Arrigo Boito: Mefistofele
Opera három részben
BEMUTATÓ: 2010. SZEPTEMBER 14., 19.00
Magyar Állami Operaház Budapest
Szövegíró: Arrigo Boito
Magyar nyelvű feliratok: Csákovits Lajos
Karmester: Kovács János
Rendező: Kovalik Balázs
Koreográfus: Venekei Marianna
Díszlettervező: Antal Csaba
Jelmeztervező: Benedek Mari
Karigazgató: Szabó Sipos Máté
Mefistofele: Bretz Gábor
Faust: Fekete Attila
Margherita – Helena: Létay Kiss Gabriella
Wagner – Nereo: Boncsér Gergely
Marta – Pantalis: Pánczél Éva
Vezető korrepetitor: Pál Anikó
Zenei munkatársak: Harazdy Miklós, Hidegkuti Pálma, Katona Anikó, Köteles Géza,
Pfeiffer Gyula, Salgó Tamás, Sándor Szabolcs
Játékmester: Kováts Andrea
Rendezőasszisztens: Lázár Katalin, Tóth Erika
Szcenika: Juhász Zoltán, Resz Miklós
További előadások: 2010. szeptember 17., 19. (11h), 22.
„Faust az ő Mefisztofelésze nélkül – az aztán a kocsmák és vásárok gyorsan elfeledett sarlatánja, változatosság után áhítozó kiskirályságok és egyetemek pillanatnyi kedvence maradt volna, egy a sok közül, aki percnyi csodálatot vált ki s zűrzavart okoz, de ez minden… Mefisztofelész önmagában – tucatördög volna az infernális sereg milliós állományában, az istentelen regiment anonymusa, egy a névtelen ördögöcskék közt, akiket a legprimitívebb módon rászedni alkalmat adott a középkor emberének a szent és „üdvbiztos” tréfákra. Faust és Mefisztofelész, ez szétbonthatatlan junktim, örök egymáshoz-láncoltság, melyből mindkettejük költői léte a jogosultságát és értelmét nyeri, s amelynek a téma irodalmi hagyománya egyedül köszönheti varázsát és komolyságát.”
(Günther Mahal: Mefisztó metamorfózisai; 1972)
A költő, regényíró, karmester, librettista és zeneszerző Boito (1842-1918) a 19. század végi olasz kultúra egyik legizgalmasabb és legsokoldalúbb személyisége volt. Mefistofele című operája 1867-ben keletkezett és a milánói premieren (1868) mindjárt hatalmasat bukott. Legendás fiaskó volt. A 26 éves, rutintalan Boito dirigált, a beszámolók szerint meglehetősen rosszak voltak az énekesek és az előadás elviselhetetlenül hosszadalmassá vált. Jóval éjfél után, fél kettőkor fejeződött be. Az 1875-ös átdolgozás után viszont hangos ünneplésben részesítették. Boito – bár Verdi őszintén bíztatta – a későbbiekben kevéssé ambicionálta a zeneszerzést (másik operája, a Nerone befejezetlenül is maradt) és tehetségét inkább más területeken kamatoztatta. Neki köszönhetjük például Verdi két időskori remekművének – az Otellónak és a Falstaffnak – a szövegkönyvét.
Az egykori bukásban – a sikerületlen előadás mellett – az is közrejátszhatott, hogy a fiatal zeneszerző rendkívül nagyratörő célt tűzött ki maga elé: operájához Goethe Faustjának mindkét részéből merített és nagy gondot fordított az alapmű filozófiai, eszmei rétegének megragadására is. Ebben eltért mind Berlioz, mind Gounod Faust-feldolgozásától – s általában: figyelmen kívül hagyta az olasz közönség konvencionális operai elvárásait. A címadás is sejteti, hogy Boito a Goethe-drámából elsősorban Isten és a Sátán fogadására, s nem Faust és Mefisztó szerződésére koncentrált. A zeneszerző „az olasz modernisták Don Quijotéja a Faust-témának nem valami halvány-távoli rokonát dolgozza fel a Mefistofele-operában, hanem magát a Művet hívja ki. Operadramaturgiai síkon Goethe Faustja szükségszerűen vezet a misztériumjáték, a parabola, a nyitott mű körébe. Goethe mennyei előjátékának adaptálásával Boito kilép a 19. századi operahagyományból, pontosabban: kívülről-fölülről lép be; a nagy kérdést mintegy a függöny felemelkedése előtt teszi fel, s aztán a kérdésre egymást követő, egymással cselekményben össze nem függő, példázatos epizódok során keresi a választ. Barokk világszínház, misztérium, de mégis: opera, nagyoperai-oratoriális tablókkal, zsánerjelenetekkel, hagyományos áriákkal, sőt dalokkal, meg concertatókkal, táncokkal, valamint a szerzőre oly jellemző meztelen, sokszor egyszólamú szituáció-zenékkel, amelyek a csupaszságban, elvonatkoztatásban keresik a kifejezhetetlenül telített, tömény tartalmak érzékeltetésének eszközét” – írta Tallián Tibor, az opera Kovalik Balázs által rendezett szegedi előadása nyomán.
A mű töredezett, epizodikus szerkezete, víziószerű fantasztikuma, a dramaturgiai sablonok meghaladása a Mefistofelét ízig-vérig modern operává avatja, melynek színpadra segítése mindenkor izgalmas színházi kalandnak számít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése