Kiállításajánló: Az idő fogságában – Benkő Sándor

Az idő  fogságában – Benkő Sándor

·     Az ember:

Isten, avagy az Univerzum teremtménye. Az értelem (Cogito ergo sum /gondolkodom, tehát létezem, vagy Márai értelmezésében: kételkedem, tehát vagyok), a folyamatos genetikai csiszolódás, a művészet, kultúra, filozófia, és a tudomány letéteményese. Cél a tökéletesség. Életforma egy fokozottan magasabb fizikai és tudati szint felé. Logikailag, fizikailag és értelmileg a tudattalan semmiből érkezik. Van, aztán ismét a semmibe távozik.

Mi az egyén létének értelme? Az értékteremtés, adott egy szűk időintervallum, amely rendelkezésére áll, a kibontakozásra, a küldetés teljesítésére: egyrészt biológiai, genetikai láncszem lenni az emberiség fejlődésében. Másrészt tudatának, ismereteinek fejlesztésével, szellemi és fizikai munkájával ambicionált részese lenni a társadalom kultúrtörténetének.

Az egyén érdeke: a társadalom részére hasznosnak lenni. Az utókor részére biológiai és kulturális nyomot hagyni. Egyéni tudása, képessége-tehetsége, akarata segítheti ebben. Az ember egyik legfontosabb egyéni és társadalmi tulajdonsága, ami megkülönbözteti a többi élőlénytől: az megemlékezés képessége, az megemlékezés embertársaira, rokonaira, barátaira. A temetkezési ceremónia is egyfajta rituális megemlékezés. Az emlékezés egyik fontos és korszerű rögzítő eszköze a fényképezőgép. Ebben a szerepben nem pusztán emlékképek rögzítéséről lehet szó, hanem -ha úgy tetszik- embereket, történéseket, korunk társadalmi összefüggéseit megmagyarázó illusztrációkról. A művész kezében ez a korszerű médium önkifejező eszközzé válhat, egyedi reflexiók kimutatására. A képek a szellem, érzelem és a lelkiállapot összekapcsolása miatt hatnak a nézőre. Tanúbizonyságot adhatnak a szerző szellemi-érzelmi erejéről, képi intelligenciájáról.

A művészet szerepe: a kultúra, az emberi lét, társadalmi állapotok, kortárs társadalmi történések magyarázata. A fotográfia ezen belül azt a szerepet vállalhatja fel, hogy szemlélteti ennek a létnek a filozófiáját, az emberi környezetet, amelyik a kor jellemző jegyeivel bír. Ennek peremén zajlik egy civilizáció hagyatékának hátrahagyása a következő generációkra, amely érték és kultúramagyarázattal bír. A fotográfia ebben is fontos szerepet vállalhat, amennyiben szubjektív módon látva és rögzítve, konzerválja az embereket, tárgyakat, és élettereket. Gondolkodásra készteti az utókort a saját eredetéről, átvett és beépített hagyományok szerepéről a kultúrában, és saját fejlődésében. 

- Az idő:

Az idő az Univerzum legnagyobb titka, az események egymás utánja. Az időnyíl előre mutat, a múltból a jövőbe. Az ember, aki az idő fogságában él, fizikailag nem tudja függetleníteni magát e kötöttségtől, ennél fogva múltja – jelene - jövője van. Mivel gondolkodó és alkotó lény, így nyoma van fizikai és szellemi létezésének. Az idő létünktől független. Az ősrobbanás óta folyamatosan előre folyik. Életünk térben és időben zajlik (Zeit-Raum Kontinuum, azaz tér-idő-folyamatosság). Létünk helyhez és időhöz kötött. Minden mozgás időt és teret vesz igénybe. Létünk helyszíne a föld, életünk pedig az idő folyásán belül zajlik. Az idő lehet börtön, de egyben lehetőség is. Nem tudunk menekülni előle, a valóság hatásán kívül helyezni magunkat, csak megélt gondolatainkban.

Semmi nem tart örökké. Az ember megszületik, öregszik, tapasztalatlanból tapasztalttá válik, fiatalból öreggé, aztán fizikailag megszűnik. Csak időzítet emléke marad, aztán már csak genetikai nyom. A fotográfia médiumként segíthet az emlékek meghosszabbításában. A portré egyfajta időtlen állapotmegörökítés, emlékkép az utókornak az emberről, az egyénről, a felületről. Segítenek az emlékbe tartásban, a megemlékezésben, a kultúratörténelem része.

A múlt emlékezet, a jövő  sejtés, ahol a kettő találkozik, az a valóság, azaz a jelen. Ezt írta Kepes György századunk elején. A tudatos ember a folyamatos most-ban él, körülötte változik a világ, telik az idő. Egyszer csak ráébred, hogy az elszaladt. Lelkileg bár fiatalnak érzi magát, tükörképe ráncossá változott. Amennyiben a jövőben, vagy a múltban élünk, így az idő foglyai vagyunk. Amennyiben viszont a most-ban élünk, akkor szabaddá, függetlenné válhatunk az időtől.

Az ember, társadalom, civilizáció, a kultúra létezése, fejlődése időzített nyomokat hagy. A kultúratörténelem ezeknek a nyomoknak az írásos leltárba vétele. A fotográfia ugyanezt vizuálisan meg teheti. A művészi fotográfia ebben nem pusztán optikai másolata a társadalomnak, az embereknek, hanem egyéni szemszögű, transzformált kultúrtörténeti magyarázat az utókornak. Kepes György szerint, a tér és az idő fúziója az, amit mozgásnak nevezünk.

A fotográfia igazából pillanatkép. Egy pillanatnyi állapot rögzítése egy folyamatból. A pillanatnyi állapot, a rögzítés tényéből adódóan, egy kiemelt és  örök pillanattá, időtlen korképpé, dokumentummá, kultúrértékké  válik. A pillanat motívuma lehet többek között ember, tárgy, táj, vagy élettér. A rögzítés célja lehet emlékkép, kommerciális vagy egyedi kifejező indíttatású. Az ember ebben az összefüggésben foglya az időnek. Állapotának rögzítése által viszont időtlenséget élvez. Csak a hordozó időállósága határozza meg potenciális életkorát a pillanatfelvételnek.

A mozdulatok egymás-utánja a térben történik, a mozgás folyamata időben mérhető. Ez az időtartam a fotográfiában a záridő manipulálásával szimbolizálható. Optikai hatása az emberábrázolásban egy szellemképhez hasonlító elmosódott, bemozdult alakot eredményez. A felvételt megelőzi egy időbeni előtte és követi az utána, egy felvételszéria is -ellentétben a pillanat rögzítésével- csak egy fázist mutat be.

A film egy kor- és életszerűbb médium, mint a fotográfia. Sajátos médium, sajátos működési elvvel. Sok pillanatképet rögzít egymás után. Az életet, a mozdulatokat, történéseket folyamatában mutatja be, ha nem él snittekkel. De a manipulálás lehetősége adja a rendező kezébe a tömörítés, kifejezés, az individuális ráhatás lehetőségét.
 

- Munkámról:

A filozófia, amely művészi fotómunkáim hátterében áll: az elmúlt korok hagyatéka, és a jelenkori emberek egzisztenciális nyomainak, életterének vizuális konzerválása. A leképezett a leképezés idejében sokszor már történelem. Individuális és csoportos egzisztenciák hátrahagyott tárgyi emlékeinek megörökítése, egyedi kiválasztás és eljárás alapján. A német Becher házaspár hasonlót a 70-80-as években kezdeményezett Németországban az ipari emlékművek dokumentálásával. Ők alapították Németországban egyetemi tanárként a „Düsseldorfi Iskolát“

Képzőművészeti tanulmányaim alatt Mainz Németországban ez az ismeret fotómunkáim tematikaválasztását befolyásolta. Az akkori képzőművészet egyik ága egyfajta kulturális archeológiát végzett. Akár komplett már lakatlan, több generáción keresztül otthont adó alpesi fakunyhókat helyezett át eredeti helyéről, a múzeumi kiállító térbe. Ezzel fel kívánta hívni a társadalom figyelmét az egyénre-családra, annak társadalmi szerepére, értékteremtő képességére, teljesítményére, mulandóságára. Ebben a gondolkodási hagyományban látom a saját fotográfusi munkásságom. Az emberi sors érdekel, az egyén, a család életének fizikai nyoma, kommunikációképessége, otthona-környezete. Az ember által alkotott épületek, tárgyak, lakott és lakatlan életterek.

Egy láncszem is tud értéket képviselni teljesítményével, amely hozzáadott érték az egészhez, életünkhöz. És tevékeny alkotó eleme az ember és a társadalom fejlődésének, a küldetésének beteljesedésében. A szép és értékes megteremtése, környezetének alakítása teljesítmény alapján, emberi tulajdonság. Minden, ami a káoszba kivezet, a rendezetlenből rendet teremt teljesítmény. Tisztelni kell ezt a fontos tulajdonságot. Sok mindenen túlhaladt az idő, elhanyagolt romos, vagy egyszerűen csak idejemúlt állapotban vannak. De valamikor valamilyen okból értéket képviselt azoknak, akik fontos céllal létrehozták. Mivel ritkaságokról van szó, már ezért is értéket képviselnek.

A mulandóság témája (születés-halál, építés-rombolás, szépség-csúfság, gyerekkor-időskor, az étel) a történelem során az ember gondolkodását mindig is foglalkoztatta, amióta szembesült a halál tényével. A Renaissance korban az egyén önállósult, a művész felfedezte magának a tájat, életterének szépségét. Addig a vallás követője volt. A Barokk korban pedig az egyén, az élőlény, az idő és a tárgy mulandósága lett a művészet elsődleges inspirációforrása. Az ember környezetével együtt múlik. Az atomok bomlanak. Van ami gyorsabban (étel), van ami lassabban (kő).

Freud a mulandóságról: a táj élő szépsége pusztulásra van ítélve, ha jön a tél. Ugyanígy mulandó minden emberi szépség, vagy minden szép  és nemes, amit emberek teremtettek, vagy a jövőben teremteni fognak. A mulandóság egy – érték ritkaság - azaz érték az időben.