2010. május 12., szerda

Fehér Vera: Fotografikus jegyzetek



1.4/2 A szöveggel egy időben létező kép változásai a fotográfia megjelenéséig



A reneszánszban születik meg a humanizmus. A megváltozott, felfrissült gondolkodás­mód mottója az újjászületés: a római-görög kultúra újjáélesztése, de inkább fe­lülmúlása. Suger Apát jelmondata: „novum contra usum” (az új a megszokottal szemben). A kor legfőbb ho­zománya a perspektivikus ábrázolásmód, a tér valósághű kifejezése, a termé­szetből átvett aranymetszés képszerkesztésbe való bevonása.
A nyilvánvalóan fontos erkölcsi mondanivaló mellett szentek és profán alakok egyenran­gúan lehettek jelen; a transzcendencia visszavonult a lélekbe, a látható világ foglalta el helyét a ké­peken.
Augustinus Krisztus előtti és Krisztus utáni időszakra bontja a történelmet, a keresztény üdv­történetre alapozva kialakul a történelmi tudat, így a művészettörténet megszületése is ehhez az időponthoz datálható. A Joachim de Fiore-től származó „töretlen előrehaladás” esz­méjével és optimizmusával együtt a kettős igazság ideája is kifejlődik: hit és tudomány egy­szerre sze­rez követőket, többféle világnézeti lehetőséggel megajándékozva az embere­ket.
A reneszánszban a kép részének kezdték elismerni a képíró sajátos látásmódját is.[1] Veláz­quez Las Meninas című festményét kémlelve a kései reneszánsz hagyatékára jellemző kü­lönleges perspektíva-változások, képi fondorlatok, mesteri fogások, brillírozások egyik re­mekének ta­núi lehetünk. A festmény egyedülálló érték volt. Egy volt belőle, és része volt az őt befogadó hely egyedi mivoltának. Egy templomban a képek részei az épület életének. Gondoljunk bele, miféle csodát élhettek meg azokban a korokban a templomba lépő embe­rek, akiknek nem volt pénzük saját portréjukat megfestetni. A perspektíva kifejlődésével pedig még élethűbbé vál­hatott a valóság leképeződése, a szentek látványos lakói lettek is­ten házának.
E reneszánsz találmány, a perspektíva, ami az örök szépség ideáját hirdeti, a barokk­ban, majd a manierizmusban már kezdi elve­szíteni az örökérvényűségét. A képszéli torzulások, a nézőpont relativitása, és az a tény, hogy nem egyetlen perspektivikus megoldás vagy enyészpont létezik az adott képhez, kísérletezésre és továbblépésre buzdítja, ösztönzi a kor alkotóit.


[1] John Berger – Mindennapi képeink (Corvina, 1990)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...