Egy kis „kóstoló” az idei Rivalda Fesztiválról
A „Rivalda Fesztivál” egy remek kezdeményezés a Thália színház részéről: néhány vidéki város színházának egy-egy előadását meghívják, hogy a budapesti közönség is megismerkedhessen ezekkel a darabokkal, feldolgozásokkal. Így sikerült nekem is megtekintenem négy érdekes előadást is.
Lássuk, mi is került ezúttal képzeletbeli „menükártyámra”: „előételként” Shakespeare-től a Lear király, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadásában; ezt követte Kosztolányi Dezső Édes Annája a Szegedi Nemzeti Színház társulatának tolmácsolásában; Gogoltól „A revizort” a debreceni Csokonai Színház művészei mutatták be, és végül – mintegy desszertként az étkezés végén – egy Molnár Ferenc darabbal, „Az üvegcipővel” zárult számomra az idei „rivaldázás”, a szolnoki Szigligeti Színház színrevitelében.
A Lear király kissé nehéznek bizonyult, meg is feküdte nemcsak az én, de érzésem szerint sok más néző gyomrát is. Eleve nem egy könnyű témájú darab, s modern feldolgozást ígértek a róla szóló kritikák, de amit láttunk, azt sajnos az öltönyt sportcipővel viselő úriemberhez tudnám hasonlítani: a végeredmény sem ez, sem az. A dráma szövegét állítólag átdolgozták és a mai beszélt nyelvhez frissítették, de ebből vajmi keveset lehetett észrevenni, a nyelvezet továbbra is nehézkesnek, régiesnek hatott. Ezzel éles kontrasztot mutattak az egyébként jól megválasztott jelmezek és a már sokkal kevésbé jól megkonstruált díszlet. A remek színészi játékot (elsősorban Horváth László Attilát, mint Lear királyt, Kuthy Patríciát, mint Cordeliát és egy személyben udvari bolondot illetve a Kent grófot játszó Fazekas Istvánt emelném ki) sajnos agyoncsapta a vontatott, sokszor felesleges ismétlésekkel elnehezített rendezés. Főként az utolsó felvonás volt zavaróan fárasztó és unalmas, nem csak az előadás relatív hosszú volta miatt (több, mint három órán át tartott), hanem mert ha már egyszer láttuk – és megértettük -, hogy Lear megőrült, kirohant az erdőbe és bolyong a viharban, akkor minek ezt a témát még kétszer előhozni és azzal untatni a nézőt, amit egyszer már látott, megértett és átérzett? Az unásig ismételt elemek megszakítják az előadás varázsát és rontják a történet átélhetőségének esélyét. Nem volt egészen tiszta az sem, hogy a vihar kitörését miért pont három tucat felfüggesztett hokedli egyidejű leejtésével kell érzékeltetni, melyek azután gátolják a színészek szabad közlekedését a színpadon? Aztán pedig – ha esetleg valakinek nem lett volna elég a hokedlis jelenet egyszer - a következő felvonásban megjelenik ugyanezen elem pepitában: a sarokba tornyozott hokedlik hirtelen felrugásával s még további rugdosásával lehet csak kifejezni a szereplőkben dúló felgyülemlett indulatot? Összességében kissé keserű szájízzel távoztam; többet vártam ettől az előadástól.
Újult erővel s ismételten nagy reményekkel ültem be a Thália nézőterére a rá következő nap estéjén a menü szerint következő „levesre”, ám az Édes Anna sem váltotta be a hozzá fűzött és egész sokáig görcsösen fenntartott reményeket. Kifejezetten jó volt a díszlet, bár sokaknak talán túlzottnak tűnhetett a színpad zsúfoltsága, nézetem szerint azonban ez szándékos volt, a kitömött állatok, a sok bútor, a zongora és a föntről a térbe belógatott dísztárgyak sokasága remekül érzékeltette Vizyék (Borovics Tamás és Danis Lídia) nagypolgári, „úrhatnám” életmódját. Jó ötlet volt az is, ahogy a darabot keretbe helyezték: Édes Anna (Gidró Katalin) a tárgyaláson „felelget” (inkább csak fejmozdulatokkal, semmint élőszóval) a hátulsó paneleken megháromszorozottan kivetített bírónak (Jakab Tamás), s maga a történet gyakorlatilag az ő emlékeinek felidézése. Viszont ha ez így van, akkor kicsit furcsán hat, amikor hangosbeszélőn időnként hallhatjuk a Vizy házaspár gondolatait – ezek csak nincsenek Anna emlékei közt? Ez azonban még nem volna akkora baj, sokkal inkább az viszont a vontatottság, az unos-untalan hosszú másodpercekre elsötétülő színpad s az ezalatt lejátszott egyhangú csellóakkordok. A nézőtéren ásítozni kezdenek, többen az órájukra pillantanak – ez megengedhetetlen egy lélektani krimi előadásán. Újra megélénkül az érdeklődés, amikor Patikárius Jancsi (Pataki Ferenc alakításában) jelenik meg a színen. Sajnos hamar tovaszáll az illúzió: bár először – sőt, talán még másodszor is – derültséget vált ki az angolt törve, szó szerinti kiejtéssel beszélő, s Annára ezzel hatni próbáló szépfiú rámenős humora, no de az egész felvonásban mindössze ezzel a humorral operálni, de ezt aztán jó sokszor elsütni? Nem igazán vált be. Végül a közönségesség szintjére csúszó szerelmi jelenetek az első felvonás végén sem győztek meg arról, hogy érdemes volna ezt az előadást végignézni.
Ilyen felvezetés után kissé gyanakodva vártam a „főételt”: „A revizort”, de megsajnálhatott a jó sors, mert ezúttal nem kellett csalódnom. Gogol sajátos humorán túl a rendezőé (Vladiszlav Troickijé) is kiérezhető volt a darab színrevitelében. A darab az álmos orosz kisváros első emberének (Varga József) és családjának ájtatos, szeretetteli családi reggelijének képével indul. (Ez a kép nincs benne az eredeti szövegben, de nagyon jól példázza az álszenteskedést, majd annak lassú lelepleződését a darab folyamán.) Nemsokkal ezután a polgármester fülest kap, hogy hamarosan revizor érkezik hozzájuk, aki azonban nem fedi majd fel kilétét. Ez már meg is adja a lehetőséget a bonyodalomra, ami nem is várat sokat magára: a városka két ügyeletes balekja – Dobcsinszkij (Vranyecz Artúr) és Bobcsinszkij (Dánielfy Zsolt) földesurak egy épp a helyi fogadóban megszállt pétervári dőzsölő, minden pénzét elszórakozó fiatal hivatalnokban vélik felfedezni az „álruhás” revizort. Hlesztakov, az aranyifjú (Mészáros Tibor) nem is ellenkezik sokat, sőt, szívesen éli bele magát a megvesztegethető revizor szerepébe. Hogyisne tetszene neki a helyzet: etetik-itatják, szórakoztatják, s ráadásképp a polgármester kikapós, kacér felesége (Ráckevei Anna) és szűzies, gazdag férj után ácsingózó leánya egyméssal versengve dongják körül – közülük ez utóbbinak később házasságot is ígér –, s hamar rájön, hogy a helyiek szívesen „kölcsönöznek” neki egy kis pénzmagot, mellyel egykettőre megoldódnak az apai juttatásait már rég eldorbézoló fiatalember anyagi gondjai. A darab fénypontja az a jelenet, melyben az álrevizor nem csak, hogy megkopasztja, de fényképész hobbijának hódolván nevetségesebbnél-nevetségesebb pozitúrákban fotóalanynak is használja a város hülyére vehető vezetőségét, akik még örülnek is, hogy ennyivel megússzák a revizori ellenőrzést, s nem kell bemutatniuk gyászos működésük eredményét a város kórházának, iskolájának és egyéb intézményeinek élén. A nevetséges helyzetek fokozatosan csapnak át az eredeti, gogoli művet is meghaladó szintű groteszk szituációkba: a város előkelői egyre megalázóbb helyzetekbe kényszerülnek, a tanfelügyelőnek obszcén képesújsággal kell fotózkodnia, a közjótékonysági intézmények főgondnokáról pedig teljesen lecsupaszítva, kiszolgáltatott pózban készít enyhén szólva kompromittáló felvételeket az ál-revizor. A feszültség a darab végére már szinte kézzel foghatóvá válik: a polgármester álarca lehullik, láthatóvá válik nagyravágyása és környezete iránt táplált lenézése, mikor ő és családja lányuk közelgő házasságának hozadékaként leendő pétervári életükről ábrándoznak, mindenki gratulál nekik – s ekkor pukkan ki az órák óta fújt buborék.
Magával ragadó a színészek játéka, a rendezés pedig bravúros: sokat sejtet, mégsem árul el időnek előtte semmit sem; a tempó mindvégig gördülékeny, feszes illetve lassú, ahol kell, de ezeknél a jeleneteknél is érezhető a szándékoltság.
A Fidelio rövid bevezetője szerint a rendező, Vlad Troickij – aki nem mellesleg a kijevi színház igazgatója is –, különleges érzékenységgel képes mind a klasszikus, mind a modern szerzőket színpadra állítani, s ez az állítás igaznak bizonyult. Az előadás több, mint három órája alatt egyszer sem érződött vontatottság vagy unalom, végig képes volt fenntartani az érdeklődést, a figyelmet, s Gogol groteszk humora éppúgy átjött, mint az orosz kisvárosi lét sivársága, az elvágyódás valami nagyobb, szebb, mozgalmasabb életbe. Ezzel hát bizonyságot is nyert, hogy egyáltalán nem a mű hosszától függ, meddig „bírja” a közönség. Ám önkéntelenül is felmerült bennem a kérdés: vajon miért csak egy külföldi rendező tudja ezt kihozni vidéki színtársulatunkból? Mert az a többi színdarabnál is világos volt, hogy színészi tehetségből jutott bőven vidékre is, nem azzal van a probléma. Hanem, hogy nálunk talán nem teremnek hasonló kvalitású rendezők, akik össze tudnák egyeztetni a jól ismert darabok hagyományos megvalósítását a mai kor elvárásaival, s annak megfelelően frissíteni az előadásmódon?
Kíváncsian vártam a „desszertre”, s Szigligeti Színház társulatának előadása nem is okozott ez ügyben csalódást: a tartalmát tekintve habkönnyű szórakozást ígérő Molnár Ferenc darab – Az üvegcipő – színrevitele valóban egy könnyű, habos süteményre hasonlított leginkább. Kellemes és élvezetes volt „fogyasztás közben”, nem feküdte meg a gyomrot, másnapra akár el is lehetett felejteni, avagy a kellemes, humoros részeket felidézni – kinek-kinek saját ízlése szerint.
Molnár Ferencet igencsak érdekelhette a cselédlányok szerelmi élete, hisz ebben a történetben is (akárcsak a „Liliom” című, közkedvelt művében) egy cserfes és életrevaló kis cselédlány – Irma (Molnár Nikolett) – a főszereplő, aki reménytelenül szerelmes gazdasszonyának jövendőbelijébe, Sipos úrba. Ezt a szerepet mintha csak ráöntötték volna Molnár Lászlóra, oly kiválóan alakítja a mogorva, ám mégis lágyszívű asztalost. Radó Denise pedig Adél, az édesen-keserű, kissé számító, saját és mások érzelmeit semmibevevő, a fiatalabb férfiért (Császár Pálért) rajongó szerelmi fellángolás – s az emiatti esetleges nevetségessé válás – elől albérlőjével, Sipossal való látszatházasságba menekülő, elkeseredett panziótulajdonos hölgy szerepében remekel.
Az előadás műfajilag leginkább a manapság oly kedvelt - és követelt - „népszínműként” sorolható be. Kedves, aranyos, szívet melengető a színészi játék könnyed humorral fűszerezve, bár az előadásmód időnként túl modoros, főleg a Császár Pált játszó színésznél. Ezen kívül azonban minden terv szerint haladt, a művet végig élvezetesen és pattogósan vitte színre Kiss József rendezésében a szolnokiak társulata. Aki egy könnyed kikapcsolódásra vágyott, az nem csalódott a Szigligeti Színház előadásában.
A kínálat és a színvonal is meglehetősen vegyes volt a Thália idei válogatásában, az én képzeletbeli menüm azonban végső soron „megérte az árát”, sokféle variációt felsorakoztatott: a fanyartól kezdve a kissé sótlanon át az egészen fantasztikus „ízekig”. Jövőre tehát szívesen veszek majd újabb kóstolót, más összetevőkkel, de ugyanitt: a Rivaldán.
Szondy Melinda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése