Fekete Gyula: Excelsior!

Fekete Gyula: Excelsior!

Liszt Ferenc mennybemenetele - félkomoly opera két felvonásban 

                                                              2011. március 18.

„Mi korszerű, mi korszerűtlen”…

Fekete Gyula zeneszerzővel az EXCELSIOR! keletkezéséről Mesterházi Máté beszélgetett.

/Szerkesztett változat; a teljes interjú a műsorfüzet része./

– Korábbi operáid meglévő irodalmi alkotásokon alapulnak. Amerikában komponált egyfelvonásos kamaraoperád, a Római láz (1992) Edith Wharton novellája nyomán íródott; az 1999-es millenniumi operapályázaton díjat nyert s a Magyar Állami Operaházban 2002-ben nagy sikerrel bemutatott, egész estét betöltő műved, A megmentett város pedig a szó műfajtörténeti értelmében is „irodalmi opera”, azaz meglévő drámán, Eörsi István azonos című színdarabján alapszik. Most viszont újonnan kellett librettót íratni, hiszen a téma adott volt: Liszt Ferenc. Hogyan esett a választásod Papp Andrásra, honnan tudtad, hogy erre a feladatra ő az alkalmas személy?

– Andrással együtt dolgoztunk az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójára írt s a Katona József Színházban Gothár Péter rendezésében színre vitt Kazamaták előadásán, bár akkor még nem ismertük egymást különösebben. András Térey Jánossal közösen írta a darabot, amelyhez én a zenét szolgáltattam. Tudtam, én magam képtelen lennék jó librettóval előállni, végtére is ez egy szakma, amely nem az enyém.  Így – mivel a Kazamatákat jól megírt darabnak, remekül megszerkesztett konstrukciónak vélem – megkérdeztem Papp Andrást, ráér-e drámát, méghozzá librettót írni. Ráért.

– Liszt Ferenc életét és alakját romantikus regények és színes, szélesvásznú filmek szokták témájukul választani. Hogy egy opera főhőse maga is zeneszerző, az inkább szokatlan. Példaként az utóbbi időkből Alfred Schnittke Gesualdója, korábbról Hans Pfitzner Palestrinája jut hirtelenjében az eszembe. Ahogyan a Te operád, úgy ezek a művek is egy-egy válságos politikai-emberi-művészi pillanat köré kristályosították ki a drámát. Vagyis, gondolom, te és Papp András is rögtön tudtátok: nem életrajzi epizódok füzérét, de nem is történelmi panorámát kívántok operaszínpadra vinni. Hanem mit? Hogyan jutottatok el Liszt életének éppen ehhez a pontjához?

– Andrástól jött az ötlet, hogy ez lenne a megfelelő drámai fordulópont Liszt életében, amely köré föl lehetne fűzni a történetet. Sokat beszéltünk arról, mit nem szeretnénk az operánkkal, és ez sokat segített annak tisztázásában, hogy mi az, amit viszont szeretnénk.  Nem szerettük volna Lisztet gúnyolni, „beáldozni” valamely „modern”, éppen divatos irányzatnak csak azért, hogy fokozódjék a nézettség, a szenzáció. Nem akartuk fölmelegíteni a hálásnak tűnő, ám kissé kifáradt „Liszt és a nők” témakört. Lina Schmalhausen kisasszony néhány éve magyarul is megjelent, szenzáció számba menő naplójának földolgozását is elvetettük – amely pedig kurrens cikk lehetne, de végtelenül elfogult és bizonytalan hitelességű alapanyag, ráadásul Liszt és főleg Cosima „rosszul jön ki belőle”... Ez sem volt a célunk.

– Amikor tudtátok már, hogy a liszti életpályának éppen ezt a sarkalatos pontját viszitek operaszínpadra, miként közelítetted meg a témát? Hogyan mélyültél el ebben a szinte kimeríthetetlenül gazdag életműben? Mit olvastál el Lisztről és Liszttől?

– Liszt-kutatónak lenni egy élet munkája, nagyon nemes vállalás, és bevégezhetetlen is egyben.  Már az elején rájöttem: nem vállalhatom, hogy a könyvtárnyi anyagot elolvasom, elemzem és értékelem. A zeneszerzői munka, azt hiszem, egyébként is más talajból sarjad. Nem föltétlenül onnan jön a komponista inspirációja, hogy elolvas négy vagy huszonnégy könyvet, és megtanulja Liszt életrajzát. Sokkal inkább hangulatokból, benyomásokból és hát a Jóistentől… inkább ebből a szférából jön a sugallat. András hihetetlen mennyiségű anyagot olvasott el a librettó megírásához, sokat segített a szövevényes Liszt, Wittgenstein, Bülow és Wagner család föltérképezésében és összefüggéseik megértésében, igazi szakértője a témának. A darabban minden történet és mondat hiteles, csak nem akkor és ott hangzottak el, történtek meg, de a drámai sűrítés az alkotói szabadság eszköze. Na jó, majdnem minden hiteles… Tehát tények és fikció kombinációjáról van szó.  Körülbelül másfél évtized eseményei sűrűsödnek egyetlen estébe, amely történetesen 1861. október 21-edikére esik. Rám – ha már kérdezed – Cosima naplója volt a legnagyobb hatással. Annak stílusából és leírásaiból építkeztem a legtöbbet.

– Volt-e már korábban is mélyebb kapcsolatod Liszt művészetével? Tanítottad-e például valamely művét zeneszerző növendékeidnek a zeneakadémiai óráidon?

– Liszt hangszerelésének tanulmányozásával sok időt töltünk. Joggal. Struktúrái világosan átláthatók, elemzésük alapján jól megérthető a 19. századi hangszerelési technikák mibenléte.  Jól tanítható.  Liszt ezenfölül rendkívül érdekes „sziget” is, hiszen munkái az olasz, német, francia iskolák különleges elegyei – helyenként egy kis magyar fűszerrel meghintve.

– Miért éppen ezeket az énekeseket választottad operád előadásához, illetve hogyan "választották ki" maguk a szerepek adekvát megszemélyesítőjüket?

– Azonnal tudtam, csak Fekete Attila lehet Liszt, és már csupán azért izgultam, hogy elvállalja!  Rendkívüli hasonlatossága a fiatal Liszttel eleve ráosztotta a szerepet. Követtem az operai tradíciót, miszerint a szerelmesek, házasulandók tenor és szoprán hangfajúak. Liszt tehát tenor – és nem bariton, mint ahogyan más szempontok szerint talán indokolt lehetne. Carolyne viszont mezzo, ezzel is jelzem, hogy ez a házasság nem jön létre; azaz Liszt hangfaji párja a szoprán Szent Erzsébet, hiszen a főhős a darab végén mintegy az égiekkel lép majd frigyre. Carolyne-hoz, Mester Viktóriához is nagyon hamar elkezdtem ragaszkodni – hangszíne sokat segített. A katolikus egyház aszexuális mivoltát azzal jelzem, hogy a pápa kontratenor, Gustav Hohenlohe kardinális pedig alt. Örülök, hogy a hazai énekes gárda színe-javával dolgozhatom, és ezt nem az udvariasság mondatja velem!

– Hogyan merült föl az a gondolat, hogy Liszt alakja megkettőződjék, vagyis hogy az „éneklő” Liszt alakját afféle „Doppelgänger”-ként kísérje a prózában beszélő, idős Liszt figurája?

– Elképzeltem, hogy Liszt bejön a színpadra, és énekel… De miért énekel?! Nonszensz! Liszt nem énekelt, ő zongorázott. A többi szereplő esetében nem zavart, hogy dalra fakadnak, de Liszt más, ő Liszt Ferenc, minden idők – valószínűleg – legnagyobb zongoravirtuóza.  Túl egyszerű lett volna, ha ő is énekel, mint a többiek. Ki akartam őt emelni: idős kori énje prózai szereppel került be a darabba, ezáltal jelleme összetettebben mutatható meg. Az idős Liszt prózában kommentálja, értékeli, magyarázza az énekben hallott eseményeket, és néha nem állja meg, hogy bele ne szóljon a történésekbe.

– Téged sokan nagy szakmai tudású, megkérdőjelezhetetlen tehetségű, de hagyományos, „konzervatív” hangütésű komponistának tartanak. Liszt viszont (Berlioz és Wagner mellett) a 19. század egyik leginnovatívabb zeneszerző zsenije volt, az úgynevezett „új német iskola” – az akkori avantgárd – oszlopos tagja. Ha nem veszed rossznéven: van valami „frivol” abban, hogy éppen te írtál operát Lisztről… „Mi korszerű, mi korszerűtlen, nem firtatom” – mondatja az opera prológusában az idős Liszttel Papp András, és ezzel mintha korunk zenéjének problematikájára tapintana. Te hogyan látod ezt a kérdést?

– Nem hiszek a csoportos véleményekben. Annyiféle a vélemény, ahányan vagyunk, szerencsére. Mint ahogyan a mai kortárs zene is rendkívül sokrétű. Óvatosan bánok ezzel a kifejezéssel, mert hozzátapadt egy olyan jelentéstartalom, amely ma rendkívül behatároló. Ha ezt a kifejezést használja valaki, mondjuk, az Egyesült Államokban, akkor dzsesszt, country music-ot ért alatta, és lelkesen mosolyog, hogy ő mennyire szereti a kortárs zenét! Sokan nem is tudnak arról a fajta muzsikáról, amelyet mi itt „kortárs zenének” nevezünk.  Európa más tájain is szélesebb a paletta, mi valahogy beszűkítettük. Azt pedig végképp nem tudom, mi az avantgárd zene ma. Nem tudok megnevezni egyetlen olyan irányzatot sem, amelyre azt mondanám, a leghaladóbb – ha van ilyen egyáltalán, ugyanis a zene és a művészet nem „halad”. Csak eszközei változnak, de ez nem előrehaladás. A ló az, ami halad. Az opera komponálásának kezdetén kipróbáltam, mire jutok a 20. század második felében használatos eszközök némelyikével. Elvetettem valamennyit, mert az eredmény hallatán arra gondoltam: szegény Liszt, ennél jobbat érdemel... Hiszen mennyivel erősebb az ő anyaga! Liszt zenéjének igazsága, tisztasága, ereje van, és mérhetetlen tisztessége. Zenéjéhez képest az én „korszerű” próbálkozásaim, anyag-generálásaim rendkívül gyengének, hitványnak tűntek. Tényleg nem tudom, „mi korszerű, mi korszerűtlen”, de talán nem is létezik ez a kérdés, mert a darab van önmagában, és kész. A többi humbug…