Pillantás az Operaházba Donizetti: Don Pasquale és Giuseppe Verdi: Macbeth az Operaházban - kritika

Pillantás az Operaházba

Donizetti: Don Pasquale és Giuseppe Verdi: Macbeth az Operaházban - kritika

      Már rég nem volt szerencsém belülről is megtekinteni az Operaházat, pedig sokak szerint belülről még szebb, mint kívülről, ezért hirtelen felindulásból váltottam nem is egy, hanem mindjárt két előadásra is jegyet: Donizetti Don Pasquale-jára és Verdi: Macbeth-jére. Bár a két előadás nagyon elüt egymástól témájában, műfajában egyaránt – lévén az előbbi vígopera, a másik pedig egy Shakeaspeare dráma alapján íródott komorabb mű – a maga nemében mindkettő élvezetes kikapcsolódást nyújt.

      Donizetti Don Pasquale című operája egy könnyed vígjátékhoz hasonlatos, bár a történet kissé idejétmúlt: idősödő úriember feleségül kíván venni egy fiatal asszonykát, hogy élvezhesse a családos emberek elégedett életét, ám környezete mindezt nevetséges ötletnek találja. Unokaöccse szintén szívesen házasodna, a baj csupán annyi, hogy kiszemeltjét – Norinát, a csinos özvegyet – nem tartja megfelelő partinak a vagyonos nagybácsi, az ő anyagi támogatása nélkül pedig nem kerülhet sor a frigyre. A család orvosa – egyben az unokaöccs jó barátja – csalafinta megoldást eszel ki az idős úr megleckéztetésére: saját húgaként bemutatva Norinát feleségül kínálja a bácsinak, akit a fiatal özvegy a házasság után addig gyötör, míg fel nem adja házasodási hóbortját. A hölgy a fiatalabb hódoló, vagyis az unokaöccs érzelmeit viszonozza nem meglepő módon, de persze lehetne ez másképp is, mert miért ne? A mű megírásakor (1843.) azonban úgy tűnik komoly társadalmi nyomást szándékoztak tenni azon idősebb úriemberekre, akik a szerény visszavonultság helyett inkább élni szerettek volna, a szó legigazabb értelmében. A történet lényegét a darab hősnője fogalmazza meg (vagy énekli el, inkább):  „idős embernek az a legjobb, ha a sarokban meghúzódva csöndben szemlélődik; neki már ez is elég kell legyen a boldogsághoz”. A többség számára ez valószínűleg így is van, de napjainkban talán már nem „köveznek meg” senkit semmilyen értelemben sem, ha idős korában is házasodásra kívánja adni a fejét. A történet végén az öreg természetesen okul „hibájából”, feladja álmát és áldását adja unokaöccse választására, mindenki boldog.

     A kissé butácska történetet ellensúlyozta a fantasztikus szereplőgárda (március 19-i és 26-i előadásé): Norina szerepében néhány előadás erejéig Miklósa Erika látható-hallható, aki nemcsak gyönyörűen énekel, de komikának sem utolsó. Don Pasquale szerepében pedig a nem kevésbé ismert híres bariton, Juan Pons énekelt lenyűgözően. Malatesta orvos szerepében Molnár Levente, az unokaöccsöt, Ernestot pedig Horváth István alakította, szintén nagyszerűen. A díszlet korhűnek tűnik, amolyan „egyszerű, de nagyszerű”, ehhez a műfajhoz épp megfelel. A jelmezekkel is korhű jelleget igyekeztek visszaadni, azonkívül az öltözetek jól tükrözik a szereplők jellemét: erőteljes színű ruhák a vicceskedő doktor Malatestán; vastag csíkos felöltő Don Pasquale-n, az excentrikus tulajdonságok hangsúlyozására; pasztell színek Ernestón a visszafogott, gyöngéd szerető és mindemellett kissé tehetetlenkedő, pipogya férfi ábrázolására. Norina ruhái sikkesek, fiatalosak, kivágottak, kivéve amikor ál-menyasszonyként látogatóba megy Don Pasquale-hoz, ekkor zártabb, szűziesebb halványkék köpenyt visel. 

      Verdi Macbeth-je sokkal nagyobb formátumú mű, mondanivalóját és zenei világát tekintve egyaránt. Nagy várakozásokkal ültem hát be a premier előadásra, de talán jobb lett volna, ha várok még néhány előadást és később nézem meg, később talán  jobban összeforrt művet láthattam volna.

     A XI. századi történet szerint Macbeth-nek, a skótok hadvezérének megjósolják, hogy övé lesz Skócia koronája. Nagyravágyó felesége, Lady Macbeth sugallatára megöli a királyt, hogy az eseményeket felgyorsítsa. Ám miután királlyá koronázták sem hagyja nyugodni szörnyű tettének emléke, illetve a boszorkányok jóslata a másik hadvezérnek, Banquo-nak: az ő leszármazottai öröklik majd Skócia trónját. Ezt megakadályozandó Macbeth megöleti régi barátját, de fiának sikerül Angliába menekülnie. Macbeth újabb jósaltot kér jövőjéről, melyből megtudja, hogy óvakodnia kell Macdufftól; csak olyan ember taszíthatja le trónjáról, akit nem asszony szült; és csak akkor érhet véget uralkodása, ha megindul ellene a birnami erdő. Ezek hatására megöleti Macduff családját, ám Macduff Angliába menekül és Banquo fiát, Malcolmot ráveszi, szervezzen hadat Macbeth ellen s vegye át tőle a trónt. A lelkiismeret nem hagyja nyugodni sem Macbethet, sem feleségét, aki idővel megőrül a bűntudattól és álmában kifecsegi a szörnyű titkot. Súlyosbítja a helyzetet az ország nyomorúsága, az emberek elégedetlenek, mindinkább elpártolnak Macbeth-től. Mindeközben elindul Malcolm a haddal, a birnami erdőből vágott ágak közé rejtőzve. A csatában kiderül a turpisság: Macduff nem természetes módon született, kivágták anyja hasából, a jóslat így beteljesül, Maduff legyőzi Macbethet, Malcolm pedig elfoglalja Skócia trónját  - így válik valóra a Banquo-nak adott jóslat is utódai uralkodásáról.

     Bár az előadás folyamán többször is észre lehetett venni kisebb bizonytalanságokat, a rendezési koncepció vezérvonala élesen kirajzolódott: a Macbeth és Lady Macbeth közti érzelmi viszony erőteljesebb ábrázolása, mely már-már a függőségig megy el. Ez a felfogás már az előadás legelején kiviláglik, amikor Macbethet és a Lady-t vastag, fehér fonattal kötik egymáshoz, hisz sorsuk egy: együtt lépnek a bűn mezejére, együtt élvezik a siker édes ízét, s végül együtt is buknak el.

     A koncepció másik fontos ága a sors könyörtelen és megkerülhetetlen beteljesülése. A sorsé, mely ellen az egyszerű halandó tehetetlen; kapálózhat, de végső soron úgyis elbukik. Ezt a boszorkányok karának hangsúlyosabb szerepeltetése érzékeltette fantasztikusan: e túlvilági jeleneségek mindenhol ott vannak, minden gondolatba beférkőznek, minden jelentben ott lejtik könnyed, de baljós táncukat. Valójában ők az események irányítói. Erre szép példa a lassított felvételként láttatott Macduff-Macbeth párbaj vége, ahol a boszorkányok vezetik Macduff kardját s segítik őt a végső győzelemhez.

      A címszerepekben ezúttal is olyan nemzetközi hírű operaénekeseket láthattunk, mint a neves baritont, Alexandru Agache-t Macbeth szerepében; Lukács Gyöngyit Lady Macbeth-ként (egyébként ezzel a szereppel aratta első nagy sikerét Londonban, a covent garden-i Royal Opera House-ban); Rame Lahajt Macduff szerepében; és Fried Pétert Banquo-ként. Lukács Gyöngyiről sok jót olvastam az előadás előtt, most volt alkalmam először meghallgatni őt, kíváncsi voltam. Bár nem állítom, hogy értek az operához, engem valamiért nem nyűgözött le. Megjelenése tökéletesen illett Lady Macbeth szerepéhez, de az éneklése hullámzónak tűnt. Voltak jobban sikerült áriái, de sokszor éreztem erőltetettnek az énekét, a többiekéhez képest mindenképpen. A férfi énekesek előadását összeszedettebbnek, magasabb színvonalúnak éreztem, különösen Rame Lahaj tiszta énekhangja varázsolt el.

      A díszlet itt sem volt túl fantáziadúsan megalkotva. Ám ami Donizetti művénél nem volt zavaró, az annál szembetűnőbb lett ennél a mély mondanivalóval és súllyal rendelkező, Shakespeare drámájából kinőtt operánál: a díszlet csupán néhány csonka piramis-szerű fal, ezek jelképezték mind a csatateret, mind Macbethék otthonát, mind a királyi palotát; ezeket tologatták időnként előre-hátra. Érzésem szerint ez a mű megérdemelt volna talán egy kissé nagyszabásúbb színpadképi megjelenítést. (Tudom, könnyen beszélek: ismeretes az Operaház, sőt, az egész kulturális szektor mostani nehéz anyagi helyzete; az egyszerűbb megjelenítés ennek egyik következménye is lehet talán. Csak remélhetjük, hogy idővel a sport és egyebek mellett a kultúra is visszakapja majd jogos és megbecsült helyét a politika szemében, s újra felkerülhet a támogatandók listájára.) Az egyetlen, ami talán a modernséget volt hivatott jelképezni az előadásban, az Cakó Ferenc animátor homokanimációinak óriáskivetítővel való megjelenítése a hátsó falon, amit azonban egyes helyekről nehezen láthatott a nagyérdemű: a felső sorokból a címeres függöny alatti fekete, függöny-szerű sáv kitakarta a hátsó kivetítés legalább felét. Ez azonban egyébként is inkább tűnt öncélú hatáskeltésnek, mint a mű mondanivalóját erősítő, a megértést elősegítő eszköznek. Egy másik – s számomra utolsó - gyöngébb pontja az előadásnak a zene nem eléggé erőteljes megjelenése volt. Érzésem szerint néhány árnyalattal erősebben kellett volna szólnia, Verdi gyönyörű operája így nem tudott igazán magával ragadni, nem éreztem magam az előadásba „bevonva”, nem ölelt körül a zene az előadás jó első kétharmadában. Csak a vége felé véltem felfedezni némi erősítést: az utolsó felvonásban, s a legutolsó jelenetben végre tökéletesen zengett. 

      Ami mindkét előadásban egyformán remek volt: a kórusok. Mind Don Pasquale háztartási alkalmazottainak kórusa, mind a Macbeth kórusai fantasztikusan énekeltek, élvezet volt őket hallgatni. A Macbeth boszorkányai is remekül alakítottak, mind ének, mind tánc (koreográfus: Nemes Zsófia) tekintetében és az ő hosszú, fekete jelmezük vörös könyök-kesztyűkkel, fekete parókával és fehérre maszkírozott arccal volt a legjobban eltalálva (jelmeztervező: Velich Rita). 

Szondy Melinda