Tabukról, nyíltan
Mark Ravenhill: Piszkos fotók (kritika)
Mark Ravenhill neve talán nem cseng olyan imerősen a hazai közönségnek, mint teszem azt Esterházyé, Nádasé vagy Spiróé, de lehet, hogy vannak olyanok is, akiknek igen, sőt, mi több..! Mindenesetre én akkor hallottam róla először, mikor a Budapesti Kamaraszínházban nemrég megnéztem „Piszkos fotók” című darabját.
Brit drámaíró kortársunk a társadalom problémásabb területeire tekint be előszeretettel. Igen, pontosan oda, aminek létezéséről a többség vagy nem szeret tudomást venni, inkább elfordítja a fejét és továbbmegy vagy nagyon is látja, de annyira hozzászokott jelenlétéhez, hogy immunissá vált és már nem is nagyon érzi problémának. Első igazi drámája - mely egyben belépője is volt korunk nevesebb drámaírói közé - is ezt a témaválasztási módszert vetítette előre: 1996-ban írt nagy sikerű „Shopping and fucking” című műve a fogyasztói társadalom éles kritikája volt akkor, amikor mi legfeljebb még csak hírből ismertük a plázák világát és vásárlási kórban szenvedők sem igen akadtak még errefelé.
A Piszkos fotók néhány évvel ezután, 1999-ben keletkezett. Az eredeti cím – „Some explicit photographs” – szerint inkább nyílt, szókimondó és félreérthetetlen fotókról van szó, ami pontosabban fejezi ki a darab lényegét, a problémák őszinte, kendőzetlen ábrázolását, a nyílt feltárulkozást, de tartalmát tekintve igazat kell adnunk a fordítónak (Olasz Krisztina), hogy a számunkra sokkal kifejezőbb „Piszkos fotók” címet választotta. Az életképek, melyeket Ravenhill elénk tár röpke két-két és fél órában, az élet „piszkosabbik” oldaláról készültek. Szereplői nem nevezhetők hétköznapinak; átlagos ember ritkán próbálja magát beleképzelni börtönviselt politikai merénylők, exhibicionista meleg párok, kiüresedett bártáncosnők és rovott múltú képviselőnők bőrébe. Ez azonban csak a felszín, amit ha megkapargatunk, a piszok alól érzések, gyötrelmek, emberi tragédiák sejlenek föl.
Nick (Bozsó Péter) több évtized után szabadulva a börtönből nem találja helyét a azóta igencsak megváltozott világban. Nem érti volt barátnője, Helen (Nagy Enikő) „pálfordulását” sem, aki fiatalkori önmagát megtagadva tagozódott be a társadalomba oly sikeresen, hogy mostanra már a parlamenti képviselőségért áll versenyben. Számára nem jön jókor fiatalkori cimborájának felbukkanása, aki egyrészt olyan dolgokra emlékezteti, amikről legszívesebben örökre megfeledkezne, másrészt eszébe juttatja azokat a régi, nagy eszméket, amikért fiatalon ő is rajongott és elszántan küzdött, s most ez a férfi, mint Karinthy novellájának fiatalembere egyszer csak felbukkan a semmiből és szemére hányja, mi mindenről mondott le az élettel kötött kompromisszumai során. Amikor pedig Jonathan (Törköly Levente), a milliárdos pénzember, aki ellen annak idején Nick – a lány buzdítására – a merényletet elkövette, rátalál Helenre és megzsarolja múltjával, a nő kénytelen mégis szembenézni a valósággal és szembesíteni Nicket is az elmúlt évtizedek történéseivel.
Az egyik fő konfliktusszál a Helen, Nick és Jonathan közt izzó feszültség: a Jonathant múltbéli sérelméért évtizedek óta feszítő elszámoltatási vágy pillanatok alatt porlad semmivé, amikor az agresszív vadállatnak hitt tettes helyett egy összetört, kilátástalanul bolyongó figura jelenik meg előtte; Nick számára pedig kijózanító a szembesülés a fiatalkori nagy álmok illuzórikus voltával és tévképzetekké silányulásával, a nagy eszmék kiüresedésével, melyeket felülírt és meghaladt az élet; Helennek is rá kell döbbennie, hogy a múlt könyörtelen kitörölhetetlenségével beárnyékolja a jelen nagyszabású terveit is, a felelősséget mindenképp vállalni kell tetteiért, a „fiatalság, bolondság” nem mindenre elfogadható indok. A darab egyik legizgalmasabb jelenete, amikor Nick végre rászánja magát a Jonathannal - s ezáltal saját múltjával - való szembenézésre. Végül egyikük sem azt kapja, amit várt. Jonathan végül - talán akaratán kívül - azzal áll bosszút, hogy nem áll bosszút. Jóságával vesz erkölcsi revansot, Nick számára utólag értelmetlenné téve mind a merényletet, mind a börtönben eltöltött éveket.
Van azonban egy másik szál, egy másik „háromszög” is, látszólag teljesen függetlenül az elsőtől: Nadia (Stefanovics Angéla), az orosz bártáncosnő, együtt él Timmel (Szűcs Péter Pál), a tehetős angol férfival, aki mellesleg meleg. Hozzájuk csatlakozik Victor (Csadi Zoltán), az üreslelkű és hiú piperkőc orosz szépfiú, aki – bár szolgáltatásait Tim megvásárolta – csak azután hajlandó vele maradni, hogy az biztosította róla, ő csak egy „szemét” és nincsenek érzései.
Nadia, az örömlány valamiféle transzcendentális meggyőződésben keresi a válaszokat az élet nagy kérdéseire, hiszi, hogy a rossz is tulajdonképpen jó, csak meg kell látni benne a szépet. Pedig valójában semmi szép nincs abban, ha egy nőt ütlegel a párja, de a szeretetéhes és kóros kisebbségi komplexusban szenvedő éjjeli pillangó még azt is a szeretet-kimutatás egy kezdetleges formájának tekinti, ha lila foltot kap a szeme alá. Csak később, mikor kifakad belőle őrjítő félelme a magánytól értjük meg, hogy ez az esztelen félelem köti őt még az ilyen emberekhez is. Már épp hozzászoknánk az értékek kifordultságához, elkönyveljük magunkban, hogy itt ez a „törvényszerű”, az ő világukban „ a fekete a fehér”, mikor kiderül, hogy Tim már évek óta AIDS-ben szenved. Egyszer csak úgy dönt feladja, nem játssza tovább a gondtalan aranyifjút, eldobja kiüresedett életét és nem szedi tovább az őt addig életben tartó gyógyszereket. Az értékek „törvényszerűsége” ekkor hirtelen visszaáll az általunk ismert rendbe, kiderül, hogy az üresnek és szívtelennek hitt, élvhajhász Victor is tud szeretni, képes szenvedni és szerelméért küzdeni. Nadia Tim halála után szembesül az élet törékenységével és azzal, hogy immár pártfogó nélkül valóban magára maradt, kezdenie kell valamit ezzel a helyzettel, ami számára egy kitörési pont is lehetne, hogy összeszedje magát, de hogy mit kezd majd magával valójában, az nyitott kérdés marad a darabban. Nadián és Nicken keresztül kapcsolódik össze a két szál, akik közt majdnem kialakul valami, de Nadia végül elküldi az őt brutális barátjától megvédeni próbáló Nicket. Miért küldi el? Mert már csak olyan férfi társaságában érzi jól magát, aki veri? Vagy pont azért, mert azt hiszi, előbb-utóbb Nickben is átfordul és őellene irányul majd az az agresszió, amit most még csak a volt barát kapott? Talán egyik sem, talán mindkettő.
Ravenhillnek nem célja megválaszolni a feltett kérdéseket, szándéka mindössze annyi volt, hogy mutatsson nekünk néhány „kompromittáló fotót” saját világunk kevésbé ismert, „piszkosabb” oldaláról is – és ha jól belegondolunk igen, mostanára már nekünk is „sikerült felzárkóznunk” London és más nagy, nyugati metropoliszok mellé korrupció, értékvesztés és elsivárosodás tekintetében. Ennek megmutatásában remek partnerek voltak az előadás szereplői; különösen Stefanovics Angéla alakítása az elvont gondolkodású, punkfrizurás, törékeny táncosnő szerepében sikeredett ütősre.
Szondy Melinda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése