önmagát és világát, pedig a legtöbb fotográfia csak a külsőt adhatja vissza hitelesen, de azt sem olyan nagy biztossággal. A látvány fotografikai prezentációjának egyik legfontosabb eleme a döntésnélküliség: mint a szemlélődő döntési munkájának végeredménye, a fotóapparátus számára nem létezik. A fotóapparátus elsősorban technikai felületeket hoz létre, ahol a visszavert fény optikai mintázata rögzül. Nincsenek hangsúlyai, vizuális döntései – tehát ideológia nélküli.
A mai, posztmodern korszakban a valóság képekké való átváltozása, az idő örökös jelenek sorozatává való széttöredezése jellemzi társadalmunkat. A vizualitás, a vizuális jel, kommunikáció – az elektronika és különböző bonyolult apparátusok, gépek, technikai vívmányok révén – leegyszerűsödött. Az ember vizuális jegyeinek előjele fokozott figyelmet kapott. Ez döntő befolyással van kultúránkra, életmódunkra, civilizációnkra. A képeknek „térképnek kellene lenniük, és tapétává lesznek.”
Susan Sontag megállapítása szerint bármely jelenség megváltoztatásának megszokott velejárója lett, hogy lefotózzák. Ennek hátrányaként egy példát hoz fel, miszerint 1880-ban Jacob Riis fotográfus egy New York-i nyomornegyedről, a Mulberry Street-ről készített fényképsorozatot (3. ábra). Roosevelt elnök reakciója az volt, hogy leromboltatta a negyedet, lakóinak új lakást adott – részben megoldotta a problémát, ugyanakkor az összes többi nyomornegyed érintetlen maradt.
A fotó néhány esetben a művészet és a tudomány határára kerül. Objektivitásába vetett hitünket jól példázza az az 1937 és 1942 közötti Farm Security Administration (FSA) nevű program, amely Közép-nyugat Amerika vidéki lakosságának nyomorúságát kívánta feltérképezni. A szociáldokumentarista megközelítés, amely egy meghatározott, elsősorban a második világháború előtti fotográfiai stílusra volt érvényes, leginkább az FSA fényképészeire jellemző. Amikor Rooseveltet 1932-ben az USA elnökévé választották, a gazdasági világválság szörnyű következményeivel kellett szembenéznie. Új kormányzati struktúrát hozott létre a válság leküzdésére. Az egyik válságkezelő szervezet az FSA volt, amely támogatta a mezőgazdasági termények árát, a farmereket vetőmaggal, gépekkel látta el. A szervezet egyik osztálya az amerikai agrárlakosság életkörülményeinek dokumentálásával foglalkozott. A nagy mennyiségű dokumentációs munkában kiváló fotósok vettek részt. Munkájukból 75 ezer felvétel maradt meg (becslések szerint 130-270 ezer között lehetett az elkészített felvételek száma). Az FSA megbízásából 1935 után keletkezett képek megismételhetetlen kor- és társadalomrajzok. Bár mindegyik riportert a saját szubjektív élményei vezették, a képek összességében a társadalmi helyzet teljes panorámáját tárták fel és siettették az Amerikában végbement gazdasági, társadalmi, politikai reformokat. Mivel az FSA pénzügyi forrásait a második világháború „elszívta”, a szervezet működése 1942-ben megszűnt. Elmer Johnson, Dorothea Lange és Edwin Locke, az FSA-ban részt vevő fotográfusok képeiből láthatunk néhányat. (4., 5., 6. ábra)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése