Petrik Andreával, a Pygmalion főszereplőjével a próbaidőszak alatt beszélgettünk

Eliza Doolittle

Petrik Andreával, a Pygmalion főszereplőjével a próbaidőszak alatt beszélgettünk.

Milyen feladat Eliza Doolittle-t játszani?

Azért örülök ennek a szerepnek, mert kicsit más, mint amiket eddig játszottam. Nagyon sok gyönyörű szereppel találkoztam: tragikus nőalakokkal, akik bölcsek, megszenvedték már az életet, és mély tapasztalataik vannak az életről. Ezzel szemben Liza romlatlan és tiszta, egyszerű, de okos is. Vagány, bátor, iszonyú jó ösztöne van az élethez, de nem történt még vele semmi olyan, ami megfertőzte volna.

A darab egyik kulcsmotívuma, hogy Lizának meg kell tanulnia szépen, helyesen beszélni, mert a beszédén érződik származása és iskolázatlansága, és emiatt nem tud beilleszkedni egy elegánsabb környezetbe. Te a Vajdaságból jössz, szerinted ezt megérzik az emberek a beszédeden?

Én olyan helyről jövök, ahol erős tájszólással beszélnek az emberek. Én ezt kincsemnek és nem hibámnak érzem. Tudom, hogy máshogy beszélek, de pontosan tudom azt is, hogy vannak olyan helyzetek, ahol nem engedhetem meg magamnak, hogy úgy beszéljek, ahogy otthon beszélnék. Ilyenkor megpróbálom szépen, rendesen képezni a magánhangzókat, és helyesen kiejteni a szavakat. De a hétköznapokban fontosabb nekem, hogy az maradjak, aki vagyok. 

A Színművészeti Egyetemen próbáltak faragni rajtad, próbálták kicsiszolni a furcsa hangzókat? 

A Színművészetin amikor egy próbán indulati állapotban voltam, mindig teljesen visszajött az otthoni beszédem, megjelentek a zárt “e” betűim, amit hiába igyekeznék, nem tudnék levetkőzni magamról; akinek érzékeny, finom füle van mindig hallani fogja, hogy kicsit másképp képzem.

De ugye változott a beszéded, amióta itt élsz Magyarországon?

Persze. Amikor hazamegyek, rögtön visszaállok arra, ahogy ott beszéltem, mégis azt mondják nekem, hogy milyen magyarországiasan beszélek, itt pedig mindig azt kapom, hogy milyen erős a tájszólásom. Ha hosszabb idő után jövök vissza Magyarországra, jobban érződik az idegenségem, és tovább is tart levetkőzni azt. De ez ugyanúgy visszafelé is igaz. 

Használod-e az előadásban a saját nyelvi tapasztalataidat, a saját akcentusodat?

Mindenképpen, de nem szeretnénk egy felismerhető tájszólást használni, bár Nádasdy Ádám fordítói megoldásai közel állnak ahhoz, ahogy nálunk otthon beszélnek. Mi is gyakran nákolunk, és mi is rosszul használjuk az „e” kérdőszót, és úgy mondjuk, hogy “meg-e ette”. De nálunk az értelmiségiek is így beszélnek. Én például a gimnáziumban tanultam meg, hogy a „mutassa” helyett mikor kell azt használnom, hogy „mutatja”. 

Melyik Eliza Doolittle-t lesz nehezebb eljátszani? A virágáruslányt vagy a Higgins professzor által kikupált úrihölgyet?

Mindenki azt hiszi, hogy nekem az utóbbi lesz a nehezebb, de én nem félek tőle. Az életben én is inkább rendetlenebb, slamposabb vagyok, kicsit olyan, mint kezdetben Liza is. De attól még, hogy a hétköznapokban nem figyelek oda arra, hogyan ülök vagy hogyan járok, ha arról van szó, össze tudom szedni magam, és elegáns tudok lenni.