A Técsői banda minden este a faluközpontban húzza a húznivalót, méghozzá nem is akármilyet: a máramarosi zenekar muzsikájában román, cigány, orosz, zsidó és magyar ritmusok keverednek. Felsorolni sem könnyű, hányfajta nép dallamvilága keveredik a zenéjükben. Sötétedés után beindul a técsői örömzenélés, a helybéliek pedig estéről estére körülállják-körülülik a nagyharsányi árokparton játszó zenekart.
Nagyjából ez a fesztivál egyetlen programja, amin a helyiek nagy számban vannak jelen, s ez nyilván annak is köszönhető, hogy a faluban sok roma lakik, akiktől a técsőiek világzenei hangulata egyáltalán nem áll távol. A közös együttélés – elfogadás és befogadás – amit például Kisharsányban megtapasztaltam a Mediawave-es műhelylakók és a helybéliek között, itt Nagyharsányban nem léphet a bensőségességnek ugyanarra a fokára. Mivel ott a közös fotózások-filmezések-zenélések miatt rá vannak kényszerítve arra, hogy folyamatos párbeszédet folytassanak. Nagyharsány viszont mainstream fesztiválfalu, ahol a técsőiek zenéje visszacsöpögtet valamit ebből a közvetlenségből.
Az ukrán-román-magyar határ felől érkező zenekarról 2007-ben dokumentumfilm is készült Az utolsó kolomejka címmel. A film legnagyobb erénye – természetesen a zenén kívül – azok a kilencven perc alatt elhangzó rövid, többnyelvű történetek arról, hogy a zenekar tagjai hogyan ismerték meg egymást, és a privát történetek arról, hogy ki, mikor kezdett el zenélni. Repkednek a megdöbbentően korai évszámok; mindegyikük gyermekkorában, szinte óvodáskorúként kezdett el zenélni. Megdöbbentően korai évek, de a zenéjüket hallgatva igazából nincs is mit csodálkozni ezen.
A film jelentése ’utolsó körtánc’: az ugyanis nemcsak a banda születési történetét járja körül, hanem emléket állít elhunyt zenésztársuknak is. A kiscimbalmos, nagyorrú Vaszil Az utolsó kolomejka korábbi jeleneteiben szerepel, alakja – a többiekkel együtt a szívünkhöz nő a film során. Amikor a hideg, fagyott földdarabok a koporsóján koppannak, már patakokban hull a könnyem – testem reakciója számomra is meglepő, nem is tudok vele mit kezdeni.
S akad még valaki a film vetítése közben, aki a puszta jelenlétével valami olyasmit ad nekünk, amit csak ritkán kap meg az ember az élet során: egy öreg, összeaszott testű cigányasszony kezd el táncolni a film alatt szóló muzsikára. Eltűnődöm, nem egy szellemalakot látok-e. Eleinte senki sem figyel fel a fejkendős öregasszonyra, aki cigarettával, pezsgősüveggel a kezében ropja a táncot. Villámgyorsan végigfut az agyamon, ezt muszáj megörökítenem, s nagyjából ugyanennyi idő alatt ér a felismerés, hogy teljesen fölösleges. Ezt az élményt maximum a film lenne képes megörökíteni, állókép soha. Úgyhogy visszateszem a fényképezőgépet a táskámba és az öregasszonyra fókuszálok. Szívbemarkoló tánca örökre beleég az agyamba, ahogy az ezüst-bromid a fotópapírba.
Barta Edit
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése