„Molnár Ferenc: Liliom” című műve a Csiki Játékszín előadásában
A Thália Színház szervezésében, a Határtalan Színházi Szemle keretein belül volt látható több olyan határontúli, magyar nyelvű előadás, melyeket a budapesti közönség számára is bemutatásra érdemesnek tartottak a szervezők. Így került színre április 13-án este a csíkszeredai Csiki Játékszín előadásában Molnár Ferenc: Liliom című műve.
Bár ezt a darabot Budapesten csak aznap este lehetett látni, mégsem volt egetrengető az érdeklődés. A nézőtér utolsó néhány sorában alig páran ültek. Az előadás kezdetéig Karádi Katalin bársonyos hangját és örökzöld dallamait hallgathattuk illetve az el nem függönyzött színpadon található visszafogott díszletezés szemlélésében merülhettünk el.
Az előadás első negyedórájában a színpadon alig volt fény, a nézőtér viszont teljesen kivilágítva maradt – mintha a színpad a nézőtér, s a szereplők valójában mi, nézők lennénk, ez először valamiféle trükknek tűnt. Bár idővel levették a nézőtérről a díszkivilágítást, a furcsa világításkezelés az előadás hátralévő részében is hasonlóan folytatódott, ami egy idő után kifejezetten zavaróan hatott és sajátosan kellemetlen hangulatot keltett. A második felvonás nagy részét alig lehetett látni, mert a színpad sem volt rendesen megvilágítva és már a nézőtér sem. (A világítás ezen sajátos megkoreografálásának felelősét sajnos elfelejtették megemlíteni a színlapon.)
A zavaró tényezők száma azonban nem merült ki ennyiben. A Hollundernéhez fénykepezkedésre érkező nagy számú szereplők hadának sürgése-forgása, illetve magának Hollundernénak és „stúdiójának” szinte állandó színpadi jelenléte azt a hatást keltette, mintha ő illetve maga a fényképész mesterség legalább annyira fontos eleme lenne a darabnak, mint a címszereplő semmirekellő csibésznek, Liliomnak és Julinak, az egyszerű mindeneslánynak feszült kapcsolata. Így amikor a kezdő jelenetben Juli és barátnője, Mari a körhinta tulajdonosnőjével, Muskátnéval pörlekednek. alig hallani a párbeszédet a fényképész-stúdióból átszüremlő zajok miatt. A fényképésznő a későbbiekben is szinte állandóan jelenlévő mellékszereplője a színdarabnak, de a többiektől jobbára függetlenül „háttér-játszik” - a színpadi előterében. A díszleteket tekintve is a fényképész stúdió a darab leggondosabban megjelenített részlete, a többi kellék súlytalan, elvész a térben.
Ezeket a zavaró tényezőket talán még feledtethette volna a hangsúlyos, átütő erejű színészi játék, de sajnos nem így történt. A Liliomot játszó Veress Albert kisstílű, közönséges alakot jelenített meg, nem tudtam benne felfedezni a figurában rejlő fantasztikus kisugárzású férfit, akiért nem csak a cselédlányok bolondulnak, hanem még a tehetős körhinta-tulajdonosnő, Muskátné is elveszti a fejét. Míg az előadás első felvonásában adja a rámenős nagyszájút, a második felvonásban Ficsúrral (Kosztándi Zsolt) szemben átesik a ló túlsó oldalára és szürke, ijedt kisegérként viselkedik a rablás tervezgetésekor. Nem érzékelhető, hogy Liliomak a lehetséges gyilkosság erkölcsi dilemmát jelentene, inkább mintha egyszerűen csak beijedt volna a következményektől, ha netalántán mégis balul sülne el a terv.
Juli figurája is hasonlóan kidolgozatlan volt Benedek Ágnes előadásában. Túlzásbavitten egyszerű viselkedésű és gondolkodású cselédlányt alakított; erőltetett volt az ízes beszéd is és általában túljátszottan egyszerűsködve igyekezett közel kerülni a nézők szívéhez. Ez kevesebb teatralitással, az érzelmeket hihetőbben, életszerűbben megjelenítő alakítással jobban sikerült volna.
A Marit játszó Ráduly Beáta alakítása megfelelt a szerep követelményeinek, de a többi szereplő alakítása mellett az övé is kissé megszürkült. Hugó (Bodea Tibor előadásában) sem tűnt az első jelenetek utalásai alapján elképzelt igazán nevetséges alaknak, inkább csak üres és unalmas nyárspolgárnak. Az özvegy Muskátné (Szabó Enikő) pedig itt sajnos nem volt több, mint egy szexmániás hisztérika.
Az egész előadásból hiányoltam az átélt játékot és a szereplők közti kohéziót; a színészek elbeszéltek egymás mellett. Nem éreztem, hogy azonosulni tudtak volna szerepeikkel és így nekem sem sikerült rájuk másként tekinteni, mint színészekre, akik épp megkísérlik előadni Molnár Ferenc „Liliom” című drámáját. Nem fojtogatta a torkomat meghatottság a drámai feszültségtől még akkor sem, amikor Juli a halott Liliomtól búcsúzott, annyira nem éreztem átélést a színésznő játékában, inkább csak mesterkéltséget.
Az érezhetően konzervatívabb ízlésűeknek szánt előadást ennek ellenére olyan elemekkel próbálták feldobni, mint például a már-már pornografikus hatású szexjelenetek bezsúfolása minden olyan jelenetbe, ahová csak lehetett – netán ezzel szándékozták modernizálni? Persze a „prűd közönség” szeme elől jobb az ilyesmit eltakarni, néhány pillanat után le is oltották hát a fényeket az ominózus jeleneteknél, így csaknem teljes sötétségben ülhettünk percekig. „Érdekes” élmény volt.
Az sem volt teljesen világos, hogy a túlvilági jelenet azon részét, melyben Liliom kap még egy esélyt, tehet még egy próbát és helyrehozhatja dolgait „odalent” azáltal, hogy apa nélkül maradt kislányával valami nagyon jót tesz - amire ő cinikusan reagál -, miért kellett céltalan pofozkodással felturbózni? Talán ez a közönséges humornak is alig tekinthető részlet is az előadás „fényét” volt hivatott emelni?
Összességében az előadás nem volt összefüggő, átgondolt, kidolgozott. Különösen azután volt ez szembetűnő, hogy néhány héttel ezelőtt volt szerencsém ugyanezt a darabot a Nemzeti Színházban a Schauspielhaus Graz vendégjátékaként, Bodó Viktor rendezésében megtekinteni. A különbséget zongorázni lehetne mind a rendezés, mind a színészi játék, mind a színpadi megjelenítés minőségének tekintetében. A Bodó-féle változatban csak a főbb szereplők maradtak meg, akiknek dramaturgiai szempontból jelentős a szerepeltetése. A jelentéktelenebb mellékszereplőket – mint például az esztergályos – kivették, vagy csak említés szintjén tartották meg. A mezítelen jeleneteknek is volt mélyebb szintű jelentése és jelentősége, nem csupán polgárpukkasztásra szolgált. A fényképészet pedig úgy, ahogy van ki lett véve, mert nem ez adja a darab lényegi mondanivalóját, ma már nem jelent kuriózumot az, ami az 1900-as évek elején (a darab megírásakor) még különlegességnek számított. A darab vizualitásában is magával ragadó és változatos volt, hol egyszerűbb, hol összetettebb díszlettel dolgozott, fantáziadús, sőt, lenyűgöző megoldásokat is láthattunk.
Szép dolog a hűség és a ragaszkodás, de a színházban nem mindig célravezető. Egy régebbi darab színrevitelénél meg kell tudni válogatni, hogy mi az, amihez érdemes ragaszkodni és mi az, ami felesleges és túlhaladott.
Szondy Melinda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése